BALOGH GÁBOR (független)
BALOGH GÁBOR (független)
BALOGH GÁBOR (független) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Képviselőtársaim bizonyára észre fogják venni a beszédem első részéből kicsendülő ironikus hangnemet is. Miként a társadalombiztosítás SZOT-osításával kapcsolatosan elhangzott beszédem történeti részében sem véletlenül nyúltam ehhez a hangvételhez, most sem tekinthetek el tőle.
Hölgyeim és uraim! Egy házat sokféle technológiával lehet felépíteni. A megfelelő technológia kiválasztása azonban nem könnyű feladat. Ismernünk kell a terepet, az építendő ház sajátosságait, méreteit, milyen építőanyagot akarunk használni, milyennek képzeljük el a belső terét, s az sem árt, ha előre eldöntjük, milyen legyen a tetőszerkezete. A modern technológia elősegíti a kivitelezés időtartamának optimalizálását és azt, hogy az elvárásokat, az igényeket maximálisan ki tudjuk elégíteni. De ez a feladat az alapok lerakása nélkül aligha sikerülhet.
Az Országgyűlés az elmúlt években nagy súlyt helyezett a szociális biztonság legátfogóbb intézményének, egyik legfontosabb pillérének, a társadalombiztosításnak a megtervezésére, szerkezetének kialakítására és a kivitelezés gyorsítására.
De mi történt idáig?
A Parlament a 60/1991. számú országgyűlési határozatában megtervezte a társadalombiztosítás jövőbeni házát. Ez a ház a rajzasztalon és a maketten jól mutatott. A szakmabeliek közül sokaknak tetszett, a jóváhagyás megtörtént.
Ezt követően - ahogy ma divatos - tendereztették, majd értékesítésre meghirdették. Jelentkeztek is a vevők szép számmal. S ahogy ez ilyenkor nálunk szokás, mondjuk, a legtőkeerősebbek - idézőjelben a legtőkeerősebbeket - maradtak versenyben. A szobákat, sőt magát a tulajdonjogot is sikerült megszerezniük. Az új tulajdonosok, valamint a bérlőik már alig várják, hogy beköltözhessenek a nagy értékű, exkluzív intézménybe, hogy végre ne csak mint jóhiszemű, jogcím nélküli lakók, hanem már mint jogcímmel rendelkezők is birtokon belül lehessenek.
Ez talán május 21-én végleg eldől. Hogy további bonyodalom mégse származzon az építkezés elhúzódása miatt, a rajzasztalon lábon, kulcsra készen elkelt intézményt gyorsan tető alá kellene hozni. Ez a tető lenne az előttünk fekvő törvényjavaslat. Tipikusan magyar építkezés, tipikus magyar technológiával.
Tisztelt Ház! A törvényjavaslat érdemi részére rátérve két aspektusból szeretném jövőjét megközelíteni. Beszédemben igyekszem elkerülni a képviselőtársaim által elmondottak ismétlését. Ezért a nemzetközi összehasonlításból indulok ki, majd pedig rátérnék a hazai társadalombiztosítás és a kiegészítő biztosítás között mutatkozó feszültségforrásokra.
Az mindannyiunk előtt ismert, s az előttem szólók szintén utaltak rá, hogy alig találunk olyan nyugat-európai országot, ahol a szociális biztonság megteremtése érdekében a társadalombiztosítás mellé ne sorolnák be a magánszféra által nyújtott kiegészítő biztosítási alrendszereket. A megoldás nem új keletű, hiszen hazánk az 1890-es évtizedben és az 1910-es, 1920-as években vállalati, munkahelyi biztosítópénztárakon keresztül látta el a biztosítottakat. Ennek csökevénye napjainkban az ún. kifizetőhelyi struktúra. A társadalombiztosítás kezdeti időszakában tehát az önálló, nagy biztosítóintézetek, mint például az OTI, MABI stb. megjelenéséig a biztosítópénztár inkább a magánszférához állt közelebb, s e szférán keresztül működött a társadalombiztosítás, amely ma használatos nevét az 1920-as években nyerte el. Valójában ettől az időtől beszélhetünk mai értelemben vett társadalombiztosításról, addig pl. betegségre szóló biztosításról lehet szó.
