KŐSZEG FERENC (SZDSZ)
KŐSZEG FERENC (SZDSZ)
KŐSZEG FERENC (SZDSZ) Köszönöm a szót, Elnök Úr. Kissé sajnálom, hogy az előterjesztő képviseletében, úgy látom, sem a miniszter úr, sem az államtitkár úr nincs jelen. Ez némileg kifejezi azt az érdeklődést, amelyet a bizottsági viták során is tanúsítottak a különböző módosító indítványok iránt. Ezt természetesen nem úgy értem, hogy nem voltak ott az előterjesztő képviselői - mert ott voltak -, csak megfigyelésem, tapasztalatom szerint igen kevés fogékonyságot tanúsítottak azon érvek iránt, amelyeket a módosító indítványok mellett elmondtunk, elmondtak a különböző előterjesztők, és - megfigyelésem szerint - meglehetősen kevés alkalommal került sor arra, hogy elfogadott volna a kormányzat ellenzéki módosító indítványokat. Ez nincs szükségszerűen így, mert például az állampolgári jogok országgyűlési biztosának ügyében igen sok módosító indítvány - ellenzéki módosító indítvány is - bedolgozásra került a törvény szövegébe, és jelent meg - jelenik meg - bizottsági módosító indítványként.
(12.40)
Annál is inkább sajnálom, hogy nincsenek itt, mert tulajdonképpen családi anekdotákkal szeretném szórakoztatni kedves képviselőtársaimat, mindazonáltal természetesen nem az időt akarom húzni ezzel, hanem olyan történeteket, olyan problémákat szeretnék előadni, amelyek szorosan összefüggnek a magyar állampolgárságról szóló törvénnyel.
Vastagh Pál képviselőtársam már beszélt a törvény egyik alapvető jogelvéről, a ius sanguinisról, vagyis arról, hogy születésénél fogva magyar állampolgárrá válik a magyar állampolgár gyermeke. Tehát ezzel az elvvel természetesen nincs is semmi probléma akkor, amikor olyan emberekről van szó, akik Magyarországon élnek, gyermekük születik és természetesen magyar állampolgárrá válik. Nyilvánvaló, hogy ez nem is lehet vita tárgya.
A probléma ott vetődik fel, hogy mi van azokkal, akik véglegesen elhagyták Magyarországot, és Magyarországon kívül születnek gyermekeik. Mi van ezeknek a gyermekeknek az állampolgárságával? Egyébként az általános vitában Szigethy István is beszélt már erről a problémáról.
Ami a családi anekdotát illeti, hadd meséljem el, hogy a nagymamámnak - aki egyébként nem volt magyar állampolgár, de fiatal korában Magyarországra került, és utána meg is kapta a magyar állampolgárságot, és Magyarországon élt egészen haláláig - a húga, aki természetesen szintén nem volt magyar állampolgár, látogatást tett a családnál. Szegeden tartózkodott, méghozzá éppen eladó lány sorban volt abban az időben, valamikor a 20-as években, amikor néhány hónapot Szegeden kívánt tölteni. És mit tesz Isten, itt megismerkedett egy szegedi úrral, férjhez ment hozzá, és így Magyarországon telepedett le egy időre. Mígnem a 30-as évek legelején, a nehéz gazdasági körülmények, gazdasági válság következtében kivándoroltak Magyarországról és Törökországba költöztek.
Ott születtek a gyermekeik, őszintén szólva nem tudom pontosan, hogy hány, legalább hat, de maximum nyolc. Természetesen azóta ezeknek a gyerekeknek unokáik születtek, és azt gondolom, ott, Törökországban kialakult egy népes család, amelynek az egyetlen köteléke Magyarországgal az volt, hogy volt egy Sándor bácsi a családban, aki a 20-as években magyar állampolgár volt, és Magyarországon született valamikor a múlt század végén.
