GÉCZI JÓZSEF ALAJOS, DR. (MSZP)
GÉCZI JÓZSEF ALAJOS, DR. (MSZP)
GÉCZI JÓZSEF ALAJOS, DR. (MSZP) Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Úr! Az eddigi általános vita, a múlt heti is és a mostani is, tükröz egy belső bizonytalanságot. Mindannyian érezzük, hogy szabályozni kellene a földtulajdonviszonyokat, a termőföldtulajdon-viszonyokat, de nem tudjuk pontosan, hogy mit és hogyan. Ez a bizonytalanság nem véletlen, hiszen maga a helyzet is bizonytalan. Úgy értem a bizonytalanságot, hogy főként áttekinthetetlen. Az új tulajdonviszonyokat még nem ismerjük. Az új tulajdonosok is bizonytalanok még, nem mindenki döntötte el, hogy mit kezdjen ezzel a tulajdonával. Hozzáteszem azért, hogy ősz óta a falvakban tapasztalok egy fordulatot, egy hangulati fordulatot: az emberek egy része, az új tulajdonosok egy jelentős része túl van már azért az egyoldalú kesergés állapotán, és most a télen nagyon nagy tanulási idő van, amikor az emberek tűnődnek, hogy mit tudnak kezdeni a tulajdonukkal egyedül, hogyan társuljanak, milyen termeltetési szerződésbe lépjenek, és mit kezdjenek a földjükkel, mondjuk nyolc holddal, amely kilenc darabban van.
Az Országgyűlés is bizonytalan tehát. Van, aki ezt a bizonytalanságát harciassággal próbálja leplezni. Ezzel kapcsolatban csak azt tudnám mondani, hogy Trianont felesleges összehozni a termőföldről szóló törvénnyel. Azt hiszem, az 1920-as törvény sem függött össze ezzel. Bár, ha arra gondolok, hogy az erdélyi arisztokrácia a román telepítések révén Erdély elrománosításában milyen szerepet játszott, akkor talán még összefüggést is lehetne keresni.
Ugyanakkor az esetleges törvényi korlátozások, tehát a földtulajdon specifikus kezelésének az igénye nem feltétlenül kell hogy ellentétben legyen az európaisággal. Tehát azt hiszem, a tulajdon szabadságának elvére hivatkozva azért nem szabad mindenféle korláttal szemben mereven viseltetni. Igenis, a földtulajdon valóban egy speciális tulajdon, már csak azért is, mert korlátozott mértékben áll rendelkezésre minden országon belül, ezért ott bizonyos speciális szabályok szükségesek.
Ezzel kapcsolatban mindjárt meg is jegyezném – és tudomásom szerint Papp János ezt részletesebben is ki fogja fejteni, legalábbis a folyosón erről említést tett –, hogy már mindjárt a fogalommeghatározásnál bizonytalanság van: a talaj, a termőföld fogalma többértelmű itt a paragrafusokban. Erről majd a részletes vitában biztosan többen fognak szólni. Azt sem tudjuk tehát pontosan, hogy kik az új tulajdonosok, és mik a realitások a hasznosítás tekintetében.
Nagyon eleven probléma egy másfajta tulajdon: az utak, a bejárók és egyebek tulajdona. Ezeket a földeket meg is kell majd közelíteni. S az új tulajdonosok egymás közti konfliktusaikban máris gyakran zsarolják egymást azzal, hogy ki kit enged majd és hogyan enged a földjére. Ezért a telki szolgalmak újraszabályozása is biztosan szükséges lesz.
Azt sem tudjuk még pontosan, hogy – mondjuk a szovjet csapatok távozása után – a különleges rendeltetésű földek közül mennyi marad majd honvédelmi és más kezelésben, és ezeknek mennyi része megy vissza az agrárszférába.