(11.40)
Állításomat néhány gondolattal szeretném alátámasztani. Például a vállalathoz, munkahelyhez kötöttség sajátosan tükröződött azok esetében, akik nem rendelkeztek állandó munkahellyel, illetve nem volt állandó munkájuk, például idénymunkát végeztek vagy napszámosok voltak. Őket az első jogszabályok nem tudták megfelelően kezelni. Jogállásuk csak azt követően változott meg, amikor intézeti formát öltött a biztosítás, azaz a munkahelyhez kötöttség kizárólagossága kezdett háttérbe szorulni. A biztosítóintézetek létrejötte következtében a pénztárak funkciója is módosult. Majd a második világháború után a pénztárak megszűntek, pontosabban csökevényük mint kifizetőhely - főként betegségi ellátás folyósítására, nyugdíj-igény-bejelentésre és -előkészítésre - napjainkban is megtalálható.
Nyugat-Európa legtöbb országában viszont más irányú fejlődés ment végbe. Ennek következménye, hogy az Európai Közösség legtöbb országában fontos szerepet tölt be a kiegészítő biztosítás, és a kiegészítő biztosításon keresztül a magánszféra. Itt eltekintek a magánbiztosítók személybiztosítási tevékenységétől, kivéve, ha a magánbiztosítók részére törvény kötelező erővel írja elő társadalombiztosítási funkció kiváltását. Éppen ezért szeretném hangsúlyozni, hogy a társadalombiztosítás és a magánbiztosítás rendkívül heterogén állapotot mutat a nyugat-európai országokban; egyértelmű modellt tudományosan lehetetlen felállítani.
Vannak államok, ahol a társadalombiztosítástól átvállalt feladatainak döntő hányadát a kiegészítő biztosításba tartozó pénztárak végzik, míg másutt kevésbé meghatározó a lakosság szociális biztonságára gyakorolt hatásuk. Az érthetőség kedvéért szűkíteném a kört a nyugdíjbiztosításra, ami az előttünk fekvő törvényjavaslatban például a nyugdíjbiztosítás vonatkozásában is megjelenik. A kiegészítő nyugdíj-biztosítási feladatokat elismert pénztárak Nyugat-Európa 17 államából 12 államában végeznek, míg 5 államban a magánszféra által működtetett kiegészítő nyugdíjbiztosítók lényegében nem társadalombiztosítási feladatokat látnak el.
Ha az ember az említett 17 ország társadalombiztosítási és kiegészítő biztosítási nyugellátásainak színvonalát összehasonlítja, akkor három csoportot állíthat fel. Az egyikbe tartoznak azok az országok, ahol a kiegészítő nyugdíjbiztosítás részesedése, helyesebben ellátási színvonala az ellátási alaphoz viszonyítva eléri vagy meghaladja a 30%-ot. Egyszerűbb szavakkal, ha a nettó átlagkereset másfélszeresét tekintem ellátási alapnak, azaz 100%-nak, akkor az első csoportba sorolt országokban a nyugdíjba vonuló a 100%-os ellátási alapból legalább 30%-nak megfelelő színvonalú ellátást, a kiegészítő nyugdíjbiztosításon - zárójelben mondom, elismert nyugdíjpénztárakon - keresztül kap.
Ezek az országok: Dánia 55%, Egyesült Királyság 49%, Finnország 59%, Franciaország 30%, Hollandia 48%, Írország 53%, Svájc 32%. A második csoportba sorolhatók a 10 és 30% közötti szintet elérő országok: Belgium 15%, Görögország 10%, Németország 19%, Norvégia 14% és Svédország 10%. Végül a 10% alatti országcsoport Ausztriával az élen, majd következik Luxemburg, Olaszország, Portugália és Spanyolország. Ezekben az országokban 0%.
E felosztás további lényeges sajátosságokra, illetve következményekre hívja fel figyelmünket. Egyrészt utal arra, mely országokban mennyire állami feladat, illetve államosított - a magánszféra szempontjából nézve - a társadalombiztosítás, a lakosság szociális biztonságának megőrzése. Másrészt arra, hogy mennyire központosított a piackonform a társadalombiztosítás, s végül további két vonatkozásra is ráirányítanám a figyelmet, mégpedig arra, mennyire heterogén rendszert kell integrálni az egyesült Európa érdekében, a negyedik pedig az általam kezdeményezett nyugdíjpontrendszer színvonalára vonatkozik.
