CSÉFALVAY GYULA, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőcsoportjának vezérszónoka:
CSÉFALVAY GYULA, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőcsoportjának vezérszónoka:
CSÉFALVAY GYULA, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy elöljáróban azzal a kérdéssel foglalkozzak, hogy miért is kell és miért szükséges a meglévő szövetkezeti törvényt módosítani. Ezt a kérdést már sok helyen vitatták különböző nézőpontból, voltak olyan vélemények, hogy ehhez nem szabad hozzányúlni, mert jó a szövetkezeti törvény. De ha alaposan megvizsgáljuk a körülményeket, rá kell jönnünk arra, hogy a meglévő szövetkezeti törvény akadályozza mindazokat a szabályokat, amelyek a II. számú törvényben elő voltak irányozva. Ezek végrehajtása a törvényben előírt időre nem történt meg, most pedig az I. számú törvény már nem teszi lehetővé az elmaradt szabályok végrehajtását.
Az átmeneti II. számú törvény határidőkben írja elő a végrehajtást. A felvezetőben az általános szabályokról szeretnék néhány szót szólni.
Először is: az I. fejezetben a tagok és a szövetkezet közötti vagyoni viszonyok rendezésének egyik legfontosabb kérdése a vagyonnevesítés. Vagyonnevesítésben azt kell részesíteni a 6. § a) pont szerint, aki 1991. január 1. napján tagja volt és e törvény hatálybalépésének napján is tagja a szövetkezetnek; a b) pont szerint, aki a törvény hatálybalépését megelőzően legalább öt évig tagja volt a szövetkezetnek, illetve annak örökösét. Ez a fejezet pontosan leírja az eljárási szabályokat és azok módját.
Néhány szót a termőföldre vonatkozó sajátos szabályokról. A kárpótlási törvénnyel párhuzamosan a tagi részaránytulajdon sorsáról intézkedik az aranykorona-érték figyelembevételével, vagyis ez az értékmérője a termőföld minőségének és mennyiségének.
Az érdekegyeztető fórum megalakítását, szerepét, működését és funkcióját is előírja. A földalapok kijelölését kárpótlási, árverési célra, valamint a részaránytulajdont, a kijelölt táblák adatainak az ingatlan-nyilvántartás adataival való megegyezését a helyszínen ellenőrzi, érvényesíti a föld minőségében és a művelési ágban bekövetkezett, gazdálkodószerv által be nem jelentett változásokat.
A II. fejezet a szervezeti változások átmeneti szabályai: egyesülés, szétválás, átalakulás és megszűnés. Ez a fejezet pontosan meghatározza az egyes szabályok határidőre történő megvalósítását, a tagok, a kívülállók, a szövetkezet sorsát és annak jövőjét. Hogy az üzletrész-tulajdonosok, a tagok és a kívülállók miként élnek a kiválás lehetőségével, ezt 60 napos határidőre kellett bejelenteni.
Ez jogvesztéssel járt, aki határidőre nem jelentette be, azt úgy vették, hogy marad az átalakuló új szövetkezetben, amibe tulajdonképpen nem is kellett belépnie, a tagsága automatikusan ott folytatódott. A szövetkezet átalakulása határidőhöz volt kötve, ez 1992. december 31-e volt. Tehát nem kellett belépni az új szövetkezetbe.
A szövetkezet alapító tagjai vagyonukat áldozták fel, mert az első időben a törvény előírta, hogy a gazdaságát, termőföldjét, az ahhoz tartozó ingatlan és ingó vagyonát – mezőgazdasági felszerelések, állatállomány, takarmány, vetőmag stb. – a szövetkezetnek kellett átadni. A belépő alapító tag köteles volt a szövetkezet rendelkezése szerint a közös munkában részt venni, és a végzett munkájukat nem pénzzel, annak értékével, hanem munkaegységgel mérték.
Itt meg kell jegyeznem azt, hogy a törvény azt is előírta, hogy a közös háztartásban élő családot vagy azokat, akik együtt éltek, összevonták, külön-külön be kellett vinniük a tulajdonukat, külön-külön be kellett lépni a termelőszövetkezetbe, vagy családtagként kellett részt venni a munkában.
A munkát munkaegységgel mérték, ez csak év végén, a zárszámadáskor volt megismerhető, mégpedig úgy, hogy havonta 20%-ot ebből visszatartottak arra a célra, hogyha netán veszteséges lesz a gazdaság. Az így kialakult keresetek – általában a napi 8–10 órát figyelembe véve – 15–20 forint között mozogtak. Tehát nem órabér, hanem napi kereset volt a 15–20 forintos érték.
