PAPP SÁNDOR, DR. (MDF)
PAPP SÁNDOR, DR. (MDF)
PAPP SÁNDOR, DR. (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Ha visszatekintünk az elmúlt négy év parlamenti munkájára, és azt vizsgáljuk, hogy mi volt az a kezdetben környezetvédelmi kérdés, amelynek a legtöbb időt szenteltük, akkor, azt hiszem, a válasz nem lehet kétséges: a Bős–Nagymaros-szindrómának.
Mára a szakmai és politikai érvek, ellenérvek időben is változó, szinte áttekinthetetlen halmaza jelenik meg előttünk, és parlament legyen a talpán, amelyik képes a részletek finomságait is érzékelve ebben a kérdésben döntést hozni.
Hozzászólásomban nem kívánom a már elhangzottakat megismételni, csupán arra vállalkoznék, hogy néhány általánosnak tartható, kedvezőtlen tapasztalatot megfogalmazzak abban a reményben, hogy ezek az, úgymond, típushibák a jövőben, más esetek kapcsán netán elkerülhetők legyenek.
A bősi ügy kezdetben szakmai ügynek látszott, hiszen mindkét fél arról nyilatkozott, hogy a megoldás szakmai kérdések tisztázásával érhető el. Ezt mindkét fél ekkor őszintén gondolta.
Ez az idilli korszak viszonylag rövid ideig tartott, hiszen hamar világossá vált számunkra, hogy miközben annak rendje-módja szerint Prágában és Budapesten tárgyalunk, a megoldás fölötti döntéseket lényegében véve már Pozsonyban hozzák. Az utóbbi helyen pedig gyakran hivatkoztak arra, hogy a kérdés szövetségi ügy. A Duna elterelése azután világossá tette, hogy a kérdés a politika síkjára helyeződött át, miközben azt is tapasztalnunk kellett, hogy a szakmai vélemények is széttartóak, és a vízmegosztás kérdése természetszerűleg a külpolitikai és jogi megoldások lehetőségét helyezte előtérbe. Ma már világosan látható, hogy a parlamenti tárgyalás során a szakmai és a politikai érvek reménytelenül és szinte kibogozhatatlanul összegabalyodtak, s a szakmai álláspontok sokszínűsége, úgy hiszem, mára egy sokkal mélyebb, általános jelenség megnyilvánulásaként értelmezhető. A vitában a maga igazát hangsúlyozza az energetikus, a hajózási szakember, az árvízvédelem szakértője, nemkülönben az ökológus, a biológus, a geológus, a kémikus, az agrárszakember és nem utolsósorban a gazdasági és pénzügyi illetékesek. Gyakran előfordult az az eset is, hogy adott szakmán belül alakultak ki eltérő vélemények. Ha pedig a konszenzus kérdése került szóba, bizony gyakran nem volt tapasztalható készség a megegyezésre, inkább jellemző volt egyfajta kizárólagosságra való törekvés, a vélt vagy valódi igazságok makacs hangoztatása és nyomásgyakorló csoportok igénybevétele, olykor szakmán kívüli csoportérdekek mindenek fölé helyezése.
Anélkül, hogy, úgymond, fél- és álfilozófiai fejtegetésekbe bocsátkoznék, némi önirónia kíséretében csupán azt szeretném hangsúlyozni, hogy a bősi kérdésben is – mint annyi más esetben napjaink civilizációs társadalmaiban – jól kivehető, tetten érhető egy, az európai szellemiségben markánsan, 350 év óta uralkodó gondolkodási forma, nevezetesen a karteziánus racionalizmus tehetetlensége és lehetőségeinek kimerülése, amely racionalizmus – mint tudjuk – lineáris, induktív, analitikus, redukcionista és atomizáló – elnézést kérek –, tehát nem képes egy bonyolult jelenség egészét vizsgálat alá venni, hanem csupán a részletkérdéseket képes megragadni, ma már a specializáció olyan mélységeiben, ahol az egyik vélemény objektíve képtelen érzékenységet mutatni ugyanazon jelenség más részletei iránt.
Feynman-tól, a neves fizikustól származik a mondás, miszerint az emberi gondolkodás célszerűségi okokból a valóságot fizikára, biológiára, geológiára és így tovább felosztja, de figyelemmel kell lennünk arra, hogy a valóságnak erről a felosztásról nincs tudomása. Ha a társadalmi és az ökológiai rendszerek bonyolultságát és többcélúságát tekintjük, a problémák érdemi kezelése érdekében a paradigmaváltás a jövőben elkerülhetetlen. Csak a valóság egészére irányuló, holisztikus közelítésmód alkalmazása jelenthet kiutat, és adhat megoldást.
