MÉCS IMRE (SZDSZ)
MÉCS IMRE (SZDSZ)
MÉCS IMRE (SZDSZ) Tisztelt Országgyűlés! Megint abban a viszonylag szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a bizottsági jelentés már rendelkezésünkre áll a részletes vita előtt, és így az abban lévő megállapításokhoz is tudjuk fűzni észrevételeinket. Ugyanakkor sajnálatos, hogy a bizottsági ülések nincsenek összehangolva, és szinte lehetetlen részt venni a bizottságok azon ülésein, amelyeken a módosító indítványokat tárgyalják, hiszen amikor az alkotmányügyi bizottság február 9-én, szerdán 13 órakor tárgyalta ezt a törvényjavaslatot, illetve az ehhez fűzött módosító indítványokat, akkor az én bizottságom, a honvédelmi bizottság is ülésezett, mégpedig fontos ügyben, és ott kellett lenni. Ez megakadályozott abban, hogy részletesen kifejthessem álláspontomat, s a bizottság így kénytelen volt megfosztani magát ezektől az értékes argumentumoktól. És talán ezzel is magyarázható, hogy ezen argumentumok nélkül úgy tűnik, hogy igen felületesen és sommásan intézte el azokat a módosító indítványokat, amelyeket egyébként az emberi jogi bizottság nagy többséggel támogatott.
Vegyük sorra ezeket az indítványokat.
A bizottsági jelentés 3. pontjában négy változatot terjesztettem be arra vonatkozóan, hogy az életüktől megfosztottaknak, a kivégzetteknek a hozzátartozói részére igazságosabban és méltányosabban történjen a kárpótlás. Ugyanis, ahogy ezt már az általános vitában is kifejtettem, a sérelmet szenvedettek nem mindig éltek regularizált – pontosan szabályozott – életviszonyok között. Tehát például élettársi kapcsolatban éltek, vagy nevelőszülők nevelték a gyereküket, és vagy a nevelőszülőt végezték ki, vagy a gyereket. Ezekben az esetekben nem jár a jelenlegi merev szabályozás szerint kárpótlás.
Úgy gondoltam – és elég sok hozzám érkező levél is erősített ebben –, hogy égbekiáltó igazságtalanságok történtek ezen a területen. Elmondtam az általános vitában, hogy a mi perünkben az elsőrendű vádlottat, a fiatal munkásembert 9 éves korától – mivel édesanyja elhagyta – egy nevelőanya nevelte. Ő járt ki hozzá a gyűjtőfogházba, ő vett részt az utolsó beszélőn, ő leste meg a 301-es parcellában, amikor eltemették, és ő ápolta, gondozta az emlékét. Nem tudom, hogy ez a nevelőanya miért ne kaphatná meg a kárpótlást?
De elmondtam a másik esetet is, amikor az újpesti ügyben kivégzett Nagy Sándor, volt huszárezredes élettársával 1938-tól egészen Nagy Sándor kivégzéséig együtt élt, és akit a régi Horthy-rendszerben azért nem vehetett el feleségül, mert ahhoz engedély kellett volna, és kauciót kellett volna letenni. 45 után pedig deklasszálódott, segédmunkás lett, internálták és így tovább. A börtönből kérte, hogy feleségül vehesse Terikét, az élettársát: nem engedélyezték neki. Ez a Terike nem írt nekem, de a barátai írtak, és nagyon szidtak bennünket amiatt, hogy ilyen törvényt hoztunk.
Ezért gondoltam azt, hogy valami rugalmas elemet be kell építeni, hiszen annyi lyuk van már a paragrafusokban. Annyi mindennel élnek a jogászok, mért kell itt egy tökéletesen merev rendszert alkalmazni? Mért ne lehetne annyi rugalmasságot megengedni, hogy a bíróság dönthessen, hogy a bíróság megvizsgálja azt a néhány esetet. Mert könyörgöm: nem az egész kárpótlási rendszerről van szó. Nem valamennyi szabadságuktól megfosztott kárpótlásáról – mert azok valóban ezrekre, tízezrekre rúgnak –, hanem annak a néhány száz kivégzettnek a töredékéről, akiknek a hozzátartozói nem tudnak reguláris papírokat bemutatni, nem tudnak házasságlevelet bemutatni, vagy akik nevelőszülők vagy nevelőgyermekek.
Ezt a javaslatomat az emberi jogi bizottság támogatta. Nagyon sajnálom, hogy az előterjesztő Szabó Lukács nem támogatta. Ahogy az emberi jogi bizottság jegyzőkönyvében olvasom, azt mondta, hogy "…tekintettel arra, hogy amúgy is negatív diszkrimináció jár a feleséggel szemben az élettársnak…", ezért nem értem, itt miért kellene ezt vele egy lapon említeni. Talán ha elmondhattam volna ezeket az eseteket, akkor másképp döntött volna.
Kérem az Országgyűlést, hogy amikor szavazásra kerül a sor, ezt az emberi jogi bizottság által támogatott D változatot szíveskedjenek megszavazni. Néhány emberen segítünk, de egy nagyon széles társadalmi réteg, az 56-osok rétege, a börtönviseltek rétege, akik igazságtalanul szenvedtek börtönt, azok értékelni fogják ezt. Tehát inkább erkölcsi, elvi, becsületbeli dologról van szó, nem mint aminek tényleg komoly gyakorlati kihatása lenne. Az amúgy is túlterhelt bíróságokra ne hivatkozzunk annak a néhány új ügynek a kreálásával, amit a törvény megszavazása inicializálna.
