VARGÁNÉ PIROS ILDIKÓ (Agrárszövetség)
VARGÁNÉ PIROS ILDIKÓ (Agrárszövetség)
VARGÁNÉ PIROS ILDIKÓ (Agrárszövetség) Jó, köszönöm. Tehát akkor: "A rendszerváltásnak a gazdaság területén történő végigvitele megköveteli a szövetkezés és a szövetkezetek helyzetének rendezését. Ehhez új, egységes szövetkezeti törvény alkotására van szükség, amely az állam szabályozási jogkörét lényegesen szűkíti, beavatkozási lehetőségét pedig megszünteti, egyidejűleg a szövetkezeti önkormányzati szabályozási jogkörét jelentősen bővíti az alapszabály és a belső szabályzatok tartalma tekintetében, és tág teret nyit a szövetkezet és a tagja közötti vállalkozási jellegű, vagy munkaviszonyt létrehozó megállapodásoknak, ugyanakkor a szövetkezetet, mint a gazdaság területén a magántulajdon alapján működő társas vállalkozást minden lehetséges vonatkozásban közelíti a gazdasági társaságokhoz. Mindezek révén lehetővé teszi az európai szabályozási irányzatokhoz való alkalmazkodást."
Ezeket a mondatokat az 1992. január 6-án elfogadott új szövetkezeti törvény miniszteri indoklásából idéztem. Ez az indoklás ugyan a törvény elfogadása után öt hónappal készült, azonban hűen adja vissza az akkori miniszteri expozét, valamint az akkori vitában elhangzott képviselői kinyilatkoztatásokat, a javaslat általános méltatását. Miután pedig az új szövetkezeti törvény gyakorlati alkalmazását tekintve alig egy év telt csak el, joggal vetődik fel a kérdés: vajon milyen nyomós ok késztette az előkészítőket és a Kormányt arra, hogy a fent ismertetett elvi alapokon nyugvó szövetkezeti törvényt szinte azonnal módosításra ajánlja a Parlamentnek? Vajon milyen lényeges változás történt egy év alatt a szövetkezeti törvény szabályozási köreibe tartozó életviszonyokban, amelyek miatt a módosítás sürgető igénnyel jelentkezik? És vajon milyen objektív okok késztették az előkészítőket és a Kormányt arra, hogy szinte valamennyi módosítási indítványában szembehelyezkedjék azokkal a szabályzati elvekkel, amelyeket – miként azt az idézett miniszteri indoklás is tanúsítja – 1992. január 6-án még az új szövetkezeti törvény alappilléreként definiált?
Egy jogbiztonságot ígérő és az állampolgárok jogkövető magatartását igénylő jogállamban választ kell kapni ezekre a kérdésekre ahhoz, hogy felelősen és jó lelkiismerettel dönthessünk az előttünk lévő törvényjavaslatról. Ehhez elkerülhetetlenül szükséges, hogy tárgyilagosan szembenézzünk az elmúlt két év szövetkezeti történéseivel – sajnos, ezzel a törvényjavaslat előkészítői adósak maradtak – és a mezőgazdaság mai állapotával.
Az összegezéshez kiindulópontként ismét a már idézett miniszteri indokolásra kell hivatkoznom, amely a következőket mondja: a jelenleg is működő közel 7000 szövetkezetet át kell vezetni az új szabályozás uralma alá. Ehhez mindenekelőtt helyre kell állítani a tagság tulajdonosi minőségét és ennek megfelelő érdekeltségét, vagyonnevesítést, oly módon azonban, hogy az ország gazdasági teljesítőképessége veszélybe ne kerüljön, és a helyreállítás minél kevesebb méltánytalansággal járjon. Ebből a célból alkotta meg a Parlament 1992. január 7-én az úgynevezett átmeneti törvényt, amely kijelölte a szövetkezeti tagság cselekvési lehetőségeit, a szövetkezetek cselekvési kötelezettségeit.
