KISS GYULA, DR. munkaügyi miniszter:
KISS GYULA, DR. munkaügyi miniszter:
KISS GYULA, DR. munkaügyi miniszter: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ez év decemberében lesz száz éve, hogy kihirdették az 1893. évi XXVIII. törvényt, amely hazánkban először határozta meg részletesen a munkahelyekre vonatkozó általános biztonsági követelményeket, amelyek megvalósításáért akkori szóhasználattal a gyárost, mai szóhasználattal a munkáltatót tették felelőssé. A törvény rendelkezéseinek megtartását az országban kezdetben 19 iparfelügyelő ellenőrizte, mert már akkor fontosnak tartották az állam szerepét a munkahelyi biztonsággal kapcsolatban.
A törvény időtálló alkotásnak bizonyult, hiszen több módosítással még az 50-es évek elején is hatályban volt. A tisztelt Ház elé most ismét egy munkavédelemmel foglalkozó törvényjavaslat került, amelyről csak remélni tudjuk, szeretnénk, hogy hasonlóan múlt századi elődjéhez, kiállja majd az idők próbáját.
Az elmúlt évben a munka világára vonatkozóan több fontos törvényt fogadott el a tisztelt Ház. Szabad legyen csak a különböző munkavégzéseket szabályozó, három legfontosabb törvényre utalnom itt: az úgynevezett versenyszférában alkalmazandó Munka Törvénykönyvére, a költségvetési szervekre vonatkozó közalkalmazotti törvényre és a közigazgatásban dolgozók jogállását szabályozó köztisztviselői törvényre. Mindhárom törvény szándékosan nem tartalmazott részletes rendelkezéseket a munkavégzés biztonságára, a munkavégző személy egészségének megvédésére, mert már akkor folytak a munkavédelmi törvény kodifikációs munkái.
A szabályozás azonban mindaddig féloldalas marad a munkafeltételeket illetően, amíg e kérdéseket megfelelő szintű és az említett törvényekhez igazodó jogszabály nem rendezi.
A jogalkotásról szóló törvény értelmében ez csak törvény lehet, mert a munkavédelem alapvető szabályainak megalkotása törvényhozási tárgy. A javaslat elfogadásával ennek a kívánalomnak eleget téve, megvalósulhat a teljes körű szabályozás.
Az újraszabályozás indoka azonban a törvényi szintre emelés látszólag formai okához képest lényegesen fontosabb, a hatályos rendelkezések és megváltozott körülmények ellentétével, az ellentét feloldásának elodázhatatlan szükségességével magyarázható.
A munkavédelem jelenleg hatályos, alapvető rendelkezéseit a 47/1979. MT rendelet tartalmazza, tükrözve ma is - a többszöri módosítás ellenére - a megalkotásakori viszonyokat. Az iparban és a szolgáltatásoknál szinte kizárólagos volt az állami tulajdon, a mezőgazdaságban a szövetkezeti tulajdon, a nemzetgazdaság minden területén a nagy szervezetek domináltak az ehhez igazodó belső felépítéssel együtt. Külön bizonyítást nem igényel az azóta bekövetkezett gazdasági változás, amelynek eredményeként a foglalkoztatási gondok ellenére a munkáltatók száma megsokszorozódott, miközben az egyes egységek nagysága össze sem hasonlítható a korábbiakéval.
A munkavédelmi szabályok alkalmazása egyre nehezebbé, egyes esetekben szinte lehetetlenné vált, az ellentmondás csak a terület újraszabályozásával oldható fel.
A nagyobb termelőegységekre szabott eredeti rendelkezések módosításával és a kisebbek külön kezelésével megbomlott a szabályozás, helyesebben a követelmények egysége, amely ellentmond a szektorsemlegesség, az azonos versenyhelyzet kívánalmainak is. Az említett módosítások, hozzáigazítások miatt a szabályanyag mára rendkívül felduzzadt, és ebből következően nehezen áttekinthetővé vált. Mindez nehezíti az önkéntes jogkövetést és nem használ a jogbiztonságnak sem.
