KAPITÁNY FERENC, a Független Kisgazdapárt képviselőcsoportjának vezérszónoka:
KAPITÁNY FERENC, a Független Kisgazdapárt képviselőcsoportjának vezérszónoka:
KAPITÁNY FERENC, a Független Kisgazdapárt képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Kormányzatunk felismerte, és ezzel a törvényjavaslat hitet tett amellett, hogy az egészségkárosodás miatt a munkaerőpiacon hátránnyal induló emberek esélyeinek javítása csak célirányos állami szerepvállalással érhető el. A megváltozott munkaképességűek munkavállalását speciális foglalkoztatáspolitikai eszközökkel szükséges támogatni, ugyanis foglalkoztatási feltételeik megteremtése többletköltséggel jár.
A foglalkozási rehabilitáció eszközrendszerének fontos eleme a rehabilitációs alap, hiszen ez egy olyan eszköz, mely egyfelől tükrözi azt az állami és társadalmi elvárást, hogy minden gazdálkodó szervezet meghatározott mértékben foglalkoztasson megváltozott munkaképességű dolgozót, másfelől pedig aktív módon segítse elő a munkahelyteremtés támogatásával a foglalkoztatást. A megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásában a munkahelyteremtés preferálása csak egy elkülönített állami pénzalap működtetésével biztosítható, mely egyben azt is deklarálja, hogy az állam saját feladatának tekinti a foglalkozási rehabilitációban való részvételét.
A fejlett nyugat-európai demokráciákban kialakult gyakorlat is az előbbieket támasztja alá. Az egészségkárosodott emberek számára alkalmas munkahely kialakításának többletköltségei finanszírozásában egyfajta szolidarisztikus alapelven nyugvó, az állami újraelosztáson alapuló rendszerek alakultak ki. Európa-szerte ismert a kötelező foglalkoztatás és a munkahelyteremtés támogatásának rendszere. Ez még azokban az országokban is jellemző, ahol a munkanélküliség elenyésző. Temészetesen számottevő munkanélküliség mellett ez a rehabilitációs eszköz fokozott szerepet kell hogy kapjon. Szó szerint is társadalmi feladatot lát el.
Sajnos, hazánkban ma még növekvő, de még hosszú távon is érzékelhető munkanélküliséggel kell számolni. A munkaerőpiac gyökeres átalakítása valamennyi munkavállalói réteget, de különösen a hátrányos helyzetű csoportokat érintette. Így a munkavállalási esélyeiket alapvetően meghatározza az alkalmas munkahelyek száma, ami fokozza a saját helyzetükből már amúgy is meglévő nehézségeiket.
A törvényjavaslat érezhetően az alap eddigi ötéves működésének tapasztalataira figyelemmel készült. Előremutató eleme, hogy lehetővé teszi az alap forrásainak az Országgyűlés által a lehetőségek és szükségletek szerinti mértékben történő bővítését. Ez a parlamenti kontroll és az alap elosztásának a törvényjavaslat szerinti mechanizmusa a foglalkozási rehabilitáció egyik legfontosabb elemének demokratikus működését biztosítja.
Szükségenek látom, hogy az általános jellemzésen túl a törvényjavaslat egy-két részletével behatóbban is foglalkozzam. A törvényjavaslatban foglaltakról leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy a korábbi kormányrendelethez, nevezetesen az 59/1980. számú minisztertanácsi rendelethez képest jelentős változást ugyan nem tartalmaz, de azt most biztosítja - tekintettel a nemzetközi egyezményekre is -, hogy mindezeket a jövőben nem rendeleti, hanem törvényi szinten szabályozza. Így nyújt garanciát a megváltozott csökkent munkaképességűek elhelyezkedési esélyeinek némi javításához.
(17.40)
A munkáltatókat terhelő, a rehabilitációs alapba történő kötelező befizetések mellett az önkéntes befizetésekre is számít, illetve a központi költségvetés is remélhetőleg egyre növekvő szerepet vállal az elhelyezkedési esélyegyenlőség javításában. Kétséges azonban, hogy ez a törvényjavaslat önmagában - ismerve a problémakör igen összetett jellegét - tud-e érezhető javulást eredményezni más intézkedések meghozatala nélkül. Ugyanis tudjuk, hogy a 60/1991. számú országgyűlési határozat a társadalombiztosítási reform célkitűzéseiről szólva is célként tűzi ki a rokkantnyugdíjazás, illetve a rehabilitáció orvosi és egyéb jogi feltételeinek felülvizsgálatát.
Nyilvánvaló az összefüggése a jelen törvényjavaslattal, vagyis az országgyűlési határozat célkitűzését követi. A foglalkoztatási rehabilitáció szerint tapasztalható sikertelenség számos oka, valamint a jelent nehezítő tényezők közül csak néhányat szeretnék kiemelni.
Először is a jelen munkanélküliség nemcsak mennyiségi okokból, hanem a foglalkoztatás minősége szempontjából is korlátot jelent a rehabilitációs foglalkoztatásnál. Hiszen többen kénytelenek végzettségüknek és képzettségüknek megfelelőnél alacsonyabb színvonalú munkát alacsonyabb bérért is elvállalni, holott ezeket a feladatokat talán éppen a rehabilitáltak is elláthatnák. Azonkívül az éleződő piaci verseny a vállalkozásokat is a sokoldalúan felhasználható munkaerő alkalmazására ösztönzi. Ezért a vállalkozókat a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatására rábírni sem a befizetési kötelezettségük növelésével, sem céltámogatásával ma nem lehetséges, hiszen itt ellenérdekek ütköznek egymással. A rehabilitációs alapba történő befizetést egy újabb elvonási formaként élik meg, és így is értékelik, vagyis nem lelkesednek érte.