Először: a törvény végrehajtásával összefüggő gondok döntő részét a törvény értelmezhetetlen, egymásnak ellentmondó, homályos rendelkezései okozták. A törvénynek ezeket a hiányosságait tanúsítja az a tény, hogy a törvény-előkészítésben közreműködött minisztériumi szakemberek az FM koordinálásával nyomban szükségesnek látták, hogy az egyes rendelkezésekhez eligazító magyarázatokat fűzzenek. Ez az úgynevezett öt zöld füzetben történt meg, korántsem teljes egyetértést tükrözve, és korántsem a tévedhetetlenség és az autentikus jogértelmezés igényével. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a Legfelsőbb Bíróság ma már nem egy kérdésben a zöld füzetben rögzített értelmezéssel szemben merőben más jogértelmezésre jutott. Példának említeném az árverésre bocsátandó vagyontárgyak körét, vagy a kiválás munkaviszonyt megszüntető jogkövetkezményét.
Ha figyelemmel kísérjük az átmeneti törvény nyomán indult peres eljárásokat, azt is látnunk kell, hogy bizony a bíróságaink is küszködnek egy-egy paragrafus értelmezésével, és ez az oka annak, hogy az ügyek döntő része a Legfelsőbb Bíróságon fejeződik be.
Mindezeket különösen azok figyelmébe ajánlom, akik még ma is, itt e Házban is, szeretnék úgy beállítani ezt az általános jogalkalmazási bizonytalanságot, mint a tsz-vezetők tagokat félrevezető, tagokat megtévesztő machinációit.
Másodszor: a törvény végrehajtásával összefüggő másik, és máig ható gondok forrását az a törvényi rendelkezés okozta, amely kárpótlási elemként – ahogy egyik képviselőtársam fogalmazott – a szavazás előtt néhány órával puccsal került be a törvényjavaslatba, és amely a vagyonnevesítésbe bevonni rendelte mindazokat, akik az elmúlt 40 év során legalább öt évig tagjai voltak a szövetkezetnek és azok örököseit is.
Ennek alapján megjelent és igénnyel léphetett fel a szövetkezetben – mondjuk – az a volt tsz-elnök is, akit korábban a szövetkezet tönkretétele, a vagyon elherdálása miatt a tagság még a faluból is elzavart. Megjelent és igénnyel léphetett fel az a volt traktoros, akit a tagság emberéletet is követelő és súlyos kárt okozó ittas vezetéséért távolított el soraiból. Megjelent és igénnyel léphetett fel az a faluban soha nem látott unoka, akinek a nagyapjáról meleg ételtől, a tüzelőtől, a gondozástól, a gyógykezeléstől kezdve egészen az illető eltemettetéséig a szövetkezeti szolidaritás gondoskodott. Mindezekkel együtt megjelent a szövetkezetben és a falun az első feszültségforrás is, mert ez a fajta osztozkodás nem találkozott a tagság igazságérzetével és a falu erkölcsével.
A törvényt azonban tisztességgel végrehajtották. A mezőgazdasági szövetkezetek vagyonának mintegy egynegyede 500 000 külső üzletrész-tulajdonos kezébe került, értékpapír formájában. Az ipari szövetkezetekben 73 000, az áfészeknél 21 000 a külső üzletrész-tulajdonosok száma.
Harmadszor: a vagyonnevesítést a kiválási szándékok bejelentése és a kiváló tagokkal való elszámolás, a tárgyi vagyon megosztása követte.
(14.30)
Sajnos, ez sem volt feszültségmentes.
A kiválók többnyire készpénzt, de legalábbis működő vagyont, értékesíthető vagyontárgyakat igényeltek, miközben egy-egy szövetkezet vagyonszerkezetében jelentős százalékot képviselt az úgynevezett immobil vagyonrész is. A kiválók nem egy esetben a vagyonmegosztó közgyűlésen húztak elő zsebükből egy-egy fiktív üzletrész-ajándékozási szerződést, vagy visszadátumozott adásvételi szerződést, amelyet külső üzletrész-tulajdonosokkal kötöttek, és amelyet szintén vagyontárgyra kívántak váltani. Miután a tagság ezt a jogértelmezést nem osztotta, polgári perek sokasága indult a szövetkezetek ellen, és csak az év elején született meg az a bírói ítélet, amely a tagság jogértelmezésével egyezően kimondta, hogy elszámolás és vagyonkiadás alá csak azok a tagi üzletrészek tartoznak, amelyek a kiválási szándék bejelentésekor a szövetkezeti üzletrész-nyilvántartásban a tag nevén szerepeltek.
