FEKETE GYULA, DR. (MDF)
FEKETE GYULA, DR. (MDF)
FEKETE GYULA, DR. (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Közülünk bizonyára sokan kaptak kézhez ipartestületektől, szakmai érdekvédelmi egyesületektől, társadalmi kamaráktól olyan kéréseket vagy felszólításokat, amelyek meghatározott tartalmú módosító indítványok elfogadását javasolták. Még messzi tengerentúlról, észak-amerikai üzletemberek érdekeit képviselő szervezettől is érkezett tájékoztató, amely arról igyekezett minket meggyőzni, hogy a kötelező kamarai tagság, a kamarák hatósági jogköre, a kamarák minisztériumi ellenőrzése mind-mind ellenkezik a szabadpiacon, a szabad versenyen alapuló gazdaság alapelveivel.
Több módosító indítványban ezek a kérések, ezek a vélemények tükröződnek.
Néhány érvvel indokolni kívánom, hogy miért nem tudom támogatni a hozzánk, a költségvetési bizottság tagjaihoz is címzett felkéréseket, illetve az ilyen tartalmú módosító indítványokat.
A kötelező tagság követelményét kívánja lazítani az együttes jelentés 33. és 35. pontjában leírt indítványában Petrenkó János most felszólalt képviselőtársunk, aki a kamarai tagságot nem a vállalkozói igazolvány kiadásával automatikusan együtt járó kötelezettségnek tekintené, hanem csak kérelemre létrejövő jogviszonynak. Ugyanő csak az öt főnél több alkalmazottat foglalkoztató vállalkozó számára tenné kötelezővé a kamarai tagságot.
Juhász Pál, Kertész Zoltán és Kis Zoltán képviselők a kötelező agrárkamarai tagságot pedig csak az általános forgalmi adó szerint járó első kompenzációs felár igénylőinek írná elő.
Nos, a kamarai tagság valóban nem kötelező az Amerikai Egyesült Államokban vagy földrészünkön az Egyesült Királyságban és Belgiumban, de a velünk szoros kapcsolatot tartó országokban, például Ausztriában, Olaszországban vagy a Német Szövetségi Köztársaságban kötelező a tagság.
Nem ismerve a Nyugat-Európában szokásos állapotokat, sokan úgy érzik, hogy visszalépés történne e törvény elfogadásával, visszatérne érdemben az államhatalmat kiszolgáló kötelező KIOSZ- és KISOSZ-tagság más elnevezés alatt.
A kötöttség alóli fellélegzés már nem először fordul elő a magyar történelemben úgy, hogy éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy az érintettek belássák: saját érdekükben áll bizonyos kötöttségek vállalása.
Emlékezzünk csak az 1872. évi VIII. törvényre, amelyik megszüntette Magyarországon a céheket. Sokan, nagyon sokan akkor ezt úgy tekintették, hogy végre az ipar is megszabadult a feudális kötöttségektől, végre érvényesül a szabadpiaci liberalizmus, végre megszabadultak az iparűzők Nagy Lajos királyunk 1376. évi törvényétől, amelyik törvény már akkor valamennyi mesterember számára kötelezővé tette valamely céhhez való tartozást, vidéki mesterek számára valamely városi fő céhhez való tartozást.
Nos, már akkori királyaink is belátták, hogy nem lehet megkövetelni és ellenőrizni a termékek jó minőségét, nem tudják biztosítani a korabeli viszonyok között tisztességesnek tekintett verseny feltételeit, nem garantálható a szakképzés, a szakmai tudás továbbadása, ha nincs kötelező tagság. Csak nagyon körülményesen lehetett volna szankcionálni a gyenge minőségű árut termelőket, a versenyszabályokat megsértőket akkor, ha ezek az iparosok, kontárok személyükben nem függtek volna valamely céh testületétől.
1872 után hirtelen nagyon sokan érzékelték az iparcikkek minőségének a gyors romlását és a tisztességtelen versenyt, hiszen abban a korban még általános volt, hogy a Szent Mihály-napon vásárolt csizmát, ha télen eresztett, beázott, akkor Szent György-napi vásárig a csizmadia zokszó nélkül megjavította vagy kicserélte. Sokan, akkor élő idősek emlékeztek még arra, hogy a céhmesterek megszégyenítéssel, a Dunába történő merítéssel szankcionálták a súlyhiányos kenyereket és péksüteményeket eladó zsemlyesütőket és pékeket. A bognárok – más szóval pintérek – megfizették a bor árát, ha Szent Márton napjáig, november 11-ig a bor szivárgott az általuk készített hordókból. Azzal, hogy megszűnt a céhrendszer hirtelen, és felhígult az iparosság, a minőségromlással párhuzamosan nagymértékben csökkent az iparosok életszínvonala is. A mesterlegények reálbére jelentős csökkenés után csak 30 év múlva érte el – akkor már mint gyáriparos munkásbérként – az 1870 körüli vásárlóértéket, és az életszínvonal romlását jól tükröző, egy főre jutó húsfogyasztás 1870 és 1890 között mintegy 25%-kal csökkent Budapesten. Tíz év negatív tapasztalathalmaza kellett ahhoz, hogy az ipartestületekről szóló 1884. évi XVII. törvény ismét bevezesse a kötelező tagságot.