A befizetett pénzekből legfeljebb célfoglalkoztató létrehozására lesz lehetőség, annak összes hátrányaival. Ilyen adott esetekben a humánumra hivatkozni ellenkező érdekeik mellett vajmi kevés eredményt hozhat.
Igen lényeges gondnak látom, hogy a korábbi gazdálkodási szerkezet jelentős és egyre fokozódóbb átalakulása nyomán tömegessé válik a 30 főnél kisebb létszámú gazdálkodó szervezetek száma, ahol tudvalevőleg befizetési kötelezettség nincs. Ez is az alap pénzügyi helyzetét gyengíti. Ehhez jön még a 6-700000 ezer munkanélkülivel kieső befizetés ténye is.
Van azonban az egyén szempontjából is figyelembe veendő szempont, és most a rehabilitációba bevonandó csökkentett munkaképességűekre gondolok, akiknek a javát kívánja szolgálni e törvény. Az évtizedek óta kialakult helytelen szemléletből és gyakorlatból eredően e személyek tartózkodó magatartása is akadálya lehet a foglalkoztatási rehabilitáció hatékonyabb működtetésének, benne a társadalmi célok elérésének. Természetes, hogy ezek a törekvések az előbb említett egyének valós érdekeinek szempontjából legfeljebb helyteleníthetők, de el nem ítélhetők. Inkább arra ösztönöznek, hogy az arra illetékesek ezt a kérdést mihamarabb komplexen vizsgálják meg, és rendezzék a kölcsönös előnyök megismertetésével, amelyek természetszerűen ugyancsak az életből adódnak.
Miről is van szó? A jelenlegi jogi, orvosi stb. feltételek a megváltozott vagy születésétől eleve csökkent munkaképességű dolgozókat arra ösztönzik, hogy orvosilag minél magasabb százalékú munkaképesség-csökkenést állapítsanak meg az orvosszakértői bizottságokban. A jelen munkaerőhelyzetben a munkáltatónak is ez az érdeke, hiszen így adott esetben végkielégítés nélkül szabadulhat meg a már nem kívánt dolgozótól. Itt a munkaadó érdeke érvényesül.
De van egy másik oldal. Mint ismeretes, ezt látja a maga részéről előnyösebbnek, aki leszázalékoltatja magát; 50%-os munkaképesség-csökkenés esetén rendszeres szociális járadékra vagy átmeneti járadékra, 67%-os munkaképesség-csökkenés esetén rokkantsági nyugdíjra válhat jogosulttá. Ebből következően zömében az 50% alattiak esnek a foglalkoztatási rehabilitáció hatáskörébe. Legalábbis minden azt a látszatot kelti, hogy az arányok ebben az irányban fognak elhúzódni.
Értelemszerűen tehát ezek a személyek mindenképpen egy biztos jövedelem elérésére törekszenek és nem egy bizonytalannak látszó rehabilitációs új munkahelyre. Az már külön megérdemelne egy misét, hogy érdekes módon a társadalombiztosítási ellátások részükre megállapítása után egyre nagyobb számban rehabilitálják önmagukat, vagyis elhelyezkednek alkalmi jövedelemforrást találva, vagy akár vállalkozói igazolványt váltanak, vagy más önálló tevékenységet végeznek. Gondolok itt a mezőgazdaságra is.
Engedjék meg, hogy kijelentsem: mindezek abból a helytelen szemléletből, szabályozásból fakadnak, ami azt vizsgálja, hogy mi veszett el a munkaképességből, és ezt preferálja. Nem azt, hogy mi maradt meg, hogyan lehetne azt az egyén és a társadalom céljaival összhangban hasznosítani, és ezt átképzéssel, anyagi ösztönzéssel, az egyéni érdekek fenntartásával is felhasználni, ehhez a legjárhatóbb utat megtalálni. Az alap pénzügyi vonatkozásaival nem kívánok foglalkozni, ezt megtették képviselőtársaim.
Ez a rövid eszmefuttatás is jelezheti, hogy itt nemcsak a szűken vett foglalkoztatási rehabilitációról, a rehabilitációs alap törvényi szabályozásáról van szó, hanem komplex jogi, orvosi, társadalombiztosítási, szociális, munkaügyi és még egyéb kérdések minél előbbi napirendre tűzésétől sem lehet eltekinteni. Ennek kifejtésére most nem vállalkozhatom, de jelzését mindenképpen indokoltnak tartom, és az illetékesek figyelmébe ajánlom. Félek, hogy az előzőkben felsorolt nehezítő tényezők, kételyek jelentősen mérséklik az előterjesztett törvényjavaslat kétségtelenül humánus célkitűzéseinek a megvalósítását, jövőbeni eredményességét.
Mindezek ellenére a törvényjavaslatot általános vitára, majd elfogadásra alkalmasnak tartom, de ismételten hangsúlyozva a kérdés komplex szemléletének későbbi napirendre tűzését is. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