A kiválásos vagyonmegosztás közgyűlési határozattal vagy árveréssel történt befejezése, illetve a kérdés bírói útra terelése után a szövetkezetek megtartották az úgynevezett átalakulási közgyűléseiket, amelyekkel – az idézett miniszteri indokolás szavai szerint – átkerültek az új szabályozás, a szövetkezeti törvény hatálya alá.
Az Alkotmánybíróság egy kárpótlással összefüggő határozatában már három évvel ezelőtt kifejtette, hogy "az Alkotmány 12. § (1) bekezdésében biztosított védelem olyan szövetkezetekre vonatkozik, amelyek az alapítás körülményeitől függetlenül önkéntes társulás alapján állnak fenn. Annak eldöntésére, hogy a szövetkezet önkéntes társulás alapján áll-e fenn, a szövetkezet közgyűlése az illetékes."
A szövetkezeti tagság szövetkezetben maradt. A tagság 95%-a tehát 1992 őszén és telén szavazatával kinyilvánította, hogy a szövetkezete önkéntes társulás alapján áll fenn.
Egyes politikai erők a tagságnak ezt a döntését és a szövetkezeti törvény hatálya alá került szövetkezetek legitimációját mindezek ellenére kétségbe vonták, vélhetően azért, mert a szövetkezetek felbomlásához fűzött érdekeik és várakozásaik nem teljesültek.
Nyomban törvénymódosítási indítványokat terjesztettek elő – akkor még az átmeneti törvényt illetően –, részben a kiválási lehetőség újbóli megnyitása, részben az üzletrész-tulajdonossá vált kívülállók vagyonkiviteli lehetőségének megadása iránt.
Egyidejűleg blokkolni tartották szükségesnek a szövetkezetek cégbírósági legitimálását, ezért – kizárólag a mezőgazdasági szövetkezetek vonatkozásában – egy kilenc hónapig tartó, szupertörvényességi felügyelet intézményesült a megyei földművelési hivatalok égisze alatt.
1993 elején elfogadásra került az úgynevezett részarányok kiadásáról, kijelöléséről szóló törvény, amely különböző válogatási lehetőségeket biztosított – a föld fekvésére és művelési ágára kiterjedően is – azok számára, akik hajlandóságot mutattak birtokba venni a földjüket, és mindezt azok terhére, akik ezt nem kívánták, továbbra is szövetkezeti bérbeadásban gondolkodtak, és így kívánták a földjüket hasznosítani.
A kiválás újbóli megnyitását szorgalmazó indítványok ekkor már a szövetkezeti törvény irányába fordultak, és 1993 februárjában az úgynevezett leválás formájában már elkészült az Szvt. első módosítási tervezete is.
1993 tavaszára a mezőgazdaságból élők helyzete egyre kilátástalanabbá vált. Mi igazolja állításomat?
A munkanélküliek száma százezres nagyságrenddel növekedett.
A munkanélküliség és az infláció együttes hatására a napi megélhetési gondok állandósultak.
A távol lakó földárverezők megjelenése sokkolóan hatott.
A termelési és értékesítési bizonytalanság, párosulva a mezőgazdaság tovább romló jövedelmezőségével, szertefoszlatta a földtulajdonláshoz fűzött kezdeti reményeket.
A mintegy hatszázezres nyugdíjas tagság nem értette, hogy az idén miért nem küldi a tsz a 25 q háztáji kukoricát. Ezt a helyzetet kihasználva – és a leválás mint vagyonkiviteli lehetőség elfogadásában bízva – egyes távol lakó vállalkozók megkezdték a részarány-aranykoronák és az üzletrészek felvásárlását is.
Nem szabad elhallgatni azt sem, hogy a szövetkezet mellett szavazó, de az elmondottak miatt 1993-ra kilátástalan helyzetbe került tagok egy része szintén a kiválás megnyitásában lett érdekelt, hiszen a kiviendő vagyontárgy értékesítésével – ha rövid időre is – megoldódnának megélhetési gondjaik – gondolták. Jól emlékeztek arra, hogy az 1992-ben kivált tagok nagyobbik része a kivitt marhát, takarmányt, gépet eladta és számottevő készpénzre tett így szert, amelyből egyesek a megélhetésüket finanszírozták, mások televíziót vagy akár kocsit is vásárolhattak.
