SZENT-IVÁNYI ISTVÁN, a külügyi bizottság előadója:
SZENT-IVÁNYI ISTVÁN, a külügyi bizottság előadója:
SZENT-IVÁNYI ISTVÁN, a külügyi bizottság előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A magyar külpolitika kevés, de szép sikereinek egyike az a megállapodás, amelynek az elfogadásáról fog dönteni ma a magyar Országgyűlés. Az elmúlt évek tapasztalatai világossá tették számunkra, hogy a kisebbségi jogok területén elsősorban kétoldalú megállapodások útján tudunk lényegesen előrelépni. A kétoldalú megállapodások általában sokkal több jogot, sokkal több garanciát és garanciális elemet tartalmaznak, mint bármelyik, ez idő szerint érvényes nemzetközi megállapodás vagy nemzetközi szerződés. Ez a helyzet a magyar–szlovén kisebbségi megállapodással is, amely követi az ehhez hasonlatos korábbi megállapodásokat, az itt e Házban is elfogadott, és szerencsére csak szűk kisebbség által vitatott magyar–ukrán megállapodást, illetőleg a Ház előtt fekvő magyar–horvát megállapodást is.
A két ország igen korán, 1992 novemberében egyezségre tudott jutni arról, hogy a kölcsönösen egymás országaiban élő kisebbségek számára úgynevezett különjogokat, többletjogokat biztosítanak, olyan jogokat, amelyeket nem lehet pusztán és egyszerűen az egyéni jogok szempontjából értelmezni. Gondolok itt elsősorban az anyanyelvhasználat jogára, méghozzá az anyanyelv használatának is egy nagyon kiterjesztett értelmezésére, amit ez a megállapodás tartalmaz; ez ugye jelenti nemcsak az oktatás valamennyi szintjét, de jelenti az anyanyelv használatát a bírósági gyakorlatban, a közigazgatásban és minden területen. De vonatkozik ez az anyanyelv használatára, a földrajzi nevek, illetve a helységnevek esetében is. Aki ismeri a szomszédos országokban meglevő problémákat – anélkül, hogy bármelyiket is most megnevezném –, az tudja, hogy mennyi vitát, mennyi konfliktust váltott már ki eddig is a kérdés rendezetlensége több szomszédos országban. Szlovénia példát mutatott arra – és Magyarország is, hiszen mindkét országra érvényes a megállapodás –, hogy lehet rendezni a jelenleg érvényes európai normákat meghaladó mértékben, mindkét kisebbség számára kielégítő módon ezt a kérdést. Vonatkozik ez természetesen a személynevek használatára is, hiszen a személynév a nemzeti identitás és az egyéni identitás fontos tartozéka; a megállapodás erre is kiterjed.
Továbbá nagyon fontosnak tartom a megállapodásnak azt az előirányzatát, amely még nem ment teljesedésbe, ez az újabb határátkelőhelyek megnyitására vonatkozik. Mindannyian abból indulunk ki, hogy a szomszéd országok és Magyarország között a kapcsolatok csak akkor javulhatnak, ha minél több átjárás, minél több átmenet, minél több kapcsolat jön létre. Ezt kell szorgalmaznunk például a határátkelőhelyek megnyitásával is. Közismert, hogy korábban, amikor még Jugoszlávia volt, akkor ez a határszakasz csak egyetlen határátkelőhellyel rendelkezett, és itt valóban szükség van arra, hogy újabb határátkelőhelyek nyíljanak meg.
Tulajdonképpen csak egyetlen dolgot említenék meg sajnálkozva, ami miatt egyáltalán nem lehetünk büszkék magunkra. Ez az a tény, hogy a szerződést aláírták a magas felek 1992 novemberében. Ezt a szerződést ratifikálta a szlovén parlament 1993 júliusában, és mi most, 1994. február elején jutottunk el odáig, hogy megerősítsük a szerződést. Bizony ez a késlekedés semmivel sem magyarázható. Hiszen azt mondta államtitkár úr is, és erre hivatkozott minden politikusunk, hogy példaértékű a megállapodás, szeretnénk bizonyítani a további partnerek és szomszéd országok számára is, hogy lehetséges megállapodni ezekről a kérdésekről, és ezek a megállapodások elősegítik a kétoldalú kapcsolatokat, a feszültségek csökkenéséhez vezetnek. Ezek után nehéz megmagyarázni, hogy a magyar Parlament restségből, oda nem figyelésből, vajon miért húzta a megállapodás ratifikációját. De hát, tisztelt képviselőtársaim, jobb későn, mint soha, ezért a külügyi bizottság valamennyi jelen levő tagjának egybehangzó véleménye volt, hogy megerősítésre ajánlja a magyar Országgyűlésnek a megállapodást. Köszönöm szépen. (Taps.)