A mai magyar társadalomban a dunai vízlépcső ügye kapcsán nem túlzás állítani: a vízi erőművek és a szakértőmítosz iránt egyképpen megrendült a bizalom. Soha nem szabad ugyanis megfeledkeznünk arról, hogy míg a szakmában, a tudományban minden lépésünket a makacs igazságkeresés vezérli, a politikában a legfőbb értékek a következők: kompromiszszumkészség, tolerancia, szolidaritásérzés és a beleérzés képessége.
(11.50)
Meggyőződésem azonban, hogy mindezek ellenére a nagyobb hiba az lenne, ha a Parlament a szakmai, műszaki kérdésekbe túl mélyen beleavatkozna, hiszen a kérdés politikai tartalma egyszerűen megfogalmazható: szükséges-e a víz Szigetköznek avagy sem? A választ, azt hiszem, valamennyien ismerjük. A szakmai kérdések mértéken túli – hangsúlyozni szeretném: mértéken túli – parlamenti feszegetése oda vezethet, hogy végül az alkalmazandó szivattyúk típusáról és teljesítményéről vagy a gátak anyagának szemcseméretéről is a Parlament fog dönteni. Kérem, húzzunk itt valahol értelmes határt. Ezenközben arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az ügyben számos, gyönyörű logikával megfogalmazott következtetés és vélemény hangzott már el, ám a történtek mintha más logika érvényességét bizonyítanák.
Tisztelt Ház! Engedjék meg, hogy most olyan szempontról tegyek említést, amiről eddig még nem esett szó, nevezetesen arról, hogy akár akarjuk, akár nem, ez a parlamenti vita üzenetet közvetít a határon túlra is északi szomszédunkhoz. Csak remélhetjük, hogy a szlovák politikai életben bekövetkezett változások kedvező alkalmat teremthetnek az újabb tárgyalásokra, amelyek kapcsán mindenekelőtt a vízmegosztás kérdését kellene középpontba helyezni. Ezt illetően ugyanis van egy londoni kötelezettségvállalás, egy európai közösségi szakértői javaslat, csak víz nincs az Öreg-Dunában. Hosszú távon ugyanis illúziónak bizonyulhat a túldimenzionált birtokon belüliségből származó korlátlan cselekvési szabadság hite, nem is beszélve arról, hogy két szomszédos ország között a társadalmi, gazdasági, kulturális, tudományos és politikai kapcsolatok egész sora láthatja kárát egy adott területen jelentkező konfliktushelyzetnek, a megmerevedett álláspontoknak.
Hiszen emlékezni kell arra is, hogy amiként a mi részünkről megnyilvánult intranzigens magatartás nem volt képes korlátot állítani a C variánsban testet öltött cselekvés elé, a vízpótlás kérdésében is sikertelen kísérlet lenne olyan kényszerlépés ránk oktrojálása, amelynek eredményeit azután bárki, bárhol, bármilyen fórum előtt – legyen az akár a Hágai Nemzetközi Bíróság – úgy tüntethetné fel, mint az okozott károk tökéletes kiegyenlítését és a probléma megnyugtató megoldását. Az a vízpótlás, amiről itt szó van, csupán az elkerülhetetlenül szükséges beavatkozást jelenti, és a biológiai létminimum szintjén mozog, ami úgy ahogy életben tart, de a vegetáció egészséges létezéséhez nem elegendő, ily módon tehát nem több, mint szükségmegoldás.
Tisztelt Ház! Engedjék meg, hogy hozzászólásomat két axiómaszerű állítással fejezzem be. Először: Szigetköznek vízre van szüksége, gyorsan és minél nagyobb mennyiségben. Én itt felelősséggel csak erről tudok dönteni. Másodszor: korparancs, mindkét érdekelt fél, magyarok és szlovákok számára, hogy ebben a kérdésben megnyugtató közös megoldást találjanak. A civil társadalmak bonyolult kapcsolatrendszere egyszerűen kizárja, hogy különösen két szomszédos ország egymás nélkül és főként egymás ellenére cselekedjék. Ha nem ezt tesszük – hallva a legutóbbi zsilipkamrazavarokról –, meglehet, hogy a Duna fog rendet teremteni a maga bölcsességével és évmilliós tapasztalataival, talán gyorsabban, mint a Hágai Nemzetközi Bíróság. De ennek egyik fél sem tud majd – mély meggyőződésem – igazán örülni. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