S bár a vagyonnevesítés ismert módja – párosulva a jövedelemhiánnyal – a szövetkezeten belül is érdekellentéteket hozott felszínre, a tagság döntő többsége még ma is a szövetkezet fennmaradásában reménykedik. Nem azért, mert ez számára a legjobb, hanem azért, mert többségük számára nem kínál az agrárpolitika jobbat. Tudják, hogy az a vagyon, amit ma még a sajátjuknak mondhatnak, csak addig képvisel értéket, amíg együtt működik. Látják, hogy a szövetkezet megszűnésekor hogyan értékelődik le szinte percek alatt egyötödére a vagyontárgyak értéke.
Látják, tapasztalják és hallják, hogy a szövetkezet felszámolásakor – a csődtörvény bravúros módosítása nyomán – miként viszik el az amúgy tagi tulajdonba adott földeket a hitelezők, a tárgyi vagyont pedig az üzletrészek ügyes összevásárlói, sőt – amint azt a különböző igazságügyi szervekhez intézett panaszbeadványok is tanúsítják – előfordul, hogy a vagyon a felszámolást lebonyolító kft. érdekeltségi körébe tartozókhoz kerül, annak ellenére, hogy maguk a tagok is pályáztak a vagyontárgyakra, nemegyszer előnyösebb vételi ajánlattal.
És a helyzet vázlatos bemutatásának befejezéseként még egy körülményre legyen szabad felhívnom a figyelmet.
Mind a szövetkezeti tagok, mind a magángazdálkodók csak csendes vagy kevésbé csendes szemlélőként nézhették végig az élelmiszeripar egy jelentős részének külföldi tulajdonba kerülését. Múlt év nyarától azt is látniok kell, hogy a növényolajipar után – fantomszervezetek közreműködésével – miként kerülnek a napraforgóföldek is külföldi tulajdonba. Több mint sajnálatos, hogy a földtörvényjavaslat legalizálja is ezeket a termőföldtulajdon-szerzéseket.
Ma már azonban szembe kell nézni azzal is, hogy az üzletrészek felvásárlásával a még meglévő szövetkezeti vagyon egy része is külföldi tulajdonba kerül egyelőre értékpapír formájában, az Szvt.-módosítás törvényjavaslat ismeretében azonban reális veszélyként számolhatunk azzal, hogy hamarosan vagyontárgy formájában is.
Tisztelt Országgyűlés! A helyzet ismeretében most már csak az a kérdés vár megválaszolásra, hogy a törvényjavaslat elfogadása előbbre viszi-e, jobbítja-e a mezőgazdaság ügyét, a mezőgazdaságból munkával megélni akarók helyzetét, és hogy egyáltalán kinek az érdekében ragadtak tollat az előkészítők: a szövetkezeti tagság, a mezőgazdaság vagy a kívülálló üzletrész-tulajdonosok érdekében.
A törvényjavaslat alapos tanulmányozása után én csupán egyetlen olyan rendelkezést találtam, amely a szövetkezeti tagság érdekérvényesítési lehetőségét bővíti, éspedig a szétválás szavazati arányainak enyhítését.
Ezt a szándékot én nyomban támogatásomról biztosítom, bár nem tudom elhallgatni, hogy a szövetkezeti tagság mázsás gondjait ez nem oldja meg, ellenben alkalmas azt a látszatot kelteni, mintha tettünk volna valamit a szövetkezetekért, a mezőgazdaságért. Hogy egy szegény szövetkezetből két szegény szövetkezet lehessen, ezt én nem tartom olyan kardinális kérdésnek, hogy a mezőgazdaság számos, tengernyi gondja közepette az okból kerüljön sor az alig egyéves törvény sürgős módosítására.
Ezek után nem marad más hátra, mint néven nevezni az igazi okot, ami nem más, mint a külső üzletrész-tulajdonosok beapplikálása a szövetkezeti tagsági viszonyba bármi áron.
(14.40)
Az egyik ilyen igen súlyos ár magának az egységes szövetkezeti szabályozásnak a feladása és az Szvt.-n belül külön újkori téesz-törvény kreálása.
