SCHIFFER JÁNOS, DR. (MSZP)
SCHIFFER JÁNOS, DR. (MSZP)
SCHIFFER JÁNOS, DR. (MSZP) Köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Az én örömöm nem olyan osztatlan, mint Eörsi Mátyásé, és ezért is gondoltam, hogy egypár gondolatomat megosztom a tisztelt Házzal, annak ellenére, hogy benyújtott módosító javaslataim – amit nagyon sajnálok – nem kapták meg azt a támogatást, amit itteni vitára alkalmassá tette volna.
Én azt hiszem, hogy a Ház tévedésben volt akkor, mikor ezt a törvényt kivételes eljárásban tárgyalta.
Azt hittem én is, és többen azt hittük, hogy egyszerű jogharmonizációs probléma megoldásáról van szó, én azonban úgy gondolom, itt többről kellett volna és kellene beszélni.
Említették itt azt, hogy tulajdonképpen egy 1969-ben elfogadott törvényről van szó. Én ezt nem ítélem meg olyan pozitívnak a szerzői jogi törvény oldaláról, mint az iparjogvédelem keretében.
Azt hiszem, hogy az a törvény, ami 1969-ben született, akkor sem volt modern. Úgy lehet mondani, hogy elég paternalista módon próbálta a monopolisztikus intézményekkel, kiadókkal, Televízióval, Rádióval szemben a szerződő szerzőket védeni oly módon, hogy pont a szerződési szabadságot korlátozta, és így ellentmondást hozott létre. Azt gondolom tehát, hogy nem lehet olyan törvényt érvényben hagyni, amely ilyen monopolisztikus rendszerben jött létre.
Ugyancsak viszi tovább magán ennek a régi rendszernek a hagyományát a törvény, és nem nyúlt hozzá a Kormány, mikor módosította a törvényt, például a honoráriumrendszerhez, ami ma is nevetséges módon történik, a törvény alapján a miniszternek kell megállapítania, hogy mi a honoráriumrendszer, tól–ig határt lehet meghatározni, senki, egyetlenegy szerződő fél ezt a kérdést nem tartja be.
Másik problémám a javaslattal az, hogy itt tényleg nemzetközi szerződéseknek a beiktatásáról van szó, de úgy érzem, hogy míg itt az államtitkár úr és maga a törvényjavaslat indoklása is szépen, részletesen indokolja az oltalom – szabadalmi oltalom, eljárási oltalom – közötti különbséget, és ennek hatását, nem vagyok igazából meggyőződve még itt a kétszeres indokolás hatására sem arról, hogy ez a magyar gyógyszeriparra nem lesz kártékony, vagy legalábbis rövid távon nem fog problémákat okozni.
De ugyanakkor a szerzői jogi törvénnyel kapcsolatos hatásokról nincsen számítás sem, a bizottsági vitán sem volt meggyőző az érvelés, és most az államtitkár úr is csak hitének adott hangot, hogy ez nem fogja negatívan érinteni a magyar kulturális életet.
Én azt gondolom, hogy 50-ről 70 évre való felemelés azokban az országokban volt célszerű, és azok az országok emelték fel, amelyek importőrök, tehát amelyek külföldre szállítják kulturális termékeiket. Bár a magyar kultúra nagyon míves, és nagyon nagy termékeket tud, és nagyon nagy minőségű termékeket tud előállítani, és ilyen szempontból a kultúra megbecsülése esetleg nagyobb is, mint az ipari termékeinknek, de tisztában kell lenni azzal, nyelvi adottságaink miatt is, hogy a magyar kultúra nem exportál, hanem importál. Tehát itt az egyenleg igenis negatív lesz.
