BALOGH GÁBOR (független)
BALOGH GÁBOR (független)
BALOGH GÁBOR (független) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! 1981 az az év, amelyet az ENSZ közgyűlése a rokkantak nemzetközi évének nyilvánított a teljes részvétel és az egyenlőség jegyében, továbbá azért, hogy - szó szerint idézem a dokumentumot - átfogó nemzetközi akcióprogram szolgálja azt, hogy nemzetközi és nemzeti szinteken hatékony intézkedések szülessenek a rokkant személyek társadalmi életben és a fejlődésben való teljes részvételének megvalósítása, valamint az egyenlőség elérése céljából.
Az események nem előzmények nélkül történtek. Már korábban is számos alkalommal foglalkoztak dokumentumok a rokkantak sajátos participációs és integrációs problémáival. Emlékeztetőül utalnék az 1955. és az 1975. évi ajánlásokra.
Ezek előkészítették az utat a nemzetközi munkaügyi szervezet, az ILO 159-es számú egyezményéhez, amelyet A szakmai rehabilitációról és a foglalkoztatásról (rokkant személyek) címen 1983. június 20-án fogadott el a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia, s amely hazánkban a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1985. évi 9-es számú törvényerejű rendelete nyomán lépett hatályba.
Az említett dátumok jól reprezentálják, hogy a felismerés nem az utóbbi évek terméke. Már korábban is egyre nagyobb igény mutatkozott, hogy a rokkant személyek valamennyi kategóriája számára mind a városokban, mind pedig a falusi környezetben egyenlő lehetőséget és elbánást biztosítsanak a foglalkoztatás és a közösségbe való beilleszkedés vonatkozásában.
Az egyezmény 1. cikke definiálja, hogy a szakmai rehabilitáció szempontjából a rokkant személy olyan egyént jelent, akinek alkalmas munka vállalására, megtartására és az abban való előrehaladásra vonatkozó kilátásai valamely megfelelően megállapított testi vagy szellemi károsodás miatt lényegesen csökkentek.
Éppen ezért a szakmai rehabilitáció célja sem lehet más, mint hogy a rokkant személyeket képessé tegye alkalmas munka vállalására, megtartására és az abban való előrehaladásra, ezáltal elősegítve e személyeknek a társadalomba való beilleszkedését, illetve visszailleszkedését.
Ehhez természetesen olyan szakmai rehabilitációs intézkedések szükségesek, amelyek mind a rokkant férfi és nő dolgozók, mind pedig a rokkant és a többi dolgozó közötti egyenlőség lehetőségének elvére épülnek, továbbá szakmai tanácsadó, képzési és egyéb kapcsolódó szolgálatok, szolgáltatások biztosítása és munkájuk értékelése útján megalapozzák a rokkant személyek bekapcsolódását a társadalom vérkeringésébe, szűkebb értelemben az egészségkárosodottak aktív részvételét a munkaerőpiacon.
A cél és a feladat, amit a nemzetközi munkaügyi szervezet az okmányt ratifikáló tagállamok elé tűzött, komoly elmozdulást jelentett a szakmai rehabilitáció és foglalkoztatás szempontjából. Hazánk alig másfél hónappal később, a 8/1983-as egészségügyi miniszter, pénzügyminiszter együttes rendeletében szabályozta újra a rehabilitáció kérdéskörét.
Az együttes rendelet nemcsak az 1960-as és 1970-es évek jogszabályainak korszerűsítését jelentette, hanem fogalmi változtatásokat is hozott. A szemléletbeni módosulás már a címben tapasztalható. A csökkent munkaképességű dolgozó kifejezés helyébe a megváltozott munkaképességű dolgozó kifejezés lépett.
Az együttes rendelet alapvetőnek tartotta, hogy a foglalkoztatási rehabilitáció során a dolgozó - az orvosi rehabilitációt követően - egészségi állapotának, szakképzettségének megfelelő munkát végezzen.
A foglalkoztatás biztosítása elsősorban annak a munkáltatónak a feladatát képezte, ahol a dolgozó megváltozott munkaképességének megállapítása idején munkaviszonyban, szövetkezeti tagsági viszonyban állt.
Ha ez nem valósulhatott meg, például azért, mert a munkáltató a megváltozott munkaképességű dolgozót - igazolható körülmények miatt - foglalkoztatni nem tudta, vagy mert nem volt köteles foglalkoztatásra, például magánmunkáltató esetében gyakran előfordult, akkor a foglalkoztatást a tanácsi szervek segítették elő.
A jogszabály azt is előírta, mely esetekben volt jogosult a munkáltató a foglalkoztatás ellenében pénzügyi támogatást igénybe venni, valamint a megváltozott munkaképességű dolgozónak milyen feltételek mellett járt kereset-, illetve jövedelemkiegészítés.
A szabályozás tovább bővült, amikor a Minisztertanács 1987. január 1-jei hatállyal az 59/1986. XII. hó 10-i MT számú rendeletével létrehozta a rehabilitációs alapot, s meghatározta, miből származzanak az alap bevételei, valamint felhatalmazta az egészségügyi minisztert, hogy az ÁBMH elnökével egyetértésben dönthessen az alapból nyújtott támogatás mértékéről.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az előttünk fekvő törvényjavaslat ezt a minisztertanácsi rendeletet váltja fel úgy, hogy már a szociális piacgazdasági viszonyok irányába is igyekszik elmozdulni, anélkül, hogy szakítana a régi szemlélettel és fordulatokkal. Miről szól a törvényjavaslat?