(16.40)
A következő javaslatom, amely a bizottsági jelentés 9. pontjában szerepel, azt célozza, hogy az életüktől és szabadságuktól megfosztottak kárpótlásánál a jogvesztő határidőt toljuk ki egy, a polgári jogban általánosan ismert mértékre, az öt évre. Ezt én már javasoltam akkor, amikor az eredeti törvényt megalkottuk. Már akkor felhívtam a figyelmet arra, hogy nagyon sok idős, elesett, nem művelt, nem tájékozott, a joggal kapcsolatban nem álló ember későn fog kapcsolni, későn fog rájönni, későn fogja megtudni, hogy neki ilyen lehetősége nyílott. Valóban, igazam is lett, hiszen ezért is volt kénytelen beterjeszteni a Kormány, hogy most éppen megint 30 napra megnyissák ezt a határidőt. Megint nem értem ezt a szűkkeblűséget. Azoknak a nagy része, akik hosszú évtizedeken keresztül várták, hogy megnyíljon a kárpótlás, azok nagyrészt már úgyis jelentkeztek. Miért ne lehetne ezt öt évre – a polgári jogban megszokott határidőre – módosítani? Hiszen akkor még pár száz ember jelentkezne. Nem is szólva a külföldön lévőkről, külföldre szakadtakról. Amíg egy távoli földrészre eljut a hír, eljut a Közlöny, megtudják egyáltalán, hogy megnyílt ez a lehetőség…
Azonkívül úgy gondolom, hogy évtizedekig kellett várni erre a kárpótlásra, hosszú időn keresztül érte sérelem az illetőket; akkor nem lehet egy ilyen rövid, versenyfutásszerű helyzetbe kényszeríteni őket.
Úgy gondolom, ez az Alkotmányunkkal se fér össze. Itt mondom el, hogy amennyiben nem kapja meg ez a javaslat az önök egyetértését, akkor az Alkotmánybírósághoz fogunk fordulni, és ott fogjuk kérni ennek a kimondását. Az emberi jogi bizottság ezt a javaslatomat is egyértelműen támogatja.
A 10. pont alatt szerepel az a javaslatom, amelyben deklarálnánk, hogy a Kormány gondoskodik a kárpótlási jegy és a 7. § alapján megállapított életjáradék értékállóságáról. Ezt az előterjesztő Szabó Lukács melegen támogatta. Az emberi jogi bizottság is támogatta. Az alkotmányügyi bizottság azonban nem támogatta. Az alkotmányügyi bizottságban vita folyt erről, és ebben a vitában a Kormány képviselője előadta, hogy az életjáradékra vonatkozóan megvan a Kormány szabályozási lehetősége, hiszen évente állapítja meg az életjáradék alapját képező alapösszegnek a nagyságát, és ezzel elvileg lehetősége van arra, hogy akár pozitív diszkriminációt is alkalmazzon, illetve az inflációt kövesse. De erre vonatkozóan semmilyen iránymutatás nincsen. Eddig nem ez történt, hogy az inflációt követte volna az alapösszeg, hanem éppen ellenkezőleg, az első évben 5000 forintban állapították meg a 11000 forint helyett. Tehát a fele alatt állapították meg, abból kiindulva, hogy nem tudják pontosan, hányan fognak életjáradékot kérni, továbbá meg volt határozva az a pénzkeret, ami a költségvetésben rendelkezésre állt. Tehát semmi jele nincs annak, hogy a Kormány majd az inflációt kövesse. Tehát igenis szükség van egy deklaratív kijelentésre a törvényben, ami a Kormány számára egy világos tendenciát mutat, amihez a Kormánynak tartania kell magát.
Kutrucz Katalin képviselőtársam ugyan írott malasztnak nevezte – a bizottság jegyzőkönyve szerint – ezt a javaslatomat. Salamon László, a bizottság elnöke pedig elmondta, hogy hasonló javaslaton ő maga is gondolkodott, és tulajdonképpen ezt ő is igazságtalannak érzi, de ennek ellenére a bizottság egyhangúlag leszavazta a javaslatomat, ahelyett, hogy ez a magas grémium kitűnően képzett és zseniális jogászaival kidolgozta volna a megfelelő megoldást, amennyiben valóban írott malasztnak tekintik az én javaslatomat, és nem értenek vele egyet.
De hadd mondjam el azt, hogy egyszerűen felháborodnak az állampolgárok, a kárpótoltak azért, mert a kárpótlási jegynek általában alacsony az értéke. S amikor 1989-ben az 56-os szervezetek kérésére a Pénzügykutató Részvénytársaság kiszámolta, hogy egy börtönévben a fizetésbeli veszteség – ha levonjuk belőle a kosztot és a kvártélyt, azt valorizálják –, akkor számolta ki a Pénzügykutató Részvénytársaság a 11000 forintos havi összeget. Gondoljuk csak el, hogy ez a 11000 forint akkor mit jelentett, és mit jelent ma. És ennek a 11000 forintnak is csak a 60-63%-át kaphatja meg az a szerencsétlen, aki kénytelen beváltani ezt a pénzt, mert öreg, mert nyomorult, mert ki kell fizetni a lakbérét, mert szeretne egy ruhát venni magának vagy akármit. Tehát az, hogy mi kimondjuk, hogy a Kormány köteles gondoskodni az életüktől és szabadságuktól megfosztottak esetében is a kárpótlási jegy és a járadék értékállóságáról, úgy gondolom, egy elemi erkölcsi dolog, és a politika tartósan nem kerülhet szembe erkölcsi törvényekkel.
Tisztelt Országgyűlés, kérem, hogy ebben a három fontos dologban a szavazáskor támogassák javaslatomat. Köszönöm a türelmüket. (Taps.)
