SZABÓ JÁNOS, DR. földművelésügyi miniszter:
SZABÓ JÁNOS, DR. földművelésügyi miniszter:
SZABÓ JÁNOS, DR. földművelésügyi miniszter: Köszönöm szépen. Mélyen tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Kőrösi Képviselőtársam! Az interpelláció, a válasz mind olyanok, amelyek lényegében felölelik, ha úgy tetszik, az egész magyar mezőgazdaság problémakörét, tehát arra vonatkozóan most úgy reagálni, hogy minden kérdéskört érintsünk, szinte lehetetlen.
(15.40)
Ennek ellenére szeretnék egy-két gondolatot az ön szíves figyelmébe ajánlani és azt előrebocsátani, hogy bármit is mondunk a magyar mezőgazdaságról, lehet, hogy majd amikor meg fogják írni a közgazdászok a szocializmus utáni mezőgazdaság közgazdasági történetét, akkor meg fogják állapítani azt, hogy egy szükségszerű hullámvölgy következett be, és nemcsak Magyarországon. Most jártam Németországban, a volt NDK-ban is ugyanez a helyzet.
Itt voltak augusztusban a volt szocialista országok és a Szovjetunió európai területen elhelyezkedő utódállamainak földművelésügyi miniszterei, ők ugyanezekről számolnak be, sőt azt kell mondanunk, ezekhez viszonyítva talán még mi vagyunk a spiccen.
Kérem, ne felejtse el ezt akkor, amikor a magyar mezőgazdaságra és a kormányzatra azokat a rendkívül kemény, súlyosan elmarasztaló vádakat elmondja, amelyeket elmondott.
Egyébként a képviselő úr által nap mint nap hangoztatott gondolatok nem újak a szakmai közvélemény előtt. A szakma tudja, hogy igen nehéz periódusát éli a magyar mezőgazdaság. A szakma alatt a mezőgazdasági termelőt, a gazdát éppúgy kell érteni, mint a földművelésügyi minisztériumi tisztviselőt, szaktanácsadót vagy agrárügyekben némiképp járatos parlamenti képviselőt. De nemcsak a mezőgazdaság van nehéz helyzetben, hanem a nemzetgazdaság is, amit a munkanélküliség aránya, a hitelkamatok magas szintje jelez, hogy csak a legfontosabbakat említsem.
De nemcsak a magyar gazdaság nehéz helyzete ismeretes, hanem annak a régiónak a gazdasági gondjai is közismertek, amelyben hazánk elhelyezkedik. Sőt, a fejlett világ recessziójáról is elégszer szóltak már a médiumok.
A képviselő úr által hangoztatott gondok; az állatállomány csökkenése, a piacvédelem hiánya, az állattartó gazdák alacsony munkajövedelme, a piacszabályozás intézkedéseinek elmaradása, az új tulajdoni struktúra és a versenyképesség kapcsolata, valamint az agrárgazdaság alakulásáért viselt felelősség nemcsak őelőtte ismeretesek, hanem az agrárkormányzat immár közel négy éve tartó mindennapi feladatait jelentik.
Az elmúlt négy év valójában a tulajdon- és piacváltás levezénylését jelentette, az örökül hagyott nemzetgazdasági, pénzügyi válság lehetetlenségei közepette.
A képviselő úr egyetlen szóval sem említi azokat a reális, tényszerűségekkel alátámasztott, statisztikailag kimutatható piaci változásokat, kényszerítő körülményeket, amelyek közepette kellett a piacgazdaság kiépítését elkezdenünk a mezőgazdaságban is.
A tévedések elkerülése végett tehát a kelet-európai piac nagysága – hiszen az ott élő emberek száma sem csökkent – nem változott. (Folyamatos zaj.) Amiről nem beszél az interpelláció, az ennek a piacnak a fizetőképtelensége. Vajon tudja-e képviselő úr, hogy az 1992. évi kiugróan magas gabonaexport után vállalt kormánygaranciát – a kelet-európai partnerek fizetésképtelensége miatt – be kell váltani, és a több mint 8 milliárd forintot a költségvetés fizette ki a magyar adófizetők pénzéből a magyar búzatermelőknek, a fizetésképtelenné vált kelet-európai partnerek helyett.
Lehet, hogy 30-40 milliárdot kellett volna kifizetni annak érdekében, hogy az oly ígéretesnek mondott kelet-európai piaci részarányt amolyan münchauseni módon – amikor is saját magát emelte ki az illető a mocsárból – fenntartsuk? Vagy a képviselő úr arra gondol, hogy az 1989. évi termés nagyságát, függetlenül attól, hogy rendelkezünk-e ahhoz fizetőképes piaccal, tűzzel-vassal, mindenáron feladatunk lett volna fenntartani?
Szakértői számítások arról beszélnek, hogy ilyen nagyságú termést éves szinten, mai árakon számolva 120-150 milliárdos költségvetési támogatással lehetett volna fenntartani. Vajon az adófizetők jó néven vették volna-e, ha pénzüket nem az egészségügyi ellátás vagy az oktatás, esetleg a közlekedés működtetésére, hanem a minden áron való agrárexport finanszírozására fordítottuk volna? (Az elnök poharát kocogtatva figyelmeztet az időre.)
Elnök úr! Jeleztem, hogy nagyon sokat lehetne erről a kérdésről beszélni, végül is, ha ön úgy kívánja, akkor természetesen félbehagyhatom az egészet, mert valahol a felénél tartok a válaszomnak. (Zaj. – Közbeszólások: Olvassa tovább!) De…
