KISS GYULA, DR. munkaügyi miniszter:
KISS GYULA, DR. munkaügyi miniszter:
KISS GYULA, DR. munkaügyi miniszter: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Képviselő Úr! A Munka Törvénykönyve a munkáltató rendes felmondása esetére a munkavállaló részére az adott konkrét munkáltatónál eltöltött munkaviszonytól, illetve annak időtartamától függő módon végkielégítést állapít meg.
Engedje meg képviselő úr, hogy a Munka Törvénykönyvében foglalt, e végkielégítési mértékeket konkrétan ismertessem. Azt mondja a Munka Törvénykönyve, hogy legalább hároméves munkaviszony esetén egyhavi, legalább ötéves munkaviszony esetén kéthavi, legalább 10 év esetén háromhavi, legalább 15 éves munkaviszony esetén négyhavi, legalább húszéves munkaviszony esetén öthavi, legalább 25 év esetén hathavi átlagkereset összegével azonos a végkielégítés mértéke.
Ami tehát a konkrét kérdést illeti, a Munka Törvénykönyvének a végkielégítés összegére vonatkozó mértéke az igazságérzetemet nem sérti, mint ahogy nem sértette a tisztelt Ház igazságérzetét sem, amikor e törvényt megszavazta.
Természetesen az kinek-kinek a mérlegelési körében eldöntendő kérdés – ha igazságérzetről beszélünk –, hogy az a munkavállaló, aki 25 évet ledolgoz egyugyanazon munkáltatónál, és ezt követően a munkaadó felmond, rendes felmondással, kaphat-e hathavi átlagkeresetnek megfelelő végkielégítést. Én azt hiszem, hogy igen.
Ebből a tételsorból látható tehát, hogy a végkielégítéssel kapcsolatos probléma nem hozható összefüggésbe a Munka Törvénykönyvnek e tételes felsorolásával. Hiszen azok a milliós végkielégítések, amelyekre ön utalt, joggal háborítják fel és joggal sértik a társadalom igazságérzetét, a tisztelt Ház igazságérzetét és személy szerint az én igazságérzetemet is.
Ezek a végkielégítések azonban többnyire kollektív szerződésben, illetve munkaszerződésben megállapított végkielégítési mértékek. Kétségtelen, hogy a Munka Törvénykönyve, mint minden modern törvény, amely piacgazdaságra orientált és piacgazdaságot kíván – keret módon – szabályozni, lehetőséget nyújt arra, hogy a felek, tehát a munkaadó és a munkavállaló, a munkavállaló javára pozitív irányban a törvényben meghatározottaktól eltérjen. Ez így van minden működő piacgazdaságban.
Attól azonban óvnék, hogy a törvény adta keretlehetőséget összekeverjük azzal, hogy a törvény lehetőséget nyújt arra, hogy visszaélések történjenek e körben. Látható tehát, hogy a probléma kezelése nem jogalkotói, hanem jogalkalmazói tevékenységi körben megoldandó feladatokat ró ránk, mégpedig ezen belül is elsősorban az állami többségi tulajdonú társaságoknál jelentkező végkielégítés vonatkozásában, hiszen tessék végiggondolni: egy magántulajdoni többségű munkáltató saját zsebe terhére egészen biztos, hogy nem fog elmenni az irrealitás mértékéig egy végkielégítés megállapításánál.
Nyilván az állami többségi tulajdonú cégeknél a tulajdonosi jogokat gyakorlónak kell a sarkára állni, és megtalálni azokat a szabályozómódszereket, azokat az eszközöket, amelyekkel kézben tudja tartani a tulajdonosi jogok valódi érvényesítését, és lehetetlenné teszi az ilyen túlzó mértékű, visszaélésszerű végkielégítési mérték meghatározását.
Kérem tehát képviselő úr, hogy akkor, amikor végkielégítésre gondol, ezt semmiképpen ne mossa össze azzal a Munka Törvénykönyvével, amely megítélésem szerint a fent említett mértékeket teljes joggal és a munkavállalókra koncentráló méltányossággal állapította meg. Köszönöm szépen a figyelmet. (Szórványos taps.)
