ZACSEK GYULA, DR. (MDF)
ZACSEK GYULA, DR. (MDF)
ZACSEK GYULA, DR. (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Antall József és Alekszandr Kravcsuk 1991. december 6-án Kijevben a jószomszédság és az együttműködés alapjairól egy szerződést írt alá. Ezt a szerződést az Országgyűlésnek itt ma meg kellene erősítenie.
Az Országgyűlés 1993 tavaszán napirendre tűzte a szerződés megerősítését már egyszer, majd hirtelen lekerült a tárgysorozatról, éppen azon a napon, amikor a szavazás várhatóan megtörtént volna. A közvélemény előtt a mai napig sem teljesen világos, hogy valójában mi és miért is történt.
A tárgysorozatról történő levétel oka a szerződés 2. cikke (2) bekezdésének záró félmondata, amelyet már itt ma sokan idéztek, én még egyszer felolvasom: a felek tiszteletben tartják egymás területi épségét, és kijelentik, hogy egymással szemben nincs, és nem is lesz területi követelésük.
A magyar nép több mint ezer éve gyakorlatilag változatlan területen élt Európa szerves részeként. A Szent István által kialakított magyar állam határai nem sokban tértek el a trianoni békeszerződés által 1920. június 4-én a feldarabolás alapját szolgáló Magyarország határaitól. Természetesen a feldarabolás egy hosszabb tárgyalássorozat lépésein keresztül valósult meg, június 4-én csupán a koncolás ért véget. Kárpátalja a Felvidékkel együtt Csehszlovákia része lett. 1919. szeptember 10-én Saint-Germain-en-Laye-ben kötött békeszerződés Benes támogatásával elvben autonóm területként csatolta Csehszlovákiához Kárpátalját. Szeretném kiemelni, hogy a területi autonómia gyakorlatilag soha nem valósult meg. Az 1938. november 2-i bécsi döntés az úgynevezett Kárpát-Ukrajna egy részét Magyarországhoz csatolta, de ez csak ideig-óráig tartó állapotnak bizonyult. A jelenlegi helyzetet a Moszkvában 1945. június 29-én megkötött szovjet-csehszlovák szerződés rögzítette.
(17.50)
Ennek első cikke így szól: "Kárpát-Ukrajna, amelyet a Saint-Germain-en-Laye-ben 1919. szeptember 10-én kötött szerződés alapján autonóm területként a Csehszlovák Köztársasághoz csatoltak, a lakosság részéről kinyilvánított óhajnak megfelelően, és a két magas szerződő fél közötti baráti megegyezés alapján egyesül ősi hazájával, Ukrajnával, és ennélfogva az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság részévé válik. A Szlovákia és Kárpát-Ukrajna között 1938. szeptember 29. napján fennállott határok, az eszközölt módosításokkal, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége és a Csehszlovák Köztársaság közötti határokká lesznek."
A szerződés melléklete egy jegyzőkönyv, amely rendelkezik az érintett két országban élő ukrán és orosz, valamint szlovák és cseh nemzetiségű személyek esetében arról, hogy milyen feltételekkel változtathatják meg állampolgárságukat, illetve kötelesek az áttelepülésre.
Az említett szerződés és a jegyzőkönyv egy szava sem említi, hogy Kárpát-Ukrajnában magyarok is élnek, több mint ezer éve - hiszen akkor nem lehetett volna úgy fogalmazni, hogy "egyesül ősi hazájával, Ukrajnával". Ily módon megszűnt az autonómia és a magyar nemzetiségi kérdés is?
A Kormány által aláírt szerződés, amelyről ma vitatkozunk, 24 cikkből, 277 sorból áll. A szerződésben egyetlenegyszer sem szerepel a "magyar kisebbség", a "magyar nemzetiség" vagy a "magyar etnikum" megfogalmazás, amely arra utalna, hogy a szerződés aláírására elsősorban azért kerül sor, hogy garanciákat kapjon az elcsatolt területeken élő magyarság, megmaradását illetően.
De mindez, sajnos, elmondható arra a két dokumentumra is, amely a szerződés 17. cikkében utalásként található - és a Parlament ezt nem kapta meg a szerződéssel együtt.