Ugyancsak furcsa, hogy az állami erdők sorsáról is most folyik egy küzdelem. Azt megjegyezném, hogy talán az állami erdő az egyetlen olyan szféra, ahol a földtörvény és a megfelelő törvények életbe lépéséig további nagy lépésektől tartózkodni kellene. Az összes többi tulajdonrendezésnél inkább gyorsításra van szükség a földnél, de több százezer hektáros állami erdő privatizációja megfelelő törvények életbelépése előtt számomra aggályosnak tűnik.
Az is probléma – és a törvényben is tükröződik –, hogy nincs meg még pontosan az agrárigazgatásnak az az intézményrendszere, amely ezt végre tudja majd hajtani. Mindjárt megjegyzem, hogy a földhivataloknak itt nagyon nagy szerepet szán a törvény. Azt gondolom, a földhivatalok a következő években, legalább még három-négy évig örülnek, ha a tulajdonviszonyokat figyelemmel tudják kísérni. Tehát ha a földkimérést, a -bejegyzést, a földforgalom követését meg tudják csinálni. S nem hiszem, hogy a földhivataloknak erejük lesz majd a földhasznosítással kapcsolatos ellenőrzési jogkörük gyakorlására.
Azt gondolom, hogy a földnyilvántartást és ilyen szempontból a föld igazgatását külön kellene választani. Talán nem is a földhivatalok azok a cégek, amelyek ezt a hatósági jogkört el tudnák látni. Azt sem tudjuk pontosan, hogy az agrárönkormányzat kiépülő rendszere, a kamarai rendszer tud-e majd feladatokat vállalni. Bizonyára tud a földtörvény végrehajtásában.
Korábban azok közé tartoztam, és jelenleg is azért azok közé tartozom, bár egy kicsit elbizonytalanodtam, akik szerint a termőföldről külön törvényt kell hozni. Mert a termőföld rendelkezik olyan speciális vonásokkal, amelyek a polgári jogban általános szabályként nem mindig fogalmazhatók meg. Csak itt az a legnagyobb problémám, hogy éppen ezeket a speciális tulajdonságokat ismerjük most kevéssé. Ismerjük persze a környezettel és a műveléssel kapcsolatos tulajdonságokat, de főként a tulajdonviszonyoknak az irányát kevéssé ismerjük ahhoz, hogy egy termőföldtulajdont megnyugtatóan rendezhessünk.
Glattfelder Béla képviselőtársam az elmúlt ülésen beszélt arról, hogy túl későn van ez a törvény, másrészt túl korán. Én is és Palotás képviselő úr is utalt erre. Mert mondhatjuk azt, hogy a földtörvénynek orientálnia kellett volna a föld újramagánosítása idején. Tehát amikor a nagy törvények megszülettek, a kárpótlási törvény, a szövetkezetek átalakulásáról szóló törvény, a részaránytulajdonról szóló törvények. Valószínűleg jobb lett volna, ha a földtörvény már korábban megszületik. De azt jegyzem meg, hogy még ezt a szót sem ismertük akkor, hogy magánosítás. S nem volt abban az állapotban a magyar politikai elit, hogy a Parlament indulásakor egy földtörvényt áfogóan, kompromisszummal meg tudjon hozni.
Akkor két szélső pont volt nyilvánvaló, hogy azokat el kell kerülni. Az egyik az, hogy a Parlament többsége, de az emberek többsége is belátta, teljes körű reprivatizáció lehetetlen az országban, hiszen sem az 1945-ös, sem az 1944-es, sem az 1948-as állapotot nem lehet teljeskörűen visszaállítani, mert az akkori tulajdonok egy része eltűnt, másrészt ezek a tulajdonok egymásra is torlódtak.
Abban is egyetértés volt, hogy a tulajdonnélküliség állapotát meg kell szüntetni, mert én ezt a szocializmusnak becézett rendszert, amelyet én inkább államszocializmusnak szoktam nevezni, olyan rendszernek tartom, ahol nem volt tulajdon. Az állami tulajdon sem volt igazán tulajdon. Voltak ennek a tulajdonnak kezelői, de nyilvánvaló volt, hogy ezek után a tulajdonosokat kell keresni a nemzeti vagyonhoz, többek között a termőföldhöz is.
