RÉTI MIKLÓS, DR. (MIÉP)
RÉTI MIKLÓS, DR. (MIÉP)
RÉTI MIKLÓS, DR. (MIÉP) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Egy igen súlyos helyzetbe került társadalmi réteg érdekében kérek szót, olyan emberek érdekében, akik nagyon rossz korban, rossz helyen születtek, mert a sors igazán megverte őket. A nyugdíjasokról van szó, azoknak is az idősebb korosztályáról, akik elszenvedtek egy vesztes háborút, elszenvedték azt, hogy bűnösöknek és bűnös népnek tekintették a magyart, elszenvedték azt, hogy a lakóhely elhagyására kényszerültek – a felvidéki magyarok kitelepítésére gondolok –, utána pedig kénytelenek voltak alacsony bérért, éhbérért egy távoli, ködös, nagy szocialista jövőt építeni, aminek következményeként természetesen a nyugdíjuk is alacsony maradt. Alacsony bér után alacsony nyugdíj.
A piacgazdaságba történő átmenet során nyilvánvaló, hogy gyógyszeráremelésekre is sor kerül. Én nem a gyógyszergyárak, a gyógyszeráremelés ellen beszélek, de a 40%-os gyógyszeráremelés közel sem ilyen egyszerű, hogy csak 40%. A tisztelt Ház ma remélhetőleg örömteli döntést fog hozni: 10%-os nyugdíjemelést fog biztosítani ezeknek az embereknek, azoknak, akik nagyon sok mindent elszenvedtek, azoknak, akiknek nem is kicsiny a tábora, hiszen egy 1993-as statisztikai adat szerint 2 millió 400000 nyugdíjas él az országban, és ezeknek a zöme – mintegy 1 millió 600000, 1 millió 800000 – nagyon kicsiny nyugdíjjal rendelkezik.
(10.20)
A 40%-os gyógyszeráremelés azért érinti súlyosan ezt a réteget, mert ez valójában nem 40%, hiszen ez csak egy átlag. Némelyik gyógyszernél ez 4-500%-os áremelést jelent. Ha csak egy egyszerű gyógyszert, az Algopyrint veszem: 22 forint helyett 57 forintba kerül – ez több mint 100%-os emelés. Az ízületi betegségre ható Voltaren 500%-os emelést kapott. Az antibiotikumok között megjelentek külföldi drága gyógyszerek: egy levél Zynnat 700 forint.
Ha teszem azt, egy nyugdíjas, akinek 9-10000 forintja van, cukorbeteg, a gyógyszere, az inzulin, Adebit, Gilemal, ingyenes, de ha ne adj' isten megfázik, magas a vérnyomása, és ízületi panaszai vannak, az orvos felírja a gyógyszert, és nagyon könnyen 2-3000 forintot kénytelen otthagyni a gyógyszertárban.
Hozzátartozik az is, hogy egy cukorbeteg étrendjéhez nem az olcsó ételek tartoznak, mert a szénhidrát, a tészta, a kenyér helyett gépsonkát, zöldséget, gyümölcsöket kellene fogyasztania, amire messze nincs lehetősége.
Éppen ezért úgy gondolom, hogy e rétegnek a gyógyszeráremelés kapcsán valamilyen kompenzációt illene adni, hiszen az orvos lassan ott tart, hogy bemegy a beteg, ő megnézi, milyen ruha van rajta, és elkezd tallózni, hogy valami olcsóbb gyógyszert keressen, és azt írja fel neki, hogy ki tudja váltani.
Messze nincs az orvos sem abban a helyzetben, mint a régi átkos világban, amikor megfizették, és egy-egy szegény betegnek jószívűen saját maga adta oda a gyógyszerre valót. Ezt a kegyet ma nagyon kevés orvos tudná gyakorolni.
Úgy gondolom, hogy erre a kérdésre igenis megoldást kellene találni, mert nagy tömegeket érint. És ha már olyan érzékeny szociálisan a szakszervezeti vezető, aki a Társadalombiztosítási Önkormányzat élére kerül – és mutatja érzékenységét, hogy elég komoly fizetéseket szavaztat meg saját maguknak –, akkor illene, hogy a társadalombiztosítási önkormányzatok, az országos egészségügyi pénztárak, a Népjóléti Minisztérium valami tanácskozás formájában összeülnének, és valamilyen megoldást találnának, olyan megoldást, aminek sem a bürokráciája, sem az adminisztratív oldala nem kerülne többe, mint amennyit segítségként tudnának nyújtani ezeknek az embereknek.
Gondolok itt arra: meg lehetne oldani, hogy a 15 000 forintnál kevesebb nyugdíjjal rendelkezők számára egy 95%-os gyógyszertámogatás minden irányban megvalósuljon. A gyógyszeráremeléseknél a nagyobb arányú, nagyobb százalékú gyógyszerárak úgy jöttek létre, hogy egyes gyógyszerkörök a 95%-os támogatásból 80%-os támogatásba kerültek, a 80%-osok az 50%-os társadalombiztosítási támogatási körbe, és kialakultak a fix áras gyógyszerek, ahol a támogatás fix. Az áremeléseket azonban nem követi a társadalombiztosítási támogatás, hanem a betegnek kell megfizetni.
Úgy érzem, hogy ez a népcsoport a történelem során sok rosszat kapott, és a piacgazdaság terheit nem lehet rájuk hárítani. Nem nekik kell ezt megfizetni, amikor jól menő brókercégek, bankigazgatók milliárdokkal játszadoznak, és milliárdokat puskáznak el. Egyszerűsítve a dolgot, úgy érzem, hogy az orvos számára is könnyű volna, ha valamilyen színű recepten biztosítanák ennek a körnek a 95%-os támogatást a társadalombiztosítás részéről. A recept színéről lehet vitatkozni: kéktől zöldig bármilyen jó – egyszerűsíthetné a folyamatot.
De nyilvánvaló, hogy nem ebben kívánok tanácsokat osztogatni, hanem a figyelmet akarom felhívni arra, hogy a Társadalombiztosítási Önkormányzat, az Országos Egészségügyi Pénztár és a Népjóléti Minisztérium üljön össze, beszélje meg. Mi nyitottak vagyunk mindezek irányában, mert komoly problémáról van szó, úgy hiszem. Köszönöm szépen a szót, elnök úr. (Taps a MIÉP soraiban.)