Mit jelenthet ez a hallatlan nagy bátorság a magyar külpolitikában? A 15 millió magyar közé nem kell beszámítani a Kárpátalján élő elcsatolt magyarokat, akiknek lélekben miniszterelnöke Antall József? Ne adjon erre a két kérdésre senki elhamarkodott választ. Először nézzünk meg néhány tényt, elgondolkoztató jelenséget, eseményt:
1. A magyar-ukrán szerződés eltér a helsinki záróokmánytól. A magyar-ukrán szerződés hitet tesz amellett, hogy mindkét fél az Egyesült Nemzetek alapokmányának, a helsinki záróokmánynak, a párizsi chartának és az EBEÉ egyéb dokumentumainak maradéktalanul eleget tesz. A magyar-ukrán szerződés 4. cikkében ez áll: "A szerződő felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy nem kötnek más állammal vagy államokkal olyan szerződéseket, amelyek ellentétben állnak a nemzetközi joggal, a helsinki záróokmány elveivel."
Nézzük, miként fogalmaz a helsinki záróokmány a határkérdésről: az aláíró államok "úgy vélik, hogy határaik, a nemzetközi joggal összhangban, békés eszközökkel és megegyezéssel megváltoztathatók". Ezzel szemben a magyar külpolitika mit épített be a magyar-ukrán szerződésbe? Második cikk: "a felek tiszteletben tartják egymás területi épségét, és kijelentik, hogy egymással szemben nincs és nem is lesz területi követelésük." A mai magyar Kormány ezzel határozottan kijelenti, hogy sem ma, sem a jövőben szóba sem jöhet a helsinki záróokmányban jelzett lehetőség, hogy békés eszközökkel, megegyezéssel megváltoztatható a mai helyzet.
A helyzet teljesen egyértelmű és világos: a magyar-ukrán szerződés a 2. cikkben foglaltak miatt eltér a helsinki záróokmányban foglaltaktól. Ezentúl lehetetlen helyzetbe hozza Magyarország jövőbeli kormányait is. Nézzük, miért!
A magyar Kormány egy minisztere kijelentette, hogy ez a szerződés már alá van írva, az ukrán Parlament már megerősítette - nincs lehetőség arra, hogy ezen változtassanak. Egy lehetőség van: hogy a magyar Országgyűlés szintén erősítse meg - és kész. Különben is - érvel a miniszter -, a szerződés csak tíz évre szól: majd a meghosszabbításkor ezt a mondatot ki kell hagyni. Ez alapos, megfontolt államférfiúhoz méltó szemlélet.
A magyar-ukrán szerződés 22. cikke ekként fogalmaz: "Ezt a szerződést tíz évre kötik. Hatálya ezt követően automatikusan meghosszabbodik újabb ötéves időszakokra, amennyiben a felek egyike nem értesíti írásban a másik felet egy évvel a szerződés hatályának mindenkori lejárata előtt felmondási szándékáról." Nem kell különös felkészültség ahhoz, hogy ma valaki megfogalmazhassa, miként reagálnának a Kárpát-medence államai és Ukrajna akkori politikusi körei arra, ha tíz év múlva az ominózus mondatot a magyar fél ki akarná emelni a szerződésből.
2. Mit mutat a nemzetközi gyakorlat? Dr. Diószegi István, a diplomáciatörténet nemzetközi hírű kutatója, 1993. március 17-én a "Határok nélkül" című rádióműsorban a következőképpen fogalmaz - éppen a magyar-ukrán szerződés kapcsán. A nemzetközi gyakorlatban általában nem fordul elő, hogy a békeszerződésben megállapított határokat újabb államközi szerződéssel erősítsék meg. Arra volt példa a történelemben, hogy egyes politikusok területrendezéssel kapcsolatban kijelentéseket tettek. A múlt század hetvenes éveiben például az olasz külügyminiszter kijelentette, hogy ő becsületszavára kijelenti, hogy Olaszország nem tart igényt Triesztre. A becsületszó ellenére Trieszt mégis Olaszországé lett.