Nekünk most a történelem nem tesz lehetővé ilyen hosszú, tízéves gondolkodási és fellélegzési időt, hiszen a világpiacon történő helytállás megköveteli a minőségi és szabványkövetelmények igen szigorú betartását és a költségvetési hiányt növelő feketemunka terjedése pedig a szakmabeliek állandó és szigorú ellenőrző tevékenységét.
Lélektanilag tehát érthetőek Juhász Pál, Petrenkó János, Kertész Zoltán és Kis Zoltán kötelező tagságot lazító módosító indítványai, de a kötelmek rokonítása az elmúlt 40 év kisvállalkozókat kordában tartó kötelmeivel éppen annyira téves és igazságtalan, mint ahogyan tévedés volt a múlt században a kötelező ipartestületi tagságot azonosítani a feudális kori céhek gyakran valóban önkényes kötöttségeivel.
A gazdasági kamarák feletti törvényességi felügyeletet értelemszerűen szakmajellegnek megfelelő miniszterek gyakorolják. Teljesen indokolatlan lenne a szakmától idegen ügyészség kezébe letenni ezt az ellenőrzési jogkört, mint ahogyan ezt több képviselőtársam, például Nagy Tamás, Kósa Lajos, Pál László, Rózsa Edit is javasolja.
Az együttes jelentés 148–158. pontjait tartalmazzák ezeket az indítványokat. Az indítványok azt is sejtetik, hogy az indítványozók távlatban sem úgy tekintenek az ügyészségre, mint ahogyan a nyugat-európai gyakorlatban szokás, azaz úgy, mint az igazságügy-miniszter felügyelete alá tartozó intézményre, hanem úgy kezelik az ügyészséget, mint a végrehajtó hatalomtól független hatalmi ágat, ami ebben az esetben a gazdasági hatalmi ág szereplőit jószerivel teljesen függetlenítené az államigazgatás ellenőrzésétől.
Több társadalmi szervezet felkereste a képviselőket annak érdekében, hogy megtarthassa nevében a "kamara" elnevezést, aminek használatát a törvényjavaslat számukra 1996. január 1-je után megtiltja.
Pál László és Kósáné Kovács Magda az együttes jelentés 233., 234. és 237. pontjában leírt indítványaiban törölni kívánja ezt az előírást. Valóban, például a Szülői Kamara, a PAX Gyermek- és Családvédelmi Kamara vagy a Társadalmi Kamara kemény szakmai munkával szerzett magának megbecsülést a mai nagyon sűrű törvényhozói munka segítése révén, és sokunkban felvetődik a kérdés: miért legyen a kamara elnevezés védett, miközben a mi saját területünk, a Parlament neve nem védett, gondoljunk csak a Civil Parlamentre, a Roma Parlamentre vagy az időnként javasolt Ifjúsági Parlamentre.
Néhány kérdéses területen a törvénytervezet nem tartalmaz megnyugtató megoldást.
Amilyen keményen korlátozná a tervezet a "kamara" szó használatát belföldön, nem szabályozza azt a kérdést, hogy a nemzetközi kamarákban kamaraként mely szervezetek lehetnek tagok. Például a Magyar Gazdasági Kamara 1991 óta tagja a Nemzetközi Kereskedelmi Kamarának. Az Európai Közösség segítségével ugyanitt állították fel az Euró-Info Központot, a BC-NET partnerközvetítő hálózatot, és ugyanitt szervezik az üzleti és innovációs központot.
A 76. § (2) bekezdése intézkedik ugyan arról, hogy a Magyar Gazdasági Kamara által a külföldi gazdasági kamarákkal kötött szerződésekben a Magyar Gazdasági Kamara részére megállapított jogok és kötelezettségek a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarára szállnak át, annak létrejöttével egyidejűleg mint jogutódra.
Nos, az alapvető kérdés az, hogy létezhet-e részleges jogutódlás, van-e olyan jogutód, amelyik jogokat és kötelezettségeket átvesz, de az ehhez szükséges ismereteket, szakembereket, infrastruktúrát nem kapja meg.
(18.40)
Az együttes jelentés 226. pontjában Glattfelder Béla képviselőtársunk javasolja az általános jogutódlás kimondását. Ezt az előterjesztő – nyilván alkotmányjogi megfontolásból – ellenzi, és hasonló módon nem támogatja Pál László hasonló szellemű, 240. és 264. pontban leírt indítványait. Véleményem szerint a törvényjavaslatban említett megoldás nem kielégítő, ugyanis a törvény csak arról intézkedhet, hogy bizonyos nemzetközi fórumokon mely köztestületek tekinthetők hivatalos képviselőknek, de arról nem intézkedhet, hogy egy független társadalmi egyesület, a Magyar Gazdasági Kamara milyen jogosultságokról és kötelezettségekről mondjon le. A nem megnyugtató megoldásra utal az is, hogy ebben a kérdésben ma is kézhez kaptunk nyolc kapcsolódó módosító indítványt. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