Tisztelt Ház! Itt meg kell említenem azt, hogy a tsz-szervezés óta egy generációváltás történt, azóta az alapító tagok nagy része már a temetőben van. Ezért okozott sok vitát a vagyonnevesítés paragrafusa, mert az első javaslat szerint a közgyűlésre akarták bízni, hogy kit részesítenek vagyonnevesítésben. Az új tagok – akik már azóta léptek be – nyilván nem vittek be vagyont a szövetkezetbe, mert már nem volt termőföldjük, és nem volt gazdaságuk. Nyilván az volt az érdekük, hogy maguk között osszák el a felhalmozódott vagyont.
A Ház többsége józanul – és az erkölcsöt is figyelembe véve – amellett döntött, hogy a meghalt tagok örököseit kell vagyonnevesítésben részesíteni. Így került be a törvénybe az, hogy a törvény vagyonnevesítésben részesíti a szövetkezet tagjait és az örökösöket, akiket kívülállóknak neveztünk el. A vagyonnevesítés megnevezése: vagyonüzletrész.
Mivel a törvény határidőt állapított meg a kilépési szándék bejelentésére, a tagnak erre a határidőre el kellett döntenie, hogy tag marad-e, vagy kilép a szövetkezetből. A tagság nem volt kellőképpen tájékozott, de olyan sem volt, aki tájékoztassa, tehát nem ismerte a törvényt, és nem tudta, hogy mit tegyen. Ugyan egészen nem voltak magukra hagyatva, mert az előző rendszer által oda beválasztott vezetőség a maga módján – saját előnyére – adott felvilágosítást. Ezek ilyenek voltak:
Ha most kilép, mihez kezd? Elveszítheti a nyugdíjjogosultságra vonatkozó idejét. Aztán mivel műveli meg a kivitt földet? Honnan teremt elő anyagi eszközöket a gazdálkodáshoz? És ehhez hasonló témákkal tömték a tag fejét, hogy más irányba ne is gondolkodjon.
Nagyon kevesen voltak azok, akik merték vállalni a kilépéssel járó következményeket. Most derült csak fény arra, hogy hányan voltak azok, akik kiléptek, összességében 3,7% lépett csak ki a termelőszövetkezetekből.
Amikor a tagság rádöbbent arra, hogy az a néhány ember, aki kilépett, a törvényadta jogánál fogva kivihette az üzletrészt és a termőföldet is – ami részaránytulajdont képezett –, nagy szaladgálás volt, és komoly feszültség keletkezett a tagok és a kilépő tagok, továbbá a bent maradó tagok és a vezetők között is.
A II. számú törvény ideje már lejárt. De amíg érvényben volt, akkor sem valósultak meg azok az előírások, hogy a részaránytulajdont hogyan és miként adják birtokba a tulajdonosnak. A törvényből hiányoztak azok az előírási kötelezettségek és hiányoztak azok a szankciók, amivel el lehetett volna marasztalni a törvény megsértőit.
(11.30)
Így sok esetben a vezetők valahogy együttműködtek, vagy nem működtek együtt az érdekegyeztető fórummal.
Az átalakult szövetkezetek vezénylése, ellenőrzése, irányítása elmaradt. Itt meg kell említenem, Glattfelder Bélának igaza volt abban, hogy semmiféle étlapot nem adtunk arra, hogy milyen szövetkezetek alakuljanak meg. Így a vezetők maguk dolgozták ki az átalakuló szövetkezetnek az új alapszabályt, választották meg saját magukat, és mint törvényes szövetkezetet – mert ők úgy vélték – beterjesztették a cégbírósági bejegyzésre.
A legutóbb kiszivárogtatott információk szerint 1992. december 31-ig az átalakult mezőgazdasági szövetkezetekből, 995 tsz-ből 446 bizonyult csak törvényesnek, amit be is jegyeztek. Ez az összes mezőgazdasági szövetkezetnek 44,82%-a. Ezek szerint több mint a fele nincs törvényesen bejegyezve. Akkor kérdezem, hogy a kormányzat ezt így tudomásul veszi, és ennek orvoslására nem teszünk semmit, hogy ennyi szövetkezet törvényen kívül van, s nincs meg a törvényes működésének a feltétele? S itt ebben a vezetők úgy tesznek szabadon, ahogy akarnak? Építhetik szabadon a demokráciát, a "hozomráciát" meg a "viszemráciát"?
Volt ugyan egy hivatal, amit megyei földművelési hivatalnak hívtak, de ennek nem volt joga számon kérni a szabálytalanságokat. Nem volt hatósági jogkörrel felruházva. A tagok nem tudtak hova fordulni, olyan helyre, ahol a sérelmüket orvosolták volna.
A szövetkezet ellenőrző bizottságát maguk a régi vezetők javasolták és választatták be, így azokra sem lehetett számítani. Megkezdték a termőföldárveréseket; ezek rendben mentek a hivatal részéről, a legnagyobb nyilvánosságot biztosítva, tehát mondhatom azt, hogy a legmesszebbmenőkig figyelembe vették a törvényt az árveréseknél.