Elméleti kérdés ugyanakkor, hogy lehettünk volna okosabbak 1990-ben, mert alá volt vetve az egész tulajdonrendezés részben a rendszerváltás különböző kényszereinek, de mámorainak is, és a politikai vitáknak is. Hogy egy példát mondjak, nem tudom, mire mennek majd vele a cseh és szlovák polgártársaim, de Csehszlovákiában, ahol a reprivatizáció nem ilyen mumusként kezelődött, mint nálunk, és egy ilyen limitált vagy korlátozott reprivatizációt csináltak, tehát a földtulajdont és bizonyos műhelyeket, egyebeket, kocsmákat, kisüzemeket bizonyos mértékig visszajegyeztek a régi tulajdonosoknak a nevére, de még egyszer mondom, egy határolt reprivatizáció volt bizonyos földtulajdonmértékig, ugyanakkor elválasztották egymástól a tulajdont és a földhasználatot. Lehet, hogy az agrárválság ott sem fog hamarabb megszűnni, és a tulajdonviták ott is természetesen tartanak. Mindenesetre nekünk sikerült egy olyan megoldást találni, amely egy sajátos, köztes megoldás: ezt úgy szoktam nevezni, hogy alkotmányos csapdába estünk. Ezt főként a földtulajdonviszonyok sínylették meg. Hiszen a másik lehetőség az lett volna, amit mi képviseltünk, és ebből nyilván mi is engedtünk volna, ha egyáltalán egyezkedésre sor kerül, hogy a föld azoknak a kezébe jusson, akik most működtetik, tehát akik most vannak ott a mezőgazdaságban, a szövetkezetekben. Ez sem következett be. Végül is az történt, hogy két tulajdon esetében van reprivatizációs jellegű megoldás Magyarországon, de egyik sem reprivatizáció. Az egyik az egyházi tulajdon esetében, a másik pedig a föld esetében.
Az alkotmánybírósági döntés után a helyzet a parasztság szempontjából még tovább romlott. Az alkotmányosság nagymértékben érvényesült, de az Alkotmánybíróság döntése után a földre nézve azok is igényt jelentettek be, akik korábban nem rendelkeztek földdel. Ezért az a kárpótlási igény, amely nem kapott kielégítési lehetőséget az állami tulajdon reprivatizációjánál járadék vagy más formájában, az mind rázúdult a földre. S ezért ma azt sem tudjuk, hogy a földtulajdonosok közül hányan kötődnek igazán a mezőgazdasághoz. Vannak itt különböző rémhírek a spekulánsokról.
(12.00)
De én azt gondolom, az is ki fog derülni, hogy ez a spekulánsnak nevezett réteg is kétféle. Az egyik réteg képviselője az, aki a gazdálkodásra rendezkedik be, és igaz, hogy a kárpótlási jegyek összeszedésével és más módon gyarapította a földtulajdonát, amit majd megpróbál később legalizálni, de azért ez általában a környékben élő emberek közül kerül ki, és a szakmai képzettsége is sok esetben megvan hozzá, tehát ő gazdálkodni fog, és eséllyel indul a farmgazdálkodás felé.
De másfajta spekuláns földszerzés is van. A földtörvény megint nem utal arra, hogy mi lesz majd azokkal, akik esetleg több ezer hektár földet szedtek össze különböző brókercégek és kft.-k segítségével, és – mondjuk – kifejezetten csak kincsfelhalmozásnak használják a földtulajdont, arra számítanak, hogy a későbbi időszakban ezt majd értékesíthetik.