Ezért adtam egy javaslatot, és nagyon sajnáltam, hogy nem volt fogékonyság ebben arra, hogy legalább egy átmeneti rendelkezés lesz. Míg az iparjogvédelemnél igenis beépített a Kormány átmeneti rendelkezést, itt is szükség lett volna arra: a műhelyeknek, amelyek előre számolnak azzal, hogy mikor jár le egy szerzői jogvédettség, hogy a kiadásokat ütemezzék, erre nem ad lehetőséget – sajnos – ez a törvény, és így igenis negatívan fogja érinteni a magyar könyvpiacot, 8-10%-os áremelkedést fog ezeknél jelenteni.
Említette államtitkár úr itt a GATT-szerződést is. Lehetett érezni, hogy a filmesek milyen keményen tudtak fellépni az egész európai piacon az amerikai filmpiaccal szemben. Sajnos, a nyomtatott sajtónál, a könyvnél nem jelent meg ez az összefogás. Sajnos, az irodalmi lobby nem olyan erős, mint a filmes lobby. De fel kell hívni a figyelmet, hogy ez itten konkrét tény is volt.
Pozitívnak kell kiemelni a szomszédos jogot, amiről az államtitkár úr is beszélt. De én akkor már úgy gondolom – és ez a legnagyobb problémám a javaslattal –, hogyha már hozzányúltunk a szerzői jogi törvényhez – és mint említettem, egy 1969-ben elfogadott törvényről van szó, és már tíz éve folyik az új szerzői jogi törvény előkészítése –, sokkal szélesebb módosításra lett volna szükség. A szomszédos jogok egy részét érinti a javaslat, de ugyanakkor például az Európában elfogadott kiadói jogoknak, műhelyjogoknak az elismertsége nem szerepel, tehát így a tevékenységnek, amelyet egy irodalmi műhely, egy kiadói műhely, egy antológiakiadás, sajtó alá rendezés, kritikai kiadás területén kifejt, a védettsége nem jelenik meg a magyar szerzői jogi törvényben, holott Európában ez már elfogadott.
Említette ugyancsak az államtitkár úr itt az alkotók kiszolgáltatottságának a kérdését a Televízióval, Rádióval kapcsolatban, hogy megszüntette a javaslat. Ugyanakkor szeretném felhívni a figyelmet, hogy egy új függőségi rendszert hozott létre: a korábbi állami Televízióval és Rádióval szemben most az állami szerzői és jogvédő hivatal lesz majd olyan pozícióban, hogy a kollektív jogok alapján nyilatkozzon a szerzők egy bizonyos csoportja nevében az újrasugárzás, az ismétlés, egyáltalán a sugárzás kérdésében. Nem tartom helyesnek ezt a megoldást, Európában épp a szerzői jog területén a szakmai érdekvédelmi szervezetek kapták meg ezt a jogot, így aztán mód van arra, hogy nyilatkozzon a szerző arról, hogy mit kíván tenni műveivel.
(17.40)
A szakmai érdekképviseletek keretében ez sokkal demokratikusabb, és egyszerűbben megy, mint egy állami hivatalban. Eredményezheti ez azt is, hogy a szerző, aki például nem szeretné, hogy ismételjék művét, egy hivatalon keresztül a Televízió vagy Rádió megkapja azt az engedélyt, amit ő esetleg nem akarna megadni, vagy sokkal nehezebben, komplikáltan tudná elintézni a letiltást.
Tehát összefoglalva azt mondom, hogy egyik oldalról a nemzetközi szerződéshez való csatlakozásunk pozitív, ugyanakkor egy hibrid törvény jön létre, magán hordozza azokat a régi szabályozásokat, amelyeknek már semmi köze a piacgazdasághoz, a nyitott határokhoz, semmi köze ahhoz a kulturális élethez, amely ma Magyarországon folyik. Ugyanakkor átveszünk – kicsit úgy érzem, nagyon elébe menve – a nemzetközi szabályozásból olyan szabályokat, amelyet más országok, például Lengyelország nem vette be a szerzői jogi törvényébe a 70 évet, hanem megmaradt az 50 évnél. Ilyen szempontból én veszélyesnek tartom a magyar kulturális életre ennek a törvénynek az egyértelmű elfogadását. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a bal oldalon.)