A nyugdíjpontrendszer keretében a nemzeti alapnyugdíj - a nyugatihoz hasonló feltételrendszer alapulvételével - 8%-pontot, a járulékarányos öregségi nyugdíj 42%-pontot, az önkéntes kölcsönös biztosításon alapuló nyugdíj pedig 18-20%-pontot tenne ki. Vagyis az ellátási színvonal a jelenlegi 40%-ról 68-70%-ra emelkedne. Ezzel az első kérdéskört le is zárnám.
A második kérdéskör elsősorban a jövőbeli hazai viszonyokra vonatkozik. Tehát a törvény meghozatala és hatálybalépése utáni időszakra irányul, mégpedig a társadalombiztosítás és a pénztárak viszonyára. Kétségtelen tény, hogy az önálló pénztárak megjelenésével fokozott nyomás fog nehezedni a társadalombiztosításra. Elsősorban azért, hogy ezek a pénztárak biztonságukat megalapozzák, illetve növeljék. A kezdeti időszakban ugyanis sem a politikai, sem a gazdasági helyzet, sem pedig a bérszínvonal nem kedvez a pénztárak stabil működtetésének. Ehhez járul még egy nagyon fontos tényező, ha el akarjuk kerülni a társadalom kettészakadását, akkor az alacsony keresetűeknek is biztosítani kell a pénztáralapítás jogát, ezt viszont nem tudjuk másként elérni - legalábbis az elkövetkezendő tíz évben -, csak úgy, hogy ha a társadalombiztosítás elismert pénztárakként fogja funkcionáltatni ezeket a pénztárakat.
Probémát látok még abban is, hogy úgy kerül bevezetésre a kiegészítő biztosítás körébe tartozó intézmény, hogy hiányzik az első két fok a társadalombiztosításból. Nem készültek el a nemzeti alapnyugdíjra és a társadalombiztosítási ellátásokra vonatkozó törvények. Hiányzik a társadalombiztosítás által nyújtandó ellátások színvonalának közmegegyezésen alapuló elfogadása. Ezek mind feszültségi forrásokká válnak a későbbiek során és óriási nyomást jelentenek majd a társadalombiztosításra. Ha ugyan beszélhetünk majd a jövőben társadalombiztosításról, és nem szűkül le csak nyugdíjbiztosításra, illetve egészségbiztosításra.
A nyomás mérséklésére indokoltnak tartanám olyan szabályok törvénybe foglalását, amelyek védik a társadalombiztosítást, például azáltal, hogy a kockázati esetek szintje és a vállalt kötelezettségek nem haladhatják meg a társadalombiztosítás által statisztikailag kimutatott szintet és ellátási színvonalat; továbbá a társadalombiztosítás elismert pénztárak esetében törvényességi és hatósági felügyeleti jogkört gyakoroljon a pénztárakkal szemben az általa vállalt kötelezettségekig. Természetesen más garanciális szabályokra is szükség van, elsősorban a pénztártagok befizetéseinek szavatolása végett.
Az ominózus példát mindkét oldalról említették, sokan Maxwellre gondolnak, de Maxwell volt az, aki legutóbb élt vissza a joggal; nagyon sokan megtették ezt, különösen ha figyelembe vesszük azokat a feltételrendszereket, amelyek Európa, illetve a tengerentúl különböző országaiban érvényesülnek. Csak példaként említem meg az USA-t, ahol a pénztárak tulajdonjogát egy igazgatótanács gyakorolja, vagyis teljes egészében az igazgatótanács jelenik meg tulajdonosként, míg a pénztártagok csak a befizetésekkel járulnak hozzá. De említhetném Németországot is, ahol a pénztárvagyon könyvi tartalékként szerepel, vagyis munkaadóra épül az egész pénztárrendszer, és a vagyon nincs elkülönítve. Különösen veszélyes ez akkor, amikor csődhullám következik be valamely országban. A védelmet a különböző garanciaalapok jelentik, és ezáltal érik el azt a színvonalat, amelyet a kiegészítő biztosítópénztárak nyújtanak.
(11.50)
Franciaország esetében sajátos rendszert tapasztalunk. Ez Magyarországon is bizonyos honosított formában szerintem megjelenhet; elsődlegesen a munkáltatóknak áll érdekében a nyugdíjbiztosítás terén, amikor egy úgynevezett cadre-systčme-et, vagyis egy káderrendszert alkalmaznak, hogy minden egyes vállalati dolgozóra, illetőleg vezetőkre a vállalat biztosítást köt, mert érdekében áll, hogy a jó vezetők ott maradjanak a vállalatnál.