Tulajdonképpen tehát végül is az a helyzet, hogy nem ismerjük pontosan a mostani tulajdonviszonyokat. Azt is el kell mondjam, hogy sokkal nagyobb a földforgalom, mint amit itt, a Parlamentben sok esetben hallani lehetett. A termőföldről szóló törvénynek tehát, és később a végrehajtás során is tudomásul kell majd venni, hogy ki fog derülni: a föld sok esetben nem azoknak a nevén van már, vagy nem azoknak a nevén lesz, akiknek a nevén mi véljük. Mert névlegesen ugyan nagyon sok ember – tehát másfél-kétmillió körüli számról beszélnek – tulajdonossá vált, de ezeknek a kistulajdonosoknak a jelentős része már most nem rendelkezik azzal a földdel, lemondott róla, és ez már valakinél ott van. A későbbi Parlamentnek is nyilván lesz majd problémája azzal, hogy ezeket a földforgalmi szituációkat legalizálni kell. Mert végül is viszonyulhatunk mi ehhez a kemény jogállamiság oldaláról is, de azt is tudomásul kell venni, hogy itt volt egy olyan forradalmi törvénykezés a tulajdonviszonyok tekintetében, amit a gyakorlat síkján csak úgy lehetett végrehajtani, ha ezt korrigálta a valóság. Végül is itt bizonyos korrekciós mechanizmusok is működtek, amelyek miatt, persze, egyesek jobban jártak, mások viszont vesztesként kerültek ki belőle.
Az is tapasztalható, hogy az új tulajdonosoknak egy jelentős része vagy a reménybeli tulajdonosoknak egy jelentős része – sok esetben pontosan az egy-két holdas emberek, akik még az új típusú vállalkozásba nem kapcsolódtak be – gondolják leginkább, hogy esetleg még valamilyen reprivatizációs megoldás lehetséges, és egyszerűen nem veszik lelkileg azt tudomásul, hogy itt a tulajdonviszonyok más úton indulnak el.
Ugyanakkor azt is lehet tapasztalni, hogy nagyon sok ember nem ismerte föl időben – és nem hiszem, hogy azért, amit itt a radikális jobboldal részéről lehetett néha hallani, hogy megtévesztették helyben, és egyebek –, hogy a földtulajdon megszerzése a kárpótlási jegyért egy kedvezőbb befektetési forma, és nagyon sokan el is vesztegették ilyenformán a kárpótlási jegyüket.
Tehát itt ezek a szempontok mind-mind csak azt mutatják, hogy nem tudjuk pontosan, mit szabályozunk. Mert hogy magyaré lett a föld, az talán igaz, de hogy melyik magyaré lett a föld, azt pontosan nem tudjuk.
Azt is lehetne mondani, hogy Magyarországon 200 éve vannak földviták, és végül is most a polgárosodást, a paraszti polgárosodást próbáltuk egyfajta módon lezárni, de bizony ez nem sikerült úgy, ahogy gondoltuk: túl sok lett a vesztes ebben a tekintetben is.
Itt még azt is szeretném mondani, hogy a tagosítással vagy a földhasznosítással kapcsolatban hozni kell majd szabályokat, de azt is tudomásul kell venni, hogy egy kicsit a mostani Parlamentnek erkölcsi kötelessége is – és a következőnek is az lesz –, hogy ha már olyan törvényeket alkottunk, hogy ilyen elaprózott tulajdonviszonyok jöttek létre, akkor azért az embereket arról tájékoztatni kell, hogy ezt a földtulajdont tekintsék értéknek, és hogy – mondjuk – a földtulajdon-koncentráció pozitív érték, de azért ezt úgy kell szabályozni, hogy azok, akiknek kis tulajdonuk van, ne becsapva és értéken alul értékesítve szabaduljanak meg ezektől a tulajdonoktól.
Hallottam egy szakmai tanácskozáson egy olyan érvet, hogy a legfontosabb feladatunk: minden 20 tulajdonosból 19-et rávenni arra, hogy a földjétől megszabaduljon, és a huszadiké legyen ez a föld. Ez lehet, hogy kíméletlen igazság lesz, és 20 éven belül valószínűleg ide el fogunk jutni, de én azt gondolom, hogy a földtulajdon esetében azért nem lehet csupán a gazdaságosság és a hatékonyság elvét figyelembe venni. A létrejött helyzetből is ki kell indulni.