Olyan esetet, amikor fennálló és a békeszerződés által szankcionált és megerősített határt új, nemzetközi államközi szerződéssel erősítettek meg, tulajdonképpen csak egyetlenegyet ismer a nemzetközi kapcsolatok története és a nemzetközi jog története: ez az 1925-ös locarnói szerződés. Itt arról volt szó, hogy Németország, Franciaország, Belgium, Olaszország és Nagy-Britannia ujból kijelentette, hogy az 1919-ben Németország és Franciaország, valamint Németország és Belgium között fennálló határt véglegesnek tekinti. Ez az eset egyedi eset: sem előtte, sem utána nem volt rá precedens, hogy a békeszerződésben megállapított határt még egyszer megerősítették volna. Bismarck 1871 után állandóan arra törekedett, hogy Franciaországgal még egyszer elismertesse Elzász-Lotaringia német birtokát, de a franciák erre soha nem voltak hajlandók. Franciaország és Németország között 1945 után sem erősítette meg semmilyen alapszerződés a francia-német határvonalat.
Az alapszerződés kuriozitás a nemzetközi gyakorlatban. Olyan megállapodást nem érdemes kötni, hogy én elismerem a határokat, te pedig autonómiát adsz a kisebbségeknek.
Mellesleg megjegyzem: e szerződésben sincs szó magyar autonómia garantált létrehozásáról. Ilyen a szerződésekben nem szokott előfordulni, és ellenkezik mindenféle szerződéses szellemmel.
Amint ezt a fentiekben láthatták, ezt bizonyítja a csehszlovák szerződés Kárpát-Ukrajnára vonatkozóan is. Téves hiedelem, hogy nemes gesztusokkal a magyar kisebbség helyzetén javítani lehet.
3. A határon kívül élő magyarok véleménye. Miért gondolkodnának másként a kárpátaljai magyarok sorsukat illetően, mint az Erdélyben élők? Az Erdélyi Világszövetség 1993. február 13-án - többek között Kreizinger István, Czire Dénes és Király Károly részvételével - megtartott félévi közgyűlése után kiadott közleményükben a következőképpen fogalmaznak: "A közgyűlés véleménye szerint ennek a Magyarországnak nincs oka félni, véleményét véka alá rejteni, az egyoldalú barátság látszatáért minden irányba mosolyogni s eltűrni, hogy a határain kívülre rekesztett magyarokat támadás, jogfosztás, sérelem érje. De ugyanakkor Magyarországnak nincs joga az akaratuk ellenére határain kívülre rekesztett magyarok helyett és nevében a jelenlegi tények regisztrálásán túl bármiről lemondani, ami a jövőben még lehetségessé válhat. A jövőben hinnünk és tennünk kell érte, hisz a változó világban minden lehetséges."
A közlemény utolsó bekezdésében a következő olvasható: "Nem kívánja egyetlen erdélyi magyar sem, hogy szeretett és féltett, ma a béke és nyugalom szigetét jelentő anyaország az egész magyarságra veszélyes és végzetes konfliktusba sodródjon, de igenis megkívánja, hogy a jelenlegi határok érvényességének elismerésén túl, a helsinki záróokmányban foglaltakat meghaladó javaslatról tárgyalásba ne bocsátkozzon, ilyenre ígéretet ne tegyen."
A közlemény teljes szövegét 1993. március 17-én egy sajtótájékoztató keretében minden meghívott újságíró megkapta - egyetlen újságban sem olvastam a fenti idézetet.
4. Politikai megfontolásból ne hivatkozzék senki a kárpátaljai magyarságra. Úgy hiszem, természetes igénye Magyarországnak, hogy szomszédaival rendezett viszonyban éljen.
