GYŐRIVÁNYI SÁNDOR, DR. a független képviselők részéről:
GYŐRIVÁNYI SÁNDOR, DR. a független képviselők részéről:
GYŐRIVÁNYI SÁNDOR, DR. a független képviselők részéről: Köszönöm, Elnök Úr. Mélyen tisztelt Országgyűlés! A vitára kerülő törvényjavaslatról úgy érzi pártunk, a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt, hogy szükséges egy olyan korszerű nemzeti munkavédelmi törvény, amely több mint nyolcvan különböző miniszteri rendelet, a több száz munkavédelmi szabály, előírás és több ezer munkavédelmet érintő szabvány helyére lépne, és rendszerszemléletű eligazítást adna erről a környezetvédelemmel, az egészségüggyel, a társadalombiztosítással összehangolandó, nagy jelentőségű kérdésről. Most előttünk a törvényjavaslat, aminek be kellene illeszkednie a múlt század második felétől beterjesztett törvények sorába.
Itt ki kívánom egészíteni a miniszteri expozét azzal, hogy Magyarországon - ha a középkori céhlevelek e körbe tartozó megjegyzéseit nem számítjuk - az európai példákat viszonylag szorosan követve az 1872. évi VIII. ipartörvény tartalmazta először, hogy az Iparhatóság időnként köteles ellenőrizni az üzemeket és a munkakörülményeket. Az 1884. évi XVII. ipartörvény elrendelte az önálló iparfelügyelet létrehozását, és az 1887. évi hatálybalépés után iparfelügyelőket alkalmaztak. Az 1893. évi XXVII. törvény előírta a munkaadók általános kötelezettségét a gyári balesetek megelőzésére, a balesetek bejelentésére. Az előírások betartásának ellenőrzését az iparfelügyelőkre bízták.
Az 1907. évi XIX. törvény létrehozta az Országos Munkás Betegsegélyző és Balesetbiztosító Pénztárat, az OTI és a mai társadalombiztosítás elődjét. E törvény a legveszélyesebb üzemek számára már kötelezővé tette a munkások biztosítását baleset és munkaképtelenség esetére, amely első lépés volt az intézményes táppénzellátásra és gyógykezelésre. Az 1928. évi V. társadalombiztosítási törvény rendezte a nők és a fiatalkorúak foglalkoztatási feltételeit, bevezette az orvosi alkalmassági vizsgálatokat, elrendelte az óvó rendszabályok kidolgozását, és a rendszabályok megsértése esetén a munkaadókat pótbiztosítási díj fizetésére kötelezhette. Továbbá e kártalanítás a más foglalkozási betegségekben - ólom- vagy higanybetegségek és a lépfene - szenvedőknek biztosított ellátást és biztosítást.
A munkavédelem mai korszerű, legáltalánosabb szabályozását az Egészségügyi Világszervezet - betűszóval a WHO - és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet - amelyet ha németesen ejtünk, akkor ILO, ha angolosan, akkor ÁJELO - 1950. évi együttes ülése fogadta el, amely szerint a foglalkozási egészség és biztonság - ezt mi úgy fejezzük ki egy szóban: munkavédelem - feladata a dolgozók testi, lelki és szociális jó közérzete legmagasabb szintjének elősegítése és megtartása minden foglalkozásban, a munkakörülményekből származó egészségi károsodások megelőzése, védelem a veszélyektől, olyan munkakörnyezet biztosítása és fenntartása, amely a dolgozók fiziológiai és pszichológiai adottságaihoz alkalmazkodik.
Összefoglalva, a munka adaptálása az emberhez, és minden ember felkészítése a foglalkozásra.
Ugyanakkor hazánkban megszűnt az állami irányítás és ellenőrzés. Szovjet mintára 1950-ben a Kormány a 240/1950. számú rendelettel a szakszervezetekre ruházta a munkavédelem szervezését és ellenőrzését. Ezzel egy időben lényegében megszűnt az iparfelügyelet és a társadalombiztosító aktív szerepe a foglalkozási balesetek és megbetegedések megelőzésében.