De nem így a részaránytulajdonnál. Mikor ezt tapasztaltuk, a mezőgazdasági bizottságban kezdeményeztük néhány képviselőtársammal a földrendező bizottsági vagy földkiadó bizottsági törvény létrehozását. Így született meg a törvény a földkiadó bizottságokról. Ennek a lényege az volt, hogy a termőföld-tulajdonosok maguk közül választották meg a földkiadó bizottságot, tagjait és vezetőit. Így ezek a bizottságok törvényes alapokon eljárnak, végzik munkájukat. Több helyről panaszok érkeznek, hogy nem kapnak elegendő támogatást, feszültség van köztük és a szövetkezet meg a földtulajdonosok között is. Gondoljunk csak bele, hogy mindenki jó minőségben szeretné a földjét birtokba venni, de hát a törvény ezt nem biztosítja, mert nálunk nem reprivatizáció, hanem privatizáció van. Összességében azért a legtöbb helyen állandó jelleggel működik ez a bizottság, és adja birtokba a földet.
Sok esetben, földkimérő mérnökök hiányában, a bizottság tagjai egyszerű földmérő eszközökkel mérik ki a földet, és adják ideiglenesen birtokba a tulajdonosoknak.
Egyre jobban fogy a mezőgazdasági szövetkezetek birtokában lévő termőföldterület, de vele együtt fogy az állatállomány is. Őszintén meg kell mondanom, hogy a mai gazdasági helyzet – amikor gazdasági válság is van – nem teszi lehetővé a bővített újratermelést; nemhogy stagnálás van, hanem egyszerűen a meglévő vagyon felélése folyik.
A szövetkezeti törvény 55. §-a (2) bekezdése úgy rendelkezik, amennyiben az üzletrésztőkét veszteség fedezésére kellett felhasználni, a közgyűlés az üzletrészek névértékét arányosan csökkentheti, tehát nincs biztosítva, hogy az üzletrész meg is marad abban az értékben.
A jelenlegi szövetkezeti törvény rendelkezése értelmében az üzletrészek bennmaradnak a szövetkezetben, bent is fognak maradni örökre, mindaddig, amíg a szövetkezet azt föl nem éli.
Tisztelt Ház! A magyar mezőgazdaságot helyrehozhatatlan károk érik, ha ilyen törvények maradnak életben, s ha ezt nem fogjuk módosítani, érezni fogja ezt az egész nemzetgazdaság, az egész társadalom. Rajtunk múlik, hogy megfelelő demokratikus s törvényes intézkedéssel talpraállítsuk a mezőgazdaságot.
Ennek egyik tényezője lenne úgy a tagi, mint a kívülálló szövetkezeti üzletrészeknek a mobilizációja. Ha az üzletrészek forgalma törvényes keretek között beindulhatna, akkor nyilvánvaló, hogy akinek nem célja már a szövetkezetben maradni, vagy az üzletrészével mint vagyonnal más vállalkozásba akar kezdeni, vagy másra akarja fordítani, az eladná annak a vállalkozó tagnak vagy vállalkozónak, aki célul tűzte ki a mezőgazdasággal való foglalkozást, a termelést.
Itt tehát jelentkezik egy kontraszelekció. Aki nem érzi jól magát a szövetkezetben, az most kiléphet. Aki nem akar azzal foglalkozni, az átadja annak, akinek ez lenne az életcélja. Az ilyeneknek kellene erre a célra hitelt biztosítani, s ezek a vállalkozók majd társulnának, szövetkeznének maguk között, a maguk módján, a meglévő vagyonukat beadva a maguk által alapított szövetkezetbe, aminek az alapszabályát ők maguk fogják megállapítani; vezetőséget, vezetőt olyant fognak választani, akire rá merik bízni a vagyonukat. Ha én beviszem a vagyonomat abba a szövetkezetbe, megnézem azt, hogy kire fogom rábízni, nyilván olyanra, aki a saját vagyonával azért felel is.
Nem is képzelhető el másként a mezőgazdaság jövője, mint ilyen szövetkezetek létrehozásával. Figyelembe kell venni az adott körülményeket, mert a nagyüzemekben vannak majorok, gépműhelyek, istállók, terménytárolók, s mindazok az eszközök, amelyek a nagyüzemi gazdálkodást szolgálják, és nemigen akad olyan vállalkozó tag, aki egymaga képes lenne egy majort megfelelőképpen hasznosítani vagy megvásárolni. Ezek a vállalkozók társulnának, és mindaddig egy ilyen kényszertársaságban, kényszerszövetkezésben maradnának, amíg majd, ahogy alakulnak, fokozatosan kiválnak.