(18.00)
Ugyanakkor nincs feljogosítva senki arra, hogy a trianoni igazságtalan békeszerződés miatt a nemzet egy részéről véglegesen és visszavonhatatlanul lemondjon. Erre még azoknak sincs joguk, akik a kárpátaljai magyarság nevében állítólag kérik a magyar Országgyűlést, hogy mondjon le róluk. Ha ilyen öngyilkos lenne a kárpátaljai magyarság, akkor egy lehetőség van csupán számukra, hogy felszámolják magyar nemzetiségi státusukat, és mind egy szálig jelentsék ki, hogy ők a továbbiakban nem magyarok. Hála istennek, erről nincs szó! Ha csak egy is marad közülük, aki ezt nem teszi meg, akkor már őmiatta sem mondhat le senki a holnap lehetőségéről. Ezért a kárpátaljai magyarok egyes szervezeteinek képviselői, sajnálom, hogy ezt így kell megfogalmaznom, de nem kompetensek a magyar Országgyűlés ezen önpusztító lépésének megtételét követelni.
Emlékezzünk csak arra, hogy 1956-ban is voltak, akik - úgymond - behívták a szovjeteket.
5. Miért alakult ki a jelenlegi helyzet? A kormánypolitika legfényesebbre csiszolt szelete a külpolitika, amire a Kormány rendkívül büszke, ezért érthetően kényes ez a témakör a számára, most mégis felteszek néhány egyszerű kérdést.
Ki a felelős a szerződés vitatott mondatáért? Kik voltak a szövegezők? Milyen politikai felhatalmazása volt a magyar Kormánynak, hogy ezt a magyar történelemben kuriózumnak számító szerződést így aláírja? A politikai felhatalmazás, ha egyáltalán volt, kiktől ered? Jeszenszky Géza és Antall József egyáltalán elolvasta-e a szerződés szövegét, mielőtt aláírta? Ha elolvasta, úgy egyet is értett vele? Miért nem tárták a szerződés tervezetét a magyar Országgyűlés elé, ha tudják, hogy annak meg kell azt erősítenie? A magyar-ukrán szerződés 17. cikkében jelzett 1991. május 31-én aláírt nyilatkozat és jegyzőkönyv miért nem került a szerződéshez csatolva a képviselők elé? Azok a képviselők, akik tegnap e hiánypótlásra nem tartottak igényt, milyen felelősséggel és lelkiismerettel döntenek majd? Miként döntött úgy a Parlament külügyi bizottsága, hogy e szerződést a magyar Parlament nyugodt lelkiismerettel megerősítheti? Kik döntöttek így? Kik voltak azok, ha voltak, akik mégis tiltakozni mertek? Lehetséges, hogy az MDF által beígért nagytakarítás elmaradása miatt a külügyes szakemberek folytatják Kádár-korszakbeli nemzetiségi politikájukat, és a külügyminiszter nem látja át a csapdahelyzeteket? Képes-e valaki vállalni mindezért a következményeket, és mik lehetnek ezek?
6. Mi az, ami nem lehetne megoldás? Nem kerülhetett volna sor arra, hogy a Kormány ezt a szerződést a jelenlegi tartalommal a Parlament tárgysorozatára vetesse. Nem lett volna szabad megtennie, mert ha a Parlament nem erősíti meg a szerződést, úgy belpolitikai botrány keveredik, és a keletkezett helyzet árthat az ukrán-magyar viszonynak is. Ha a Parlament megerősíti a szerződést, akkor is belpolitikai válság kezdődik úgy, hogy nemzetiségi válságot is okoz mind idehaza, mind az elcsatolt területeken élők körében.
Nem megoldás az sem, amit egyik kormánytagunk ajánlott, ha valakinek a szerződés elfogadása lelkiismereti válságot okoz, úgy ne vegyen részt a szavazáson. No comment.
7. pont: Mi lehetne egy megoldás? A Kormány a szerződés 21. cikkének szellemére hivatkozva, amely így fogalmaz - idézet -: "A szerződő felek a jelen szerződés értelmezésével vagy alkalmazásával kapcsolatban közöttük felmerülő vitákat mindenekelőtt konzultációk, közvetlen tárgyalások, tényfeltáró, egyeztető és békéltető eljárás útján rendezik", ennek alapján pontosítja az ukrán féllel a szerződést arra utalva, hogy a jelen szerződés sérti, illetve eltér a helsinki záróokmánytól, és ezért kéri a 2. cikk jelzett mondatának pontosítását.