Ezért – mondjuk – a társulásoknak a támogatása, tehát egyfajta társulásbarát tulajdonpolitika mindenféleképpen hasznos, mert a kistulajdonost arra ösztönözheti, hogy ne mindjárt áron alul adja el a földjét, hanem próbálja az integráció útján valamilyen módon hasznosítani. Ezért – mondjuk – én elismerem azt, hogy a szövetkezeti földtulajdonnak is lehetnek csapdái, és mindent ki lehet játszani, de ugyanezt a társaságnál is el lehet mondani. Én mindenféleképpen azt gondolnám azonban, hogy a társasági földtulajdonlást valamilyen módon preferálni is lehetne.
A másik, amit még megjegyeznék, hogy sokan vitatkoznak a birtokmaximumról. Biztos, hogy itt nem lehet jó megoldás, és valószínűleg az önkormányzatok kezébe is – a helyi sajátosságokat figyelembe véve – kell majd bizonyos jogosítványokat adni, de aki teljes mértékben ellenzi a földtulajdonnak valamiféle korlátozását, annak is figyelembe kell azt vennie, hogy végül is itt egy korlátozott mennyiségű földről, termőföldről van szó. Ha tehát egyáltalán nem korlátozom, akkor voltaképpen néhány ezer embernek az érdekét képviselem Magyarországon, mert ha – mondjuk – 1000-2000 hektáros földbirtoknagyság felé haladnánk, ez lenne a domináns, akkor Magyarországon csupán néhány tízezer tulajdonos lehetne.
Ezért én azt gondolom, hogy nem a mostani szövetkezetekhez való politikai viszonyból kellene kiindulni, hanem egyáltalán a társulás, a tulajdonok társulása, valamint a haszonbérleti hasznosítás szempontjait kellene figyelembe venni.
Ugyanez a probléma föl fog majd merülni sok más szempontból is a földvédelmi szabályok betartásánál. Nyilvánvaló, hogy a sok új tulajdonos extenzív formában fogja majd a földjét művelgetni, ezért én nem hiszem, hogy realitása lenne ennek a szigorúságnak, ami egyébként környezetvédelmi és minden más szempontból szakmailag indokolt, és Nyugat-Európában már így megy. Ennek a fajta szigorúságnak, ami itt hatalmas bírságokat helyez kilátásba, nem sok esélyt jósolok, illetve ha ebben a törvényhez illő szigorral járnak el a hatóságok, akkor bizony pontosan a kistulajdonosok néhány éven belül éppen a bírságok miatt veszíthetik el a földjüket.
Többen fölvetették az öröklési rend problémáját. Nyugaton, tudjuk, sok esetben csak az elsőszülött örökölheti a földet, és sok esetben csak az, akinek megfelelő szakképzettsége van. De a magyar jognak ősi hagyományába ez nagyon nehezen vihető bele, tehát megnézem én azt a parlamentet, amely majd olyan öröklési rendet alakít itt ki, amelyben – mondjuk – a családon belül csak egy viheti tovább a földtulajdont. Ezt a magyar paraszt nagyon nehezen fogja elfogadni – csak fokozatosan lehet ilyen szabály.
A másik pedig, hogy a szakképzettséget az új generációnál már nyilván meg lehet követelni, mondjuk úgy 40 év alatt, de a korábbi generációknál a szakképzettség is nehezen kérhető számon.
Azt is hozzátenném még, hogy a külföldi tulajdonossal kapcsolatban is sokféle érv hangzik el. Juhász Pál képviselőtársam a mezőgazdasági bizottságban fölvetette: nem biztos, hogy a direkt korlátozás a legcélravezetőbb eszköz, mert ezt ki is játsszák, el is riasztja a külföldi tőkést. A feltételek megteremtésével, alulról kiindulva is el lehet ugyanazt érni esetleg, hogy a külföldi tulajdonos ne harácsolja össze Magyarországon a földtulajdont.
