ELNÖK (Szabad György)
ELNÖK (Szabad György)
ELNÖK (Szabad György): Tisztelt Országgyűlés! A házbizottság egyhangú állásfoglalása az volt, hogy elnöki zárszó következzék a mai munkaprogram után. Amikor ez a határozat megszületett, akkor bennem az a gondolat támadt, hogy nagy ívű áttekintéssel próbálkozom az Országgyűlés négyéves történetén áttekintve. Úgy gondolom, hogy a jelen perc nem alkalmas egy ilyen nagy ívű áttekintés megkezdésére. (Derültség.) Én türelmüket kérem egy tíz percen belüli, rövid lezárásra.
Engedjék meg, hogy az elgondoltakból így kizökkenve – és azt is hozzáteszem, hogy egy hivatalos út körülményei között, álmatlanul töltött éjszaka után, kissé nehezen fogalmazva – szóljak néhány olyan mozzanatról, amiről szóltam volna az idő kedvezőbb feltételei között is.
Működésünknek volt néhány kimondott és néhány kimondatlan jellemzője és meghatározója. A kimondott az volt, hogy a diktatúrák felszámolása után Magyarország demokráciát kíván és demokráciát érdemel. Úgy gondoltuk – és azt hiszem, ebben osztozott az 1990-ben megválasztott Parlament túlnyomó többsége –, hogy az alkotmányos törvényhozó munkához térünk vissza, és kimondatlanul néhány alapelvhez feltétlenül ragaszkodni fogunk akkor is, ha mindenki, más-más megfogalmazásban, de szólt arról, hogy nem ideológiai töltésű a politikája. Mégis, úgy gondolom, a túlnyomó többség egyetértett abban, hogy a múlt öröklött értékeit a megújulással kapcsoljuk egybe, két szóra egyszerűsítve: a hagyományt és a modernizációt akarjuk ötvözni.
(21.40)
Úgy gondolom, hogy volt egy másik ötvözési szándék is, amivel tudatosan és a megnyilatkozásokban is vállalva követelményeit, sokan értettek egyet, és ez a nemzeti törekvéseknek és a demokratikus törekvéseknek az ötvözése volt. Azért mondom így, mert ilyen vagy olyan okoknál fogva, de kevésbé, mint a másik két fogalom párjánál, a nemzetinek a meghatározása tekintetében a kimondatlanban ott voltak fenntartások vagy legalábbis jelentős hangsúlykülönbségek, de alighanem tartalmiak is.
Az Országgyűlés többségéről azonban elmondható, hogy a nemzetit úgy értette, hogy az semmiképp sem jelentette a testvériség hajdan oly sokat emlegetett fogalmának megtagadását, és semmiképpen sem jelentette a nemzetinek a támadó jellegű megfogalmazását. Hanem jelentette, amit ritkán használunk, a hazafiságnak a patrióta fogalommal való egyeztetését, tehát patriotizmust és demokráciát.
Ez a négy fogalom így felsorakoztatva, én azt hiszem, hogy a törvényhozás döntéseiben mindig többségi súllyal bírt. Lehet, hogy voltak, akik, ha a tartalom megfogalmazását el kellett volna végezniük, körülírtabban fogalmaztak volna, vagy hajlottak volna olyan megfogalmazásokra is, amelyek egyeseket aggodalommal töltöttek volna el. De a túlnyomó többség fogalomhasználata – megítélésem szerint – kimondva vagy belső tartalma szerint e négy gondolatban – hagyomány, modernizálás, patrióta hazafiság és demokrácia – összhangban álló fogalmakként kerültek átérzésre, és kerültek bele törvényhozó munkánk révén törvényalkotásainkba.
Mindez a maga tételességével a gyakorlatunktól távol állt. Amikor a gyakorlatunk megkövetelte, hogy lépésről lépésre előrehaladjunk a célok meghatározásában, akkor a jogállamiság, a parlamentáris demokrácia, a piacgazdaság, illetve a szabadságnak az emberi közösség világában, a nemzeti közösség világában és a gazdaság és a társadalom mozgásában való megfogalmazása került előtérbe.
Ezek is, általánosságok lévén, kezdetben sokszor felröppentek külön-külön vagy egymásba kapaszkodva, de megfértek azzal, hogy egy nagy kérdőjelet rajzolt számos képviselőtársunk – nagyobb számban az ellenzékből, mert hiszen a kezdeti lökést és a cselekvés irányítását a dolog természete szerint a többséget alkotó erőktől és az általuk meghatározott kormányzattól várta –, hogy vajon van-e itt mindebben koncepció. Az tudniillik, hogy ezek a szép elvek a törvényhozás gyakorlatában hogy valósulnak meg az előbb említett célok – tehát jogállam, szabad gazdaság, egyéni és közösségi szabadság – tekintetében.