Az ukrán fél, ha ő is valóban a jószomszédi kapcsolatokra törekszik, és komolyan veszi a helsinki záróokmány aláírását - amiben én egyben biztos is vagyok - meg kell hogy értse a magyar kérést. A helsinki záróokmány - idézem - a X. A nemzetközi jogi kötelezettségek jóhiszemű teljesítése című fejezet 5. bekezdése így szól: "A részt vevő államok kifejezik eltökéltségüket, hogy kölcsönös kapcsolataikban és együttműködésük során teljességgel tiszteletben tartják és alkalmazzák minden vonatkozásban ezeket az elveket az e nyilatkozatban kifejtett módon annak érdekében, hogy mindegyik részt vevő állam számára biztosítják az abból eredő előnyöket, hogy ezeket az elveket mindenki tiszteletben tartja és alkalmazza."
Én bízom az ukrán politikában és abban, hogy az őszinte szó, a valós helyzet feltárása és a jogilag rendezett körülmények lehetőséget adnak a korrekcióra. Véleményem szerint nincs más tisztességes megoldás. Aki hibát követ el, az is javítsa ki. Ne kényszerítsék semmilyen irányból a magyar Parlamentet arra, hogy a nemzeti érdekkel szemben foglaljon állást azért, mert a Kormány hibás szerződést kötött. Ha elhisszük azt, hogy ma Magyarországon demokratikus rendszer működik, úgy Magyarországon a Parlamentnek felelős Kormány intézi az állam ügyeit. E szerződés esetében, amennyiben a Parlament ezt megerősíti, nem történik más, mint az, hogy a Kormány hibáját a Parlament átvállalja. Azt tisztán kell látni, hogy a Kormány nagy hibát követett el, még ki lehet javítani. Ha a Parlament most nem vállalkozik erre, úgy a hibából történelmi bűn lesz.
És néhány zárógondolat ezek után. A fentiekből látható, hogy a rendszerváltozás elmaradása, a lojális elvtársi szakemberekre építés, akárcsak a privatizációban, itt is meghozza átkozott gyümölcsét. Az ember ujján, ha a gyűrű megszorul, először vérkeringési zavarok lépnek fel az elszorított testrészben, majd ha a gyűrűvel nem csinálnak semmit, az ujj is elhalhat, amputálják, megszűnik. Ilyen gyűrű a magyar nemzet testén a trianoni határhelyzet. Nem az ujjat kell levágni, hanem a gyűrű szorításán kell enyhíteni, hogy a vérkeringés helyreállhasson magyar és magyar között, amíg nem késő. (Szórványos taps.)
A magyar-ukrán szerződés, ha a Parlament megerősíti azt, olyan helyzetet idéz elő, ahol az ujjat vágják le. Tudom és érzem, sokan vannak, akiknek a döntés a Kormányhoz vagy a nemzethez való lojalitásként jelenik meg. Nem szerencsés e kérdésben így gondolkozni. A nemzet sorsa iránti féltő aggodalom és elkötelezettség vezesse képviselőtársaimat, amikor a véleménynyilvánítás gombját megnyomják. Ha nem ekként tesznek, úgy azt hiszem, a magyar nemzetnek jogában áll az, hogy levonja azokat a következtetéseket azokról a képviselőkről, akik ezt a szerződést a fenti módosítás nélkül megerősítik.
És még egy gondolat Katona Tamás felszólalásához, ha megengedik. Katona Tamás azt mondta, hogy ennek a szerződésnek a tárgyalási kezdetén ő volt jelen, és ez a szerződés azért került aláírásra Ukrajna és Magyarország között, mert Ukrajna nem írta alá a helsinki záróokmányt. Úgy hiszem, hogy Ukrajna az Ukrán SZSZK jogutódjaként szerepel ma Európában, és ily módon őrá is érvényes az az aláírás, amit a Szovjetunió a helsinki záróokmány nevében aláírt. Mert ha ez nem így lenne, akkor már csak költői kérdésként teszem fel, hogy ennek a szerződésnek a 17. cikke miként utalhat arra a nyilatkozatra és jegyzőkönyvre, amit viszont a Magyar Köztársaság az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasággal kötött. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)