Ha jól olvasom ezt a törvényt, akkor fel tudom tételezni, nem tudok arról, hogy ez a Sándor bácsi lemondott volna, vagy le kellett volna mondania a magyar állampolgárságáról. Tehát el tudom képzelni, hogy haláláig megőrizte ezt a magyar állampolgárságot. Ezt a magyar állampolgárságot a gyermekei örökölték, lévén gyermekei ilyen módon teoretikusan magyar állampolgárok, az unokák ezt tovább örökölhették.
Tehát én feltételezem, hogy Törökországban van egy legalább 40-50 fős rokonságom, akik ennek a törvénynek az értelmében akár magyar állampolgároknak is tekinthetők, és ha akarják, érvényesíthetik is a magyar állampolgárságukat. Hadd tegyem hozzá, hogy valamikor a család áttért a muzulmán hitre, tehát ez a 40-50 személy mind mohamedán.
Nem látom igazán akadályát annak, hogy kérjék a magyar állampolgárságuk érvényesítését, nem látom lehetőségét - ha igaz ez az okfejtés, amit elmondtam - meg is kell adni nekik a magyar állampolgárságot. Éppen május 1-jén a belügyminiszter úr nyilatkozatában hallottam azt, hogy készül, tervbe van véve egy olyan választási törvény, amely megadná a választójogot külföldön élő magyar állampolgároknak is. Ennek csak örülni tudok, mert megpróbálom majd felvenni a kapcsolatot ezekkel a törökországi rokonaimmal, és megpróbálom rábeszélni őket, hogy szavazzanak a Szabad Demokraták Szövetségére. (Taps.) Azt gondolom, hogy ezt meg is teszik, hiszen úgysem élnek itt, meg mindegy nekik, hogy mely pártra szavaznak, nincs számukra ennek különösebb következménye. (Taps.)
De ha belegondolok, akár arra is fel tudom hívni a figyelmüket, hogy vannak bizonyos juttatások, amelyek állampolgári jogon járnak. Például a családi pótlék állampolgári jogon jár. Nem tudok arról, hogy ebből a juttatásból a külföldön tartózkodó magyar állampolgárok ki volnának rekesztve. Úgy tudom, Törökországban általában igen nagy a szaporulat, gondolom, hogy ezeknek általában 3-4-5 gyermekük van. Ha Magyarországról kaphatnák a családi pótlékot, gondolom, az kellemes volna nekik. Nem is beszélve arról, hogy vannak bizonyos tulajdonszerzési korlátozások. Ezen is túl tudják tenni magukat, például Magyarországon földbirtokot vehetnek. Vagy pedig gondolhatok olyan előnyre, hogy például valamilyen nyugati egyetemen ösztöndíjat hirdetnek a volt kommunista országok diákjai számára, ezt is megpályázhatják, esetleg kedvezményes előnyökhöz juthatnak, kedvezményesen juthatnak ilyen ösztöndíjhoz.
Tehát azt gondolom, az előterjesztő nem gondol arra, hogy valamilyen módon szükséges bizonyos időbeli korlátot szabni a külföldön élők számára az állampolgárság érvényesítésének, és itt nem arra gondolok, hogy bárkit is, aki Magyarországon született és magyar állampolgárként elhagyta az országot, meg kellene fosztani az állampolgárságától, vagy el kellene veszítse az állampolgárságát. Azok a történelmi körülmények, amelyeket mindannyian átéltünk, ez ellen szólnak. De azt már azért meggondolandónak tartom, hogy a tartósan, életvitelszerűen külföldön élő magyar állampolgároknak a külföldön született gyerekei számára ne legyen valamiféle kritériuma annak, hogy folytathassák a magyar állampolgárságukat. Azt gondolom, hogy nagyon toleráns, nagyon liberális kritériumokat kellene szabni, de valamiféle módon szükséges volna, hogy az illető jelezze azt, hogy a magyar állampolgárságát éli, érvényesíteni kívánja, mert különben ez az állampolgárság teljesen parttalanná válik. És esetleg ilyen módon a miniszterelnök úr nemcsak arról beszélhet, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke, hanem akár 30 millió magyar miniszterelnökének is mondhatja magát. Elérhetjük azt, amit Rákosi Jenő jósolt a század elején, hogy 30 millió magyar lesz - ő persze úgy gondolta, hogy a Kárpát-medencében -, de e szerint az elgondolás szerint az egész világon jön létre ez a 30 millió magyar. Csak ez éppen nem szolgálja azt, amit a törvény ígér, hogy a magyar állampolgárság tekintélyét, erkölcsi súlyát, komolyságát fokozza, megadja.