Ezt követően a munkavédelem jogi szabályozása egyre széttagoltabbá vált. Az alaprendelkezéseket az Alkotmány, a Munka Törvénykönyve és végrehajtási utasításai, továbbá a munkavédelemről szóló és többször módosított 47/1979. számú minisztertanácsi határozat tartalmazta. Ez utóbbi jogszabály, s a 18/1948-as minisztertanácsi rendelet szerinti módosítása azt a lényeges változást hozta, hogy a Kormány a munkavédelmet 1984. július 1-jei hatállyal újból állami irányítás és ellenőrzés alá helyezte, megszüntette a szakszervezeti, az OKISZ és a tanácsi munkavédelmi felügyeleteket és létrehozta az egységes állami munkavédelmi felügyeletet, az Országos Munkavédelmi Főfelügyelőséget. Az OMVF - ez a betűszó neve - feladatát a Kormány 1987-ben kibővítette a munkaügyi ellenőrzéssel, és nevét Országos Munkavédelmi és Munkaügyi Főfelügyelőségre, OMMF-re változtatta. Ez az ellenőrzés - a betűszót, az OMMF-et megtartva - időközben Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Felügyeletre változott.
A jogi szabályozás tagoltságához hasonlóan a munkavédelem szervezeti struktúrája is nagyon megosztott volt, annak ellenére, hogy 1984-ben részleges összevonásra került sor; az Országos Munkavédelmi és Munkaügyi Főfelügyelőség, az Országos Bányaműszaki Főfelügyelőség és az Állami Közegészségügyi, Járványügyi Felügyelet mellett hatósági jogkört gyakoroltak még a biztonságtechnikai felügyeletek és lényegében a munkavédelmi minősítésre feljogosított intézmények is. Ezeken kívül számos állami és érdek-képviseleti szerv végzett még ellenőrzést a munkahelyeken, s ezért jogosnak voltak tekinthetők azon munkáltatói észrevételek, hogy ezen a területen még mindig túl sok az eljáró hatóság és más szervezet. Ugyanakkor az anyagilag is leginkább érdekelt és a foglalkozási sérülések és megbetegedések megelőzésére talán a leghatékonyabb eszközöket alkalmazni tudó biztosítási szféra teljesen kimarad az egészséges és biztonságos üzemi feltételek megállapításában, és azok betartásában, ellenőrzésében.
(12.10)
Mindezek arra utalnak, hogy elkerülhetetlen a feladatok, a hatáskörök átrendezése, valamint új vagy régebben már alkalmazott módszerek bevezetése, a munkavédelmi eljárások egyszerűsítése. Ezekre vonatkozóan számos jó megoldás vehető át a nyugati és észak-európai országok gyakorlatából.
Itt jegyzem meg, hogy az OMMF 1986-ban csatlakozott a Munkafelügyeletek Nemzetközi Társulásához, amellyel jó szakmai kapcsolata alakult ki.
A foglalkozási sérülések és megbetegedések megelőzése és az egész munkavédelmi intézményrendszer, illetve a munkavédelmi törvény milyensége szempontjából döntő jelentősége van annak, hogy a jövőben milyen szerepet vállal e kérdésben a társadalombiztosítás és a társadalombiztosító. Véleményem szerint itt is követni kell a bevált európai gyakorlatot: azaz a társadalombiztosítók elkülönítetten kezelik a foglalkozási baleseteket és megbetegedéseket, ezek költségeit és a biztosítási feltételeket. Aktívan részt vesznek az előírások kidolgozásában, kutatásokat, fejlesztéseket finanszíroznak, intézményeket tartanak fenn, tájékoztató, oktatótevékenységet folytatnak, és nem utolsósorban erős ösztönző hatást gyakorolnak a foglalkozási sérülések és megbetegedések megelőzése érdekében a díjtételekkel, illetve a pótbefizetésekkel, visszatérítésekkel.
A munka világának szereplői szempontjából a legfontosabb változásnak tartom a valódi érdekegyeztetés folyamatának kibontakozását, az 1990 augusztusától íródó történetét. Az Érdekegyeztető Tanács munkavédelmi bizottságában azóta folyik az érdemi munka.
Nem kívánom ezt az eseményt túlértékelni, hiszen a neheze még, úgy hiszem, hátravan, de a kezdet biztató. A bizottság munkájában a tárgyalt kérdésekkel kapcsolatban kialakított konszenzus is erre utal, hogy mindhárom tárgyaló fél egyformán elengedhetetlennek tartja a valóban korszerű munkavédelmi rendszert, legyen szó a szabályozásról, az irányításról, az információk közvetítéséről vagy ellenőrzéséről, netán a biztonság gazdasági megalapozásáról, ösztönzéséről.
Természetesen a bizottság munkájában magától értetődő a vita, hiszen mind a munkáltatóknak, mind a munkavállalóknak és természetesen a kormányzatnak is a részleteket illetően eltérő érdekeik vannak. Ennek tagadása, a mindenáron való megegyezés csupán felszínes megállapodásokhoz vezethetne, de megakadályozná a valóban fontos, konkrét kérdésekben az egyetértést. Ez rendkívül káros lenne. A tárgyaló feleknek ezért bizalommal kell közelíteniük egymáshoz.