Hadd mondjam azt: volt koncepció. Ennek a koncepciónak a megfogalmazásában a személyes teljesítmény tekintetében Antall Józsefé volt a legfontosabb és a leginkább meghatározó szerep. De túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy magányosan állt ebben; saját pártjában, a koalíciónak és jelentős ellenzéki személyiségeknek és irányzatoknak alapkérdésekben bírta a bizalmát és támogatását.
Így történhetett az – nem bocsátkozom a nagy ívű áttekintésbe, hogy a leglényegesebb elemekre szeretnék utalni –, hogy az Országgyűlés rendkívül rövid idő alatt, ismétlem, kormányzati kezdeményezésre, de jelentős ellenzéki erők és személyiségek támogatásával ki tudta alakítani egyedül Közép- és Kelet-Európában a dolgoknak azt az egymásutánját, hogy mindenekelőtt fel kell építeni a jogállam pilléreit, kialakítani a jogállamiságnak azokat a kereteit, amelyek elég erősek ahhoz, a múlthoz kapcsolódva és a jövő követelményeinek is megfelelve, hogy keretei között, ezeknek a kereteknek a szakítószilárdságát jól felmérve képesek legyünk kibontakoztatni a gazdasági és társadalmi erők dinamizálása révén az átalakulás legfőbb követelményeit, feltételeit és menetét.
(21.50)
Így is történt. Ha visszapillant majd az a jó látású történész erre a korszakra, úgy gondolom, meg fogja tudni állapítani, hogy Magyarországon az előbb említett irányadás és erő együttes, közös működése révén igenis, alig egy fél év alatt álltak a jogállamiság pillérei; igenis, kialakult az a keret, amelyen belül sor kerülhetett a gazdasági és társadalmi erők dinamizálására és a hosszan tartó, nagy átalakulási folyamatok megindítására. Másutt – csak egy-egy mondatban utalok rá – a jellemző az volt, hogy jogintézmények ötletszerű reformja és reformpolitikai intézkedések a gazdaság és társadalom területén, bizony, nem kapcsolódva egy átgondolt koncepcióhoz, hoztak részeredményeket, de ezek a részeredmények gyorsan megkérdőjeleződtek, és nem váltak rendszerré.
Nálunk másként történt. 1990 őszétől a súlypont átkerült a gazdaság és a társadalom dinamizálásának területére, és a folyamatok, olykor zegzugosan haladva, hiszen maga a parlamentáris munka is erre kényszerített bennünket, de a fő követelmények világosan kirajzolhatóan a tulajdonviszonyoknak az általakulás követelményei szerinti rendezése, a tőke szabad mozgásának biztosítása, a kettő együtt összefonódva privatizációval és kárpótlással, a kényszergazdaságnak a szabad gazdaságra való átváltásával lépésről lépésre, de a folyamat egészének követelményeit figyelembe véve haladt előre. És – meglepő módon már a végénél tartok (Derültség.) – tulajdonképpen az a négy nagy kötet, amelynek 2100 lapját töltötték be az eddig megjelent törvényeink és határozataink, és elkerülhetetlen még egy 400 oldalas kötetnek a közreadása ennek a rövid évkezdetnek a jogalkotásával, ez a két és fél ezer oldalnyi jogszabály egyfelől a jogállam kereteit fölváltotta magának a jogállamnak az építményével, a mesterséges eszközökkel is dinamizált mozgását a gazdaságnak és a társadalomnak egyre inkább a természetes mozgás formáira vezette át, és eljuttatta az országot oda, hogy lehet, hogy bohó, könnyelmű és valóságunkat nem eléggé ismerő, de a megnyilatkozók közül többségben lévő jóindulatú külföldiek részéről ebben a térségben az adott idő alatt – minden csetlésünk-botlásunk ellenére – a törvényhozásunkat a legproduktívabbnak ítélik az átalakulás tényleges követelményei szempontjából.
Még két rövid megjegyzést. Az egyik, hogy persze ismételten tévedtünk. Tévedett az adott esetekben a szavazó többség; hogy a nemmel szavazók mire gondoltak, az az ellenkezésen túl néha világossá vált, de nem mindig és nem koherensen. Tehát tévedett olykor az Országgyűlés többsége. De ne felejtsék el, hogy olyan parlamenti feladatot kellett történelmi kényszerűségből vállalnia, amelyben a megoldások nem álltak mintakövető vonzással rendelkezésünkre. Nekünk kellett nagyon sokszor és éppen a legnehezebb esetekben – ezt eredményeink kölcsönvétele is igazolja azóta – a diktatúra volt országai közül a próbatevőnek, az elöljárónak lenni és a magunk kárán, ha tudtunk, tanulni.