A munkavédelmi szabályokat nem érintette a három évvel ezelőtti széles körű dereguláció, így egy ma induló vállalkozó szinte megoldhatatlan feladat elé kerül, ha tudni akarja, miként járhat el szabályosan.
A hatályos szabályok az állandó módosítások ellenére tükrözik azt a korábbi jogalkotói szándékot is, hogy nem csupán a kötelezettség meghatározása a fontos, hanem a teljesítés mikéntjét is elő kell írni, akár szükséges, akár nem.
A javaslat kidolgozásakor ezeket az ellentmondásokat akartuk megszüntetni és a munkát végzők biztonsága, egészségének megóvása érdekében olyan szabályokat alkotni, amelyek kellő garanciát jelentenek a károsodások megelőzésére, figyelembe véve a nemzetgazdaság megváltozott helyzetét is.
A törvényjavaslatban szereplő és alapvetően a munkáltatókat terhelő követelmények garanciális jelentőségűek két szempontból is. Először is a munkáltató számára kalkulálhatóvá teszik tevékenységének várható költségeit, másrészt pedig kielégítésük védi a munkavállalókat, bizonyos esetben a munkavégzéssel kapcsolatba kerülőket is.
Ez az egységes követelményszint minimális követelményszintként is felfogható, amelynek teljesítése mindenkire kötelező, de ennél szigorúbb előírásokat is megállapíthat magának a munkáltató vagy ilyenben megállapodhat.
Az egységes követelményszint meghatározásával a szabályozás áttekinthetőbbé válik, a kötelezettségek önkéntes teljesítése nemcsak könnyebb lesz, de jobban el is várható. E javaslat számos, jelenleg hatályos rendelkezést szükségtelenné tesz, ezáltal a joggal kifogásolt és gyakran átfedő rendelkezések hatálytalaníthatók.
Rá kell azonban mutatnom, hogy a törvény elfogadása esetén is szükség lesz olyan rendelkezésekre, amelyek valamely, a törvényben csak általánosan előírható kívánalmat részleteznek. Ez a munkavédelem olyan sajátossága, amely nem szüntethető meg, de a jelenlegi szabálydömping lényegesen szűkíthető.
Már a száz évvel ezelőtti törvény a munkáltató kötelességévé tette az előírt követelmények teljesítését. Ezt az elvet követi a javaslat is, mert azé lehet csak a felelősség, akié a tevékenység haszna és eredménye, tőle kérheti számon a munkavállaló és ellenőrzéskor a hatóság.
A munkáltató azonban maga dönti el, hogy a törvényben, valamint a kapcsolódó jogszabályokban kötelességként előírt célt miként teljesíti. Neki kell mérlegelnie, hogy milyen megoldással előzheti meg a károsodásokat, a konkrét körülményekre tekintettel mit tart célravezetőnek. A javaslat a választási szabadság biztosításával megteremti az önállóságnak azt a feltételét, amely meg kell, hogy illesse a munkáltatót, hogy valóban felelősségteljes magatartást várhassunk el tőle. Mindez egyúttal egyszerűsíti is a szabályozást, mert a szükségtelen adminisztratív kívánalmak elmaradnak. Úgy is mondhatjuk, hogy a javaslat eredményszemléletű partnernek tekinti a munkáltatót.
(10.30)
A munkáltató felelősségének hangsúlyozása mellett sem feledkezhetünk el a munkavállalóról, a munkaügyi kapcsolatok másik szereplőjéről. A garanciák az ő érdekeit védik, de természetesen jogai mellett kötelességei is vannak, amelyek teljesítését a munkáltató nemcsak megkövetelheti, de saját érdekében meg is kell követelnie. A balesetek és egészségkárosodások megelőzése érdekében együtt kell működnie a két félnek. A felelősség kölcsönös, noha nem egyenlő mértékű. Csak a megfelelően informált munkavállalótól várhatja el a munkáltató az előírások megtartását, ami a zavartalan és károsodás nélküli működés feltétele, vagyis végső soron munkáltatói érdek is.