Ugyancsak példaértékűnek tartom ebben a rendszerben, hogy amikor a társadalombiztosítás, a munkaadó, a munkavállalói érdekképviseletek, valamint a Kormány összeülnek, és közép- illetve hosszú távon meghatározzák a társadalombiztosítás által finanszírozott ellátások színvonalát, ami ezen a színvonalon fölül van, az kerülne a kiegészítő biztosítás rendszerébe.
Tehát ez előremutató szabály lehetne a magyar rendszerre is.
De folytatva: természetesen más garanciális szabályokra is szükség van, elsősorban a pénztártagok befizetéseinek szavatolása végett. A törvényjavaslat tartalmaz ugyan garanciális előírásokat, de véleményem szerint ezek a jelenlegi helyzetben nem elégségesek a pénztártagok érdekvédelmének megjelenítéséhez. Ezen a téren módosító javaslatokra lesz szükség.
Ugyancsak módosító javaslatokat tartok indokoltnak a munkáltatók részvétele ügyében, mert nem véletlen, hogy az Érdekegyeztető Tanács munkáltatói oldala keményen ágál a törvényjavaslat ellen, sőt - mint hallottam - bojkottot is kilátásba helyezett.
És most ismertetném azt a négy pontot, amelyben komoly kifogás merült fel az Érdekegyeztető Tanács munkáltatói oldala részéről. Ők a következő kezdeményezéseket teszik:
"Úgy látjuk, hogy az önkéntes kiegészítő pénztárak működése és nagy számban történő elterjedése akkor várható, ha abban minél több munkáltatót, mint résztvevőt, sikerül megnyerni. Ehhez a munkáltatói támogatás törvényjavaslatban szereplő merev szabályait meg kell szüntetni, és ez által biztosítani kell, hogy az érintettek a lehetőségek ismeretében szabadon dönthessenek, illetve állapodhassanak meg a munkáltatói támogatásról.
Szükségesnek tartjuk a pénztárak felügyeleti kérdésének korrekt rendezését, azonban veszélyesnek ítélünk meg minden olyan szabályozást, amely a túlzott beavatkozás, a centrális irányítás lehetőségét hordozza magában. Megítélésünk szerint a pénztárfelügyelet nem kaphat gazdálkodói, szervezeti tevékenységű tartalmi jogosítványokat. Ezért az ilyen jellegű részeket a törvényből törölni kellene - ez egy konkrét fejezet elhagyására vonatkozik.
Harmadik: A pénztárak létrehozásánál alapvető gondnak tartjuk, hogy míg a jogi keretek biztosítják a pénztárak létrehozását, addig a tényleges működéshez szükséges gazdasági feltételek megteremtéséről nem esik szó. A pénztárak alapításához már törvényi szinten deklarált állami támogatás szükségeltetik, ennek hiányában ugyanis nem várható azok elterjedése.
S a negyedik: Sajnálatos módon az előterjesztők e törvényen keresztül kívánják megoldani a foglalkoztatási törvény hatálya alá nem tartozó személyek, például vállalkozók munkanélküli-ellátásának kérdését azáltal, hogy azt kizárólag az önkéntes biztosítási formába helyezik át. Ami egyébként az állampolgári egyenlőséget is sérti. A munkanélkülivé válás állami feladatainak a foglalkoztatási törvény hatályától függetlennek kell lennie akkor is, ha egyes rétegeknél azok intézményi rendszere részben eltér."
Ennek ellenére nem hagyhatók figyelmen kívül a törvényjavaslatban rejlő lehetőségek. Egy példát említenék: A törvényjavaslat főként az állampolgárok szabad társulására épít, és kizárja a pénztártagság elutasítását. Ezzel lényegében komoly diszkriminációtól szabadítja meg a leendő pénztártagokat, viszont előfordulhat, hogy éppen ennek következtében a hozzájárulás mértéke magasabb lesz, mint egyébként lenne, továbbá a kockázati események bekövetkezésének valószínűsége is rontani fogja a pénztár statisztikáját.
A már most előre látható feszültségforrásokat még tovább sorolhatnám, de erre, úgy gondolom, a módosító javaslataim benyújtása után a részletes vitában térek ki. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