Ezért volt elkerülhetetlen, ha nem akartunk lehetőségeinkhez képest lemaradni, hogy vállalnunk kellett kockázatokat, és noha döntéseink igen jó arányban kedvezőeknek bizonyultak, voltak olyanok, amelyekhez vissza-vissza kellett térnünk, mint például a szövetkezeti törvényhez, mert nem fogadtuk sem azt el, hogy egy lábdobbantás radikalizmusával kell egy pillanat alatt mindent megváltoztatnunk, különben vér fogja borítani az országot, de azt sem, hogy jó kezekben vannak a kényszer szülte hajdani megoldások, és ezért csak időt kell engedni, hogy a régi formák között majd valamikor kibontakozzék az új.
Engedjék meg, hogy itt talán be is fejezzem, töredékét mondva el annak, amit kívántam volna, utalva azonban arra, hogy amit az Országgyűlés produkált, a kormányzat – nem könnyű viszonyok között – igyekezett végrehajtani. De az átalakulás körülményei között itt mindig és elkerülhetetlenül van egy fesztávolság, mert a kormányzat, éppen felelősségénél fogva, a bizonyos sorrendben keletkező törvényeknél olykor kényszerűen meg kellett, hogy várja a következőt, hogy lássa illeszkedésüket a végrehajtás megkezdése előtt.
S végül, de nem utolsósorban, talán nem is a teremben ülőkhöz szólva, egy nagyon egyszerű példával szeretnék élni, hogy ennyi erőfeszítés ellenére miért van olyan sok gond az országban? Mert ez az, amit sokan – érthető módon – nem látnak világosan, és sokan még szívesen el is homályosítanak vagy berozsdásítanak.
(22.00)
Arról van szó, hogy a törvényalkotás és a törvények végrehajtása természetszerűen időt kíván, mint ahogy – most lapidáris hasonlattal élek – aki szőlőt telepít, tudja, hogy az első négy esztendőben biztos kevés hasznot lát belőle, talán a talaj előkészítésében, a nagyobb haszon majd utána következik.
De engedjék meg azok is, akik kívánják, hogy minél előbb véget érjen ez a kísérlet a visszapillantásra, talán maguk is tudják, hogy egy ilyen átalakulásban a rögtönös megoldások nem mindig lehetségesek.
A magyar Parlament teljesítményében van bizonyára sok, amit bírálat fog érni a jövőben is. Nem baj, csak legyen, aki ki akarja javítani olyan tiszta szándékkal, mint ahogy mi felismert hibáinkat – a többségről szólok –, ha felismertük, ha felismertették velünk, mindig készek voltunk kijavítani.
Aki pedig az összteljesítménnyel elégedetlen, akár üljön itt a Parlamentben, vagy legyen annak falain kívül, annak hadd hívjam fel a figyelmét: ha teheti, nézzen szét Közép- és Kelet-Európa parlamentjeiben és a végrehajtó hatalom ottani működésének területein. Éljen az összehasonlítás eszközével. Akkor – bízom benne –, ha tud mérlegelni, akkor a mi itteni erőfeszítéseinket és teljesítményünket nem csak bírálólag fogja megítélni.
Úgy gondolom, a munka és még egy volt a teljesítménynek a magyarázata: a becsületes szándék a túlnyomó többségnél és az a felismerés, hogy az átalakulásban az egyensúlyt tartani tudó erőknek van meghatározó szerepe, nem a kalandor elgondolásoknak, nem a szélsőségek olykor dinamikusnak látszó mozgásának, hanem annak az egyensúlyt tartó erőnek, amely irányt tud adni, amely mer dönteni és vezetni, mindig figyelve a derékhad mozgásképességére és lehetőségeire. Mert ne felejtsék: diadalokat lehet aratni portyázókkal, lehet aratni merész előőrsökkel, életüket áldozó hátvédekkel, de országot megtartani és jó irányba vinni csak az tudja, aki – egyensúlyt tartva – a derékhadat vezetni meri, tudja és remélheti. Köszönöm a figyelmüket. (Nagy taps.) Köszönöm szépen. Ezért a kis beszédért túl nagy a taps.
Kedves barátaim! A házbizottságnak volt még egy döntése. Ez a döntés az volt, hogy az ülés lezárásaként kérjem fel önöket, hogy együtt énekeljük el a Himnuszt. (A képviselők felállnak, és eléneklik a Himnuszt.)
Köszönöm.
(Az ülés 22 óra 8 perckor ért véget.)