Tudomásom szerint például Franciaországban lehet földtulajdont venni a külföldinek, de a prefektúra engedélye szükséges hozzá – és általában ahhoz, hogy használatba vegye –, és bizony nagyon nehéz, nagyon kevés példa van arra, hogy a prefektúrák földhasznosításra külföldieknek engedélyt adnak. Tehát Nyugaton is sok esetben ravaszabb megoldásokat alkalmaznak. A végeredmény ugyanaz, hogy a külföldi nem nagyon jut földtulajdonhoz.
Azt is meg kell nézni, hogy tényleg elriasztja-e a külföldi tőkebefektetőt, ha nem kap itt földtulajdont.
(12.10)
De lehetséges, hogy egy hosszú távú haszonbérleti szerződés is megnyugtató. A magánvéleményemet mondom, úgy tudom, ebben a kérdésben a frakcióban is hasonló az álláspont, hogy a 10 év kevés ahhoz, hogy egy hosszú távú tőkebefektetőt idecsalogassunk. Nem 99 évben kell gondolkodni, mint ahogy az angolok csinálták, de egy 20-30 éves haszonbérleti szerződés már olyan egy külföldi tőkésnek, hogyha megszerzi az ingatlant – mert az ingatlant megveheti –, a termőföldet pedig 20-30 évre, vagy művelési ágtól függően használatba veheti, annyi éves itt-tartózkodás már mindenféleképpen ösztönözheti a külföldi tőkést.
Én azt gondolom, hogy a külföldi tőkés elsősorban azt nézi, hogy egy országban milyen a jogbiztonság és milyen a politikai biztonság, és egyáltalán milyen a gazdasági környezet, milyen annak az országnak a gazdaságpolitikája. Itt is sok esetben a részletekben van az ördög.
A másik, amit még mondanék, az is probléma, hogy a korábbi törvények annyira determinálták a termőföldtulajdon-viszonyokat, hogy már nem tudunk mindent helyrehozni. Voltaképpen kétfajta tulajdon van a korábbi szövetkezeti földeknél: a kárpótlás útján szerzett tulajdon, illetve a részaránytulajdon. Sajnos, ezeket a Parlament nem tekintette egyenrangúnak. Itt is nagyon furcsa helyzetek jöttek létre. A harmadikféle az állami föld, de egyszerűen elfelejtettük rendezni mondjuk a birtokosságoknak, az önkormányzatoknak és egyebeknek a földtulajdonát, holott, ha másként nem, az egyházi tulajdonhoz hasonlóan bizonyos korábbi közösségek tulajdonának egyfajta határolt visszatulajdonosítása, visszamagánosítása elképzelhető lett volna.
Ilyen szempontból a földtulajdonviszonyoknak valószínűleg sokkal szélesebb formája alakul ki, mint most itt, ebben a helyzetben, amikor az egyes tulajdonformák között voltaképpen politikai különbséget tettünk.
Végül azzal zárnám, hogy mondhatjuk azt is, hogy meghozzuk ezt a termőföldről szóló törvényt, és ezzel bizonyította a Parlament, hogy jóvá akarja tenni a korábbi mulasztásait. De nem szabad illúziókat kelteni. Ez a termőföldről szóló törvény nem fog csodát tenni. Rövid és középtávon nem tudja befolyásolni a tulajdonviszonyokat. Azokat már a korábbi törvények és a korábbi helyzet befolyásolja. Csak hosszabb távú hatást lehet elvárni a termőföldről szóló törvénytől. Mi megpróbáltuk a kizökkent időt és tulajdont helyrehozni, így sikerült.
Törvényt csinálunk, de nem hihetjük, hogy ezzel megmentjük a lelkünket. Voltaképpen abban lehet bízni, hogy fölteszünk a termőföldtulajdon-törvény vitája és a végrehajtási kísérletek kapcsán néhány olyan kérdést, amire majd az utánunk következő parlamentek és generációk talán nálunk szerencsésebb választ tudnak adni. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