A munkáltatók és munkavállalók együttműködésének, minden látszat ellenére valóban közös érdekének nem csupán a rendelkezések végrehajtásában van szerepe, hanem maguknak a rendelkezéseknek a megalkotásában is. A javaslat ennek megfelelően - és a már kialakult gyakorlatot továbbfejlesztve - előírja a szociális partnerek véleményének kikérését a szabályozásban, legyen annak tárgya valamilyen követelmény meghatározása, az állami irányítás és ellenőrzés vagy éppen a munkakörnyezetre vonatkozó országos program kialakítása.
A tisztelt Ház előtt lévő javaslat elkészülte jó példa erre, hiszen a rendelkezések mindegyikét munkáltatók és munkavállalók érdekképviseletei nem csupán véleményezték, hanem a végső változat kialakításában tevékenyen, alakítóan részt vettek. A jó együttműködésnek köszönhetően konszenzus jött létre, ami az érdekegyeztetés vitathatatlan eredménye. Vélhetően a felhatalmazás alapján kiadandó végrehajtási szabályok megalkotását és majdani alkalmazását is megkönnyíti a szociális partnerekkel kialakult egyetértés.
Minden törvényjavaslattal kapcsolatban óhatatlanul felmerül, tartalmában miként veszi figyelembe más országok hasonló megoldásait, illetőleg megfelel-e hazánk nemzetközi kötelezettségvállalásainak és várható jövőbeni elkötelezettségeinek. A munkavédelem területén ebből a szempontból a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet tagországai között létrejött egyezményeknek és az Európai Közösség munkavédelmi szabályainak kitüntetett jelentősége van.
A javaslat elkészítésénél messzemenően figyelembe vettük azokat az egyezményeket, amelyekhez már eddig csatlakoztunk, de azokat is, amelyeket feltehetően a jövőben fogunk ratifikálni. Ez bizonyos rendelkezések szó szerinti átvételében is megmutatkozik, más esetekben az egyezés tartalmi. Talán ismert, hogy az európai szabályozás egységesítésében az egyik legjobban előrehaladott terület az egészséges és biztonságos munkavégzés feltételeinek meghatározása, a Közösség országai jogrendszerének harmonizációja. E tekintetben a javaslat elkészítésénél arra törekedtünk, hogy ha ma még nem is lehet ezeket a rendelkezéseket bevezetni, ezzel ellentétes, a magyar jogrendszer későbbi harmonizációját akadályozó előírások ne kerüljenek be a javaslatba.
A nemzetgazdaság teherbíró képességét figyelembe véve azonban számos tartalmi átvétel történt. Törekvéseink helyességét igazolja, hogy előzetesen kikértük a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, valamint egy közösségi tagország szakértőinek véleményét is. Mindkét helyről megerősítést kaptunk a törvénytervezetet illetően.
Az EK-szabályokkal való konformitás kérdése felveti azt a problémát, vajon a jövőben a harmonizáció miatt az újabb és újabb közösségi rendelkezések megjelenése következtében miként biztosítható a törvény állandósága, nem kell-e unos-untalan módosítani. Hasonló gondot jelenthet a kapcsolódó területek hazai szabályozásának változása vagy éppen a nemzetgazdasági körülmények alakulása.
Korábban már utaltam rá, hogy a javaslat keretjellegűnek tekinthető abból a szempontból, hogy a követelményeket általánosan fogalmazza meg. Amenynyiben a biztonság és ártalommentesség műszaki vagy egyéb paraméterekkel meghatározható, ezek változása a törvényi szint alatti munkavédelemre vonatkozó szabályok, így szabványok, irányelvek változtatását eredményezi, de a törvény nem szorul módosításra.