Nem tudom elfogadni a törvényjavaslathoz fűzött rövid és megalapozatlan miniszteri indoklást, amely a mezőgazdasági szövetkezet külön szabályozását, egyelőre még Szvt.-n belül, de lehet, hogy hamarosan azon kívül, a mezőgazdasági szövetkezetek körében kialakult tulajdoni struktúra egyéb szövetkezeti álarcoktól való eltérőségében látja. A tulajdonosi struktúra ugyanolyan az ipari szövetkezetekben és az áfészekben is, mint a mezőgazdasági szövetkezetekben. Eltérőség van viszont a külső tulajdonosok számában. Ott csak 76000, illetve 21000, míg a mezőgazdasági szövetkezetekben – mint említettem – ezek lényegesen nagyobb számot jelentenek.
Ez azonban egyrészt strukturális kérdés, másrészt a külső üzletrész-tulajdonosok száma, legalábbis alkotmányosan, nem alapoz meg eltérő szabályozást. Ugyanilyen alkotmányellenes diszkrimináció és a szövetkezeti önállóság megsértése volna annak a javaslatbeli szövegnek a törvénybe iktatása, amely a mezőgazdasági szövetkezet legfőbb tagi szervezetének összehívására a kívülálló üzletrész-tulajdonosokat is felhatalmazná. Nemigen tudok alkotmányos magyarázatot találni arra sem, hogy miként volna lehetséges kizárólag a mezőgazdasági szövetkezeteknél törvényi úton megsemmisíteni az "egy tag–egy szavazat" nemzetközileg elfogadott elvét. Amellett, hogy hamis, sértő is a szövetkezeti tagságra nézve a törvényjavaslat miniszteri indoklásának az a kitétele, hogy – idézem – "A korábbi termelőszövetkezetekben a vagyon nevesítésével még nem érte el a célját a tudatos tulajdonváltás, a tagok egy része passzív."
Szabadjon ez alkalommal ismételten felhívni a figyelmet az Alkotmánybíróságnak az előzőkben idézett döntéseire is. Azt el tudom fogadni a törvényjavaslat indoklásától, hogy a kívülállók tulajdonosi jogai korlátozottak. Nyilván a tagokhoz képest, de ez természetes következménye a kívülállóságuknak.
Semmiben sem korlátozott viszont az üzletrésszel mint értékpapírral összefüggő jogosultságuk. Más értékpapírokhoz hasonlóan osztalékra jogosultak, szabadon átruházhatják üzletrészeiket, illetve azt szabadon örökölhetik.
Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt képviselőtársaim! Az elmondottak miatt a szövetkezeti törvény módosítására irányuló törvényjavaslatot mind ténybelileg, mind alkotmányossági szempontból megalapozatlannak tartom. Javaslom, hogy a szétválási szabályok felülvizsgálatára és módosítására egy későbbi időpontban térjünk vissza, akkor, amikor a szövetkezetek cégbírósági felülvizsgálata a ma még jogi bizonytalanságban lévő 700 szövetkezet tekintetében is megtörténik, amikor a szövetkezeti vagyon és ezáltal az üzletrészek szerves részét képező ültetvényérték és az utak értéke megtérítésre kerül, amikor a részarányok konkrét kijelölése megtörténik, és amikor az Alkotmánybíróság által alkotmányellenesnek nyilvánított mezőgazdasági vállalkozási utalványok folytán a szövetkezeteknek okozott károk rendezésére a Kormány megteszi a szükséges intézkedést.
Javaslom, hogy a külső üzletrészek tekintetében a Kormány tegyen javaslatot azok állam által történő kiváltására, különös tekintettel annak kárpótlási jellegére, illetve hosszú lejáratú, kedvezményes kamatozású hitellel ösztönözze a szövetkezeti tagokat és magát a szövetkezetet a külső üzletrészek megvásárlására. Ezzel elkerülhető az a törvényjavaslat szerinti helyzet, amely egy át nem gondolt rendelkezés következményeit az Szvt. eltorzításával oldaná meg Alkotmányba ütköző módon.
Tisztelt képviselőtársaim! Kérem képviselőtársaimat, hogy a törvényjavaslat elutasításával vessünk véget annak a méltánytalan állapotnak, amely az állandóan napirenden tartott módosító indítványokkal két év óta tartja jogi és gazdálkodási bizonytalanságban a szövetkezetek több százezres tagságát, és ezzel egyszersmind fejezzük ki azt a hitvallásunkat, hogy Magyarországon a szövetkezés ügye nem politikai, hanem kizárólag gazdasági és társadalmi kérdés. Köszönöm figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)
Professzor Marut Bunnag, a thaiföldi parlament elnöke és kíséretének köszöntése