A másik kérdés, amiről a bizottsági viták során szó került, az az állampolgársági eljárás összefüggésben általában a honosítással, illetve különösen összefüggésben azzal, amit a törvénytervezet még visszahonosításnak nevez, de amely - mint ahogy Vastagh Pál képviselőtársam is említette - az önkormányzati bizottság bölcs javaslata alapján a kedvezményes honosításnak egy különleges esete lesz.
A javaslattevőnek az az álláspontja - és helyes ez az álláspont -, hogy az állampolgárság megadása az állam szuverenitásának egy aktusa. Végső soron nem lehet az államot arra kényszeríteni vagy eltiltani attól, hogy megadja valakinek az állampolgárságot. Csakhogy ezt a szuverén aktust - ami abban nyilvánul meg, hogy a köztársasági elnök aláírja és a belügyminiszter ellenjegyzi a honosítási okiratot - megelőzi egy eljárás, amely minden alakiságában hasonlít az államigazgatási eljárásra. Ez az államigazgatási eljárás a Belügyminisztériumban folyik, és sokféle hibalehetőség is van benne, meg természetesen sok kérdésben érvényesül a mérlegelési elv. Akármennyire is szuverén aktus az állampolgárság megadása, a törvény különböző kritériumokat sorol fel.
(12.50)
Valaki kéri a honosítást vagy a kedvezményes honosítást, előfordulhat a tévedés triviális esete, névcsere stb., mindenféle következtében megeshet az, nem lehet azt kizárni, hogy valamilyen félreértés következtében úgy veszik, mintha nem volna meg a nyolc éve vagy a három éve, vagy úgy veszik, mintha valamilyen más, szükséges feltétel hiányozna.
Minthogy azonban ez az eljárás semmiféle normához nincs kötve, ha e miatt a tévedés miatt ő nem kapja meg az állampolgárságot, sosem fogja megtudni, hogy miért nem kapta meg. Olyannyira nem fogja megtudni, hogy a törvény még azt sem írja elő, hogy a visszautasítást közölni kell az illetővel, nem biztos, hogy közölni kell, sehol nem áll a törvényben, hogy az illetőnek valami értesítést kell kapnia. Mint ahogy azt sem fogja megtudni, hogy a belügyminiszter megtette-e azt az előterjesztést, amely megelőzi a köztársasági elnök aláírását, a honosítási okmány aláírását.
Aztán vannak olyan kritériumok, amelyeket mérlegelni kell. Ilyen például a magyarországi megélhetés. Hogy hogyan ítéljük meg azt, hogy valakinek megvan-e a magyarországi megélhetése vagy sem, az tulajdonképpen mérlegelés és döntés kérdése, a hivatal egyik esetben ezt tekintheti megfelelő megélhetésnek, másik esetben azt tekintheti. De az illető sosem tehet semmit, nem is tudhatja meg, hogy ez volt az elutasításnak vagy a honosítás meg nem történtének az alapja.