A törvényjavaslat elkülönített állami pénzalapnak minősíti a rehabilitációs alapot. Meghatározza rendeltetését, bevételi forrásait, például azt, hogy kik kötelesek az alapba hozzájárulást fizetni, továbbá az alapból teljesíthető kiadások körét, a támogatás formáit, hogyan érhető, nyerhető el a támogatás, s végül a törvényjavaslat az alap kezelésével kapcsolatos, továbbá az alappal való rendelkezésre vonatkozó legfontosabb előírásokat, felhatalmazásokat tartalmazza hézagosan.
Ezek után rátérnék néhány olyan sajátosságra, amelyre az előttem szóló képviselőtársak csak érintőlegesen utaltak, s amely az egyik benyújtott módosító javaslatban nem egészen konzekvensen megfogalmazódott.
Ezt, amire hivatkozom, az együttes jelentésben, illetve a szociális bizottság jelentésében már nem találhatjuk meg, de tény, hogy benyújtásra került.
Az mindannyiunk előtt ismert, hogy a társadalombiztosítás kifizetései között az elmúlt évtizedekben tekintélyes helyet foglaltak el a rehabilitációs célú kiadások. Állandó feszültség mutatkozik a társadalombiztosítási rokkantnyugdíjasok és a baleseti járadékosok között. Hiszen az az egészségkárosodott jogosult baleseti járadékra, akinek egészségkárosodási foka eléri a 15%-ot, de nem haladja meg a rokkantnyugdíj megállapításához szükséges szintet.
A társadalombiztosítás az első és második rokkantsági csoportba tartozókat tekinti a munkaképesség megváltozása miatt nem rehabilitálhatónak, míg a harmadik rokkantsági csoportba tartozók, valamint a 67%-os munkaképesség-csökkenést el nem érők a rehabilitálhatók.
Azért használom a 67%-os, illetve a harmadik rokkantsági csoportba tartozók közötti megkülönböztetést, mert a társadalombiztosítási jogszabályok nem egyértelműen 67%-ban állapítják meg a rokkantsági nyugdíjra való jogosultságot, gondoljunk a szilikózismegbetegedésben szenvedőkre stb.
Az 1990. évi társadalombiztosítási statisztikai adatok szerint az adott évben újonnan véleményezettek száma meghaladta a 118,5 ezer főt, ezer aktív keresőre számítva elérte a 26,5%-ot. Ugyanez 1991-ben már 144800 fő, azaz ezer aktív keresőre vetítve 32,4%-ot jelentett.
(18.00)
A legnagyobb mértékben a rehabilitálható munkaképesség-csökkenést elszenvedők arányszáma nőtt. Míg 1990-ben 107,2 ezer főt tett ki, addig 1991-ben már közel 133 ezer fő volt. A változás jól nyomon követhető a társadalombiztosítás kiadásai között is. A társadalombiztosítás a fekvőbeteg-gyógyintézeti ellátások között a rehabilitációra, utókezelésre és gondozást nyújtó fekvőbeteg-ellátásra 1992-ben 3,7 milliárd forintot irányzott elő, 1993-ra már 300 millió forinttal többet, vagyis 4 milliárd forintot.
A 60/1991. országgyűlési határozat szerint nem tipikus társadalombiztosítási ellátásnak minősített, de a társadalombiztosítás által folyósított ellátások közül a megváltozott munkaképességűek átmeneti járadékára 1992-ben 870 millió forintot, 1993-ra viszont 1,1 milliárd forintot, a megváltozott munkaképességűek rendszeres szociális járadékára és egyéb szociális járadékokra 1992-ben 6,6 milliárd forintot, 1993-ra pedig 7,8 milliárd forintot irányzott elő. Ez utóbbi összegből az állami költségvetés 700 millió forintot térít a társadalombiztosításnak.
A vállalkozók szemszögéből nézve kérdésként merül fel: milyen újabb terheket ró rájuk ez a törvényjavaslat? A megváltozott munkaképességű dolgozók szemszögéből pedig: mennyiben változik eddigi állapotuk, főként megélhetési biztonságuk?
Nos, ha ilyen aspektusból vizsgálom a rehabilitációs alapról szóló törvényjavaslatot, akkor számos olyan mozzanatot tudok felsorolni, amely a munkáltató számára szigorítást jelent, ugyanakkor a megváltozott munkaképességű dolgozó számára bizonyos előnyökkel jár. Ez tükröződik a hozzájárulás fizetésére kötelezett gazdálkodó szervezetek számának valószínű növekedéséből, azáltal, hogy a szociális bizottság javaslata szerint a mentesítést csak a 20 fő alatti szervezetek kaphatják, továbbá, hogy - ugyancsak a szociális bizottság javaslatában szerepel - az a munkáltató köteles hozzájárulást fizetni, akinél a megváltozott munkaképességű dolgozók és a foglalkoztatottak tárgyévi átlagos statisztikai arányszáma az 5%-ot nem éri el.
Szintén támogatandónak vélem Szigeti György módosító javaslatát a hozzájárulási összeg tekintetében, feltéve, ha nem a minimális bér összegében állapította volna meg. A bizottságban ennek a fele is szerepelt, de nem tudom, miért nem került bele a bizottság jelentésébe.
Végezetül egy racionális megoldásra hívnám fel a figyelmet. A törvényjavaslat akkor töltené be funkcióját, ha a rehabilitáció valamennyi területét átfogná. Mivel ezt nem teszi, felemásra sikeredett. Gondolom, alacsonyabb szintű jogszabályokkal fogják a hiányt pótolni. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