Ne vegyük tehát úgy a szövetkezetet, hogy az örök életű, örökre csak abban a szövetkezetben maradhat valaki, amelyikben akkor elkezdte a munkáját. Ha úgy alakul a sorsa, hogy mást akar csinálni, ki akar lépni abból a szövetkezetből, mert nem érzi jól magát, akkor rendelkezhessen a rá eső vagyonrészével.
Igaz, úgy tűnik, hogy a szövetkezeteket a kommunista rendszer találta fel. Ezt ők bizonygatták is. Ez volt az egyedüli, boldogító forma, és ezen korlátok közé szorították be a magyar parasztságot. Akik egy kicsit tájékozottak a történelemben, azok tudják, hogy gróf Széchenyi István a maga idejében már foglalkozott a szövetkezetek elterjesztésével, a szövetkezeti gondolat megvalósításával és a szövetkezeti gazdálkodással.
De ezen túlmenően, én még emlékszem arra, hogy apáink, nagyapáink is szövetkeztek. Akkor nem volt szövetkezeti törvény, de ők maguk megállapították a társulás formáját, az abban való részvételt – sokszor még alapszabályuk sem volt. Egy-egy alkalommal, ha összejöttek, esetleg feljegyzést készítettek a meghozott határozataikról. Ilyen egyszerű szövetkezés, társulás, géptársaság volt. Emlékszem arra, amikor apám egy géptársaság elnökeként összehívta a társaságot, és gyűlést tartottak. Én mint kis iskolás gyerek ott settenkedtem, végighallgattam ennek a gyűlésnek a menetét.
Ilyen egyszerű szövetkezések, társulások, géptársaságra, feldolgozásra szövetkeztek, vagy értékesítésre, hitelezésre. Ilyenek voltak a hitelszövetkezetek.
Azt hiszem, még sokan emlékeznek rá, hogy voltak jól működő Hangya szövetkezetek, a hitelszövetkezetek egy-egy faluban, településen. Az alapítók maguk hozták létre és a maguk által befizetett részvényekből képezték vagyoni alapjaikat. Itt nem voltak zsíros állások, nagy keresetek. Igen sok esetben megtisztelő volt, ha egy-egy gazdát, jegyzőt vagy pedagógust, egyszóval írástudó és törvényismerő embert beválasztottak vezetőnek.
(11.40)
Itt biztos nem volt korrupció. A tisztességére, becsületére mindenki vigyázott.
Meg kell még említenem ilyen egyszerű társulási formát az erdőgazdálkodásra, a közbirtokosságra, legeltetőtársulatokra. Én magam is két közbirtokosságnak tagja voltam, s remélem, hogy ha erre törvényt hozunk, akkor újból az leszek. Ez esetben is mindenki tudta a kötelességét, a közbirtokosság minden tagja az üzletrészével, vagyis a birtokrészével teljesen szabadon rendelkezhetett. Nem írhattak elő számára szankciókat, hogy ha el akarja adni, kinek adhatja el, vagy más egyéb korlátozást sem léptettek életbe a közbirtokosság tagjaival szemben.
Ha a közbirtokosság tagja úgy döntött, hogy ő eladja a birtokrészét, akkor meghirdette, annak adta el, aki a legtöbbet adott érte, vagy akinek el akarta adni.
Tisztelt Ház! Ha ezzel a módosítással – amit tárgyalunk – Magyarországon mi most olyan törvényt hozunk, aminek alapján alakulhatnak korszerű, európai gyakorlatnak megfelelő demokratikus szövetkezetek, és biztosítjuk a szövetkezeti vagyon, a részaránytulajdon, az üzletrészek szabad mozgását, forgalmát, adásvételét, a magyar mezőgazdaság néhány év alatt talpra fog állni, mégpedig úgy, ahogyan a II. világháború után a lerombolt ország ipara, mezőgazdasága talpra állt két-három év alatt. A parasztság hihetetlen szorgalma, akaratereje csodákat tud művelni. Ehhez kell a kormányzat segítsége, megfelelő tájékoztatás, szövetkezeti szakember-, vezetőképzés, népfőiskolák, tanfolyamok, ismeretterjesztés révén, hogy kiemeljük azt a szakembergárdát, amely képes annak továbbvitelére.
Népfőiskolás koromban olvastam a gazdag parasztok országáról, amiről még annak idején Boldizsár Iván írt. Azt hiszem, néhányan vannak, akik ezt a könyvet ismerik, nagy tetszést aratott a fiatal parasztok körében. Azt vettem mintának, hogy hogyan született meg Dániában a gazdag parasztok országa. Lehet, hogy Magyarországon is megszülethet. Ez rajtunk múlik. Köszönöm a figyelmüket! (Taps a jobb oldalon.)