Különösen érzékenyen jelentkezik ez a kérdés a kedvezményes honosításnak azokban az eseteiben, amikor a kedvezményes honosítás alapja a magyar nemzetiség. Én természetesen megértem és elismerem azt, hogy a nemzetiség elsődlegesen attól függ, hogy valaki magyar nemzetiségűnek vallja magát. De hát ez a dolog azért egyáltalán nem problémamentes, mert akkor, amikor Trianon után lehetőségük volt a trianoni határokon kívül maradt magyar állampolgároknak, hogy Magyarországra költözzenek, akkor természetes volt - azt gondolom - az, hogy az akart ideköltözni, aki magyar volt, magyar nemzetiségű volt és, mondjuk, egy román - egy erdélyi román - örült annak, hogy végre teljesült a nagy román álom, és román felségterületen élhet, tehát eszébe sem jutott az, hogy Magyarországra költözzön.
Ma azonban meglehetősen más a helyzet, nagyon sok gazdasági oka lehet annak, hogy valaki a környező országokból Magyarországra akarjon települni, meg akarja szerezni a magyar állampolgárságot - a gazdasági migráció egyik lehetősége ez - és ennek érdekében magyar nemzetiségűnek vallja magát.
Tehát azt gondolom, hogy mégiscsak kell léteznie egy feltételrendszernek, amely meghatározza azt, hogy kinek fogadható el ez a nyilatkozata és kitől nem fogadható el ez a nyilatkozat. Márpedig, hogyha létezik ilyen feltételrendszer - és én azt gondolom, lehet, hogy létezzen ilyen -, ennek áttekinthetőnek kell lennie, megismerhetőnek kell lennie mindenki számára, és szükséges az, hogy ez egy olyan döntés legyen, amelynek az indokoltsága, megalapozottsága megérthető és esetleg megkérdőjelezhető vagy bíróság előtt is megtámadható legyen.
Azt gondolom, hogy vannak objektív kritériumok. A Belügyminisztérium felől igen ellentmondó válaszok érkeznek erre a kérdésre. Az egyik fajta válasz az, amelyik azt mondja, hogy "kérem, a papírokból úgysem derül ki, hogy valaki magyar nemzetiségű-e vagy sem", tehát igazából csak a magyar felmenők számítanak, de ennek következtében megint elképzelhető, gondoljuk meg, hogy Erdély lakosságának körülbelül a fele 1910-ben sem volt magyar nemzetiségű, tehát ha egyszerűen csak a magyar állampolgárságú felmenőket vesszük, akkor ez a nemzetiségi kritérium egyáltalán nem jelentkezik.
A másik lehetőség az, hogy mindenféle történeti szempontot figyelembe veszünk, mint név, vallás, mint ahogy erre is voltak célzások, csak ebből nagyon furcsa dolgok támadhatnak, mert ha, mondjuk, a magyar nevet vesszük, akkor a Felvidékről vagy a Szlovák Köztársaságból Zacsek vagy Zelnik nevű emberek aligha települhetnének át, hiszen nem magyar hangzású a nevük és így tovább, azt hiszem, nem is érdemes ennek a problematikusságát részletezni.
Tehát én azt gondolom, hogy igenis szükség van valamiféle transzparens szabályozásra, mert különben nagyon könnyen lehet az, hogy azt a bizonyos állami szuverenitást a belügyminiszter fogja képviselni, a belügyminiszter jogkörévé válik az állami szuverenitás gyakorlása, sőt, nem is a belügyminiszter jogkörévé, hanem egy belügyminisztériumi tisztviselő jogkörévé. Én egy kicsit tartok attól, hogy a belügyminiszterünk, aki a közigazgatás felügyelője, a rendőrségnek, a határőrségnek, a köztársasági őrezrednek a kormányzati felügyelője, még arra is jogot kapjon, hogy megállapítsa, hogy ki a magyar, legalábbis azok közül, akik e pillanatban nem rendelkeznek magyar állampolgársággal. Ezért gondolom azt, hogy igen fontos lenne a benyújtott módosító indítványok alaposabb tanulmányozása és az elfogadásuknak további megfontolása. Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalon.)