Szólnom kell itt - bár többen már szóltak róla - a munkavédelem és a környezetvédelem kölcsönhatásáról is, mert úgy érzem, hogy ez nem elég markánsan fogalmazódik meg a törvényjavaslatban.
Az egységesülő Európához való csatlakozásunkban nemcsak politikai rendszerünk, hanem gazdaságunk átformálása is alapfeltétel. Ez magától értetődően a munkavédelmet és a környezet megóvását is jelenti. Nagy veszély ugyanis: a fejlődésben megrekedt területek pillanatnyi előnyök reményében azt a megengedő magatartást tanúsítják, hogy a másutt már nem engedélyezett technológiák, anyagok, berendezések használhatók, ami ezeket az országokat végképp történelmi lerakóhelyekké, gyanús perifériákká tenné. Ez a veszély különösen a munkahelyeket fenyegeti, de rajtuk keresztül az egész környezetet.
A környezetvédelem véleményem szerint nem a gyárkapunál kezdődik. Az okokat a termelésen belül kell keresni és először kezelni. Az ökológiai károkat csupán nagyon ritkán váltja ki olyan tevékenység, amely nem veszélyezteti az ott dolgozókat. Ez utal arra is, hogy szorosabb együttműködést kell kialakítani a munkavédelem és a környezetvédelem között. Nem lehet a dolgozó ember és az állampolgár életét, egészségét, környezetét egymástól elszakítva, külön kezelni. A probléma komplex megközelítést, megelőzést és gyógyítást igényel.
Könnyű belátni, hogy esetenként a munkavégzők és a környezetvédelem érdeke ellentétbe kerülhet egymással - legalábbis lokálisan. A korszerűtlen, szenynyező munkahely is munkahely, ami a foglalkozási nehézségek növekedése miatt az ott dolgozók számára még ilyen áron is érték. A társadalom számára azonban az ilyen munkahelymegtartás öngyilkos foglalkoztatáspolitika, mert rendkívül nagy az ára mind az ott dolgozókat, mind a környezetet illetően. Ez az ár már ma is kiszámítható, legfeljebb nem mindenkor végezzük el a szükséges költségelemzéseket.
Nagy hibának tartom, hogy a munkabiztonság, beleértve az egészségügyi ártalmak kérdését is, mindeddig elkerülte a közgazdászok figyelmét. Miniszter úr ugyan tett néhány apróbb megjegyzést erre vonatkozóan, de itt meg kell mondanunk, hogy ismereteim szerint nincsenek számba véve a rossz körülmények között bekövetkező egészségkárosodások költségei, a termeléskiesés nagysága és az olyan, csak becsülhető kiadások, mint például ezek hatása a jövő generációkra, s a csak statisztikailag becsülhető károk olyan anyagok használatából eredően, amelyeket ma még veszélytelennek tartunk.
Ha teljeskörűen kimutatnánk a társadalmat ért károkat, és megmutatnánk, hogy ebből jelenleg menynyi terheli a munkavállalót, a munkáltatót és a társadalombiztosítást és rajta keresztül a biztosítottakat, valamint az államot, már közel jutnánk ahhoz, hogy megmondhassuk: mennyi lenne a biztonság ára.
A biztonságnak jelenleg is ára van, de nem tudjuk, ez az ár valóban fedezi-e a kiadásokat, kik fizetik és megéri-e nekik.
Dániában járva például a munkavédelmi felügyelet évente 30 milliárd koronás gazdasági veszteséggel számol - egy korona, az átszámítások szerint, körülbelül három forint -, ebből ötmilliárd terheli az államot. A munkavállalók száma náluk 2,7 millió. A mi esetünkben ez közel egymillióval több. Még ha figyelembe is vesszük a két ország közötti jövedelmi, szociális, termelékenységi különbségeket, akkor sem valószínű, hogy nálunk legalább évi 100 milliárd forintnál kevesebb lenne a veszteség. Csak megjegyzem, hogy várhatóan ennyi lesz valószínűleg és remélhetőleg a költségvetési hiány.
(12.20)
Óriási összegről van tehát szó, amelynek csökkentése egyáltalán és egyaránt érdeke az államnak és a munkáltatónak, a munkavállalónak. Látszólag azt is mondhatnánk, mindenkinek megérné a nagyobb biztonság, hiszen megtakarít vele. Sajnos, ezt a logikát ma még nem tudjuk igazolni tényekkel. Nem ok nélkül utal erre az Országos Munkavédelmi Bizottság is, hogy ki kell dolgozni a munkavédelem anyagi ösztönzését szolgáló eszközrendszert. Elodázhatatlan feladat a munkavédelem és a valós biztosítási alapokra helyezett társadalombiztosítás kölcsönös kapcsolatának kiépítése.