Minden új törvény bevezetésekor joggal vetődik föl a kérdés, bevezetése milyen költségekkel járhat, illetőleg milyen pénzben is kifejezhető - idézőjelbe tett - "hasznot" jelenthet. A munkavédelmet illetően a költséghaszon-elemzés elvégzése nem könnyű feladat. Részint nemzetközileg sincs általánosan elfogadott modell a költségek számítására, másrészt olyan értékek megóvásáról van szó, amelyek pénzben nem fejezhetők ki, lévén ez az érték a munkavállaló egészsége. Ismerjük azonban a társadalombiztosítási kiadásokat, amelyek a balesetek következtében merültek föl. 1992-ben a baleseti ellátásokra - a baleseti táppénzt nem számítva - 2,9 milliárd forintot költött a társadalombiztosítás. Ehhez még hozzá kellene számítani a munkáltatók által kifizetett kártérítéseket, a szükségszerű termeléskiesést, az esetleges rongálódások kijavítására fordított összegeket és netán a termelésből kivált dolgozók helyettesítésének költségeit, de ezekre nincs pontos adat, legföljebb becsülni tudjuk. Úgy érzem, ezek a kiadások már önmagukban indokolják a szigorú szabályozást és azok megtartásának következetes számonkérését. Biztos, hogy a rendelkezések megtartása és megtartatása olcsóbb lenne a társadalomnak, mert az utólagos költségeket végeredményben mindannyiunknak fizetnie kell valamilyen arányban.
Nem állítom, hogy ezek a költségek a javaslat elfogadása és törvényként történő bevezetése esetén egy csapásra megszűnnek, de biztos vagyok abban, hogy jelentősen csökkenthetők. Itt kell utalnom továbbá arra, hogy a végrehajtás ellenőrzése központi kérdése a törvénytervezetnek. Mindenütt a világon, a civilizáltnak tartott országokban az állam feladata a rendelkezések megtartásának ellenőrzése, a nem teljesítők rászorítása valamilyen módon az előírások megtartására. A kikényszeríthetőség lehetősége garanciája annak, hogy a szabályok megszegői ne kerülhessenek kedvezőbb helyzetbe a becsületesen eljáró és a kiadásokat vállaló munkáltatókhoz képest. A javaslat ezt az elvet követve határozza meg az ellenőrzést végző állami szervek jogosítványait.
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a javaslat e tekintetben is differenciál. Nem a szankcionálást tekinti az egyetlen és legfontosabb eszköznek, még ha egy újfajta büntetés bevezetését javasoljuk is. Külön hangsúlyt kap a felügyeletek tanácsadási kötelezettsége; amennyiben a szabályszegés nem olyan súlyú, nincs közvetlen veszélyeztetés, elegendő a munkáltató vagy a munkavállaló megfelelő kioktatása is. Nem a büntetés tehát az ellenőrzés célja, hanem a megfelelő munkakörülmények kialakítása a balesetek és egészségkárosodások megelőzésére.
A szociális partnerek együttműködése, egymásrautaltsága jelzi, hogy ezen a területen egyik fél sem tud önmagában eredményt elérni, mindig támaszkodnia kell a többiekre. Nem elegendő a jó együttműködés az érdekegyeztetés országos szintjén, amelynek kedvező gyakorlatára a fentiekben már utaltam, meg kell teremteni ennek lehetőségét az egyes munkahelyeken is. A javaslat a munkavállalói érdekképviseletek munkavédelemmel kapcsolatos lehetőségeit és jogait nem érintve, nyugat-európai mintára lehetővé kívánja tenni a munkavédelmi érdekképviseletet. A képviselő megválasztása a javaslat szerint nem kötelező, a munkavállalók elhatározásán múlik, de ha kívánják, a munkáltatónak nemcsak tudomásul kell vennie, hanem működésének lehetőségeit is biztosítania kell. Véleményem szerint ez is elősegítheti a munkavédelemre vonatkozó szabályok megtartását és ezzel a körülmények javítását.
Tisztelt Országgyűlés! Mindezek alapján kérem, hogy az általános, majd a részletes vita lefolytatását követően, mintegy annak eredményeképpen a törvénytervezetet elfogadni szíveskedjenek. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)