Az egységesülő Európa nemcsak azért figyelmeztető számunkra, mert az onnan kiszoruló veszélyes tevékenységek hozzánk kerülhetnek. Másfajta veszélyekkel is számolnunk kell, amelyek talán még súlyosabbak. Ez pedig a kapuk bezáródása termékeink előtt. Már ma is a termék minőségének fontos jellemzője, hogy mennyiben felel meg a szigorú biztonsági követelményeknek. A termékfelelősség szabályai a gyártóra és az importálóra olyan kötelezettségeket rónak, amelyek sokkal szigorúbbak, mint a sokat emlegetett menynyiségi korlátozások és egyéb adminisztratív előírások. Ha a szigorú minőségi követelményeknek nem tudunk megfelelni, ki fogunk szorulni a fejlett országokkal folytatott kereskedelemből.
A munkabiztonság helyzetét magától értetődően a munkahelyeken kell vizsgálnunk, hiszen itt dől el valójában, miként működik a rendszer. Az állami ellenőrzés bármennyire kiterjedt és szakszerű, segítőkész, és amellett határozott, a munkabiztonság alapvetően a munkahelyek állapotán, a személyi és dologi adottságokon múlik, végső soron az azért felelős üzemeltetőn, vagyis a munkáltatón. Nem közömbös tehát, milyen munkáltatókkal kell számolnunk. Olyanokkal, akik gazdasági megfontolásokból is fontosnak tartják a kielégítő biztonságot, tudnak is azért tenni, vagy azt csupán szükséges rossznak, netalán felesleges költségnek tekintik.
Számolnunk kell természetesen a foglalkoztatási feszültségekkel, a munkáltatói terhekkel, és nem utolsósorban a munkáltatói szervezetek hozzáállásával.
Mit tehet az állam ebben a helyzetben?
Végignézve a különböző egyezményeket, akár az ILO, akár az EGK (Európai Gazdasági Közösség) tekintetében, mindegyik hangsúlyozza, hogy az újabb és újabb előírások nem nehezítik a kis- és közepes vállalkozások megalakítását, vagyis a foglalkozási gondok nem növekednek. Ezekkel a megfontolásokkal nekünk is számolnunk kell. A minimális és előírásokban rögzített biztonsági követelményeket mindenkinek teljesítenie kell. De a teljesítés módját, ideértve a fenntartást, az időről időre történő felülvizsgálat mikéntjét a munkáltató határozza meg. A munkavállalókat és az állami szerveket a munkabiztonság konkrét helyzete érdekli, nem pedig az, hogy saját alkalmazottal vagy külső segítséggel éri-e el ezt a munkaadó.
Természetesen az államnak segítenie kell a munkáltatókat abban, hogy kötelességeiket teljesítsék, ami azonban nem jelenti felelősségük átvitelét és átvételét, netán a helyettük való intézkedést. Tudomásul kell venni, hogy az állam fontosnak tart minden új vállalkozást, mert ez növeli a nemzetgazdaság teljesítményét, enyhíti a foglalkoztatási gondokat, de ez nem jelenthet lemondást a biztonságról, ha valóban komolyan vesszük az említett költségelemzést a biztonság árát illetően. Ez mindjárt magától értetődő lesz.
Végezetül a munkavédelmi törvény megalkotása elvárhatóvá teszi, hogy az az új technológiák meghonosítását segítse, és csak indokolt esetben adjon módot az elavult műszaki megoldások fennmaradására.
A nemdohányzók és dohányosok közti elterjedt vita az egészség védelmét követeli, azt, hogy az agresszív dohányosokat törvényi úton lehessen kötelezni arra, hogy csak a kijelölt dohányzóhelyen károsítsák egészségüket.
A demokráciában nem elég mindig a megbüntető jelleg, hanem vannak olyan területek - és ilyen a munkavédelem -, ahol a törvény erejénél fogva kell elrendelni a munkavállalók aktív részvételét. Nem szabad megengedni, hogy a munkáltatónak a munkavállalói passzivitás kihasználása kifizetődő lehessen. Ezért is fontos, hogy a munkavédelmi képviselők törvényi garancia mentén léphessenek fel a munkavállalók érdekében.
Kicsit hosszabb volt ez az előterjesztés, a részletes vita alkalmával szeretnénk majd az egyes javaslatainkat kifejteni. Köszönöm szépen. (Szórványos taps.)
