KERESZTES K. SÁNDOR (MDF)
KERESZTES K. SÁNDOR (MDF)
KERESZTES K. SÁNDOR (MDF) Köszönöm, Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A szigetközi vízpótlás tárgyalása során is az történt, ami sok más alkalommal, hogy tudniillik az általános és a részletes vita egymásba csúszott. Talán ez volt az oka annak, hogy nem is igazán vita, nem is az érvek ütközése és cáfolata folyt eddig, hanem egymásra alig reflektáló nézetek ismételgetése. Ez, sajnos, megerősíti azt a múltkor kifejtett aggályomat, hogy az előttünk álló döntésben nem a ráció, hanem az érzelmek fognak dominálni.
Ezért szeretnék visszatérni Ilkei Csaba hozzászólására, amelynek megállapításaival lényegében egyetértek, egy kivétellel. Nehezményezte ugyanis, hogy én – szerinte – a vízlépcső történetét elemezve a történelmietlen "mi lett volna, ha" kérdést tettem fel, és kerestem felelősöket. Sajnálom, hogy így értette, mert én azért idéztem fel a korábbi döntések hátterét, hogy módunk legyen az ott és akkor elkövetett hibák megismétlését kivédeni.
Az is igaz persze, hogy ennek során a felelősség kérdését sem lehet megkerülni, épp úgy, mint a hitelességét, amit Jávor Károly vetett fel. Mert ezeknek is van tanulsága.
Azt hiszem, nem vitatható, hogy a Kormány eddigi politikáját ebben a témában alapvetően az Országgyűlés döntései szabták meg. Pap András ezt ki is fejtette, amikor azt mondta – idézem –: "Az Országgyűlés és a Kormány határozatainak tökéletes összhangja nagymértékben szolgálta a lehetséges kibontakozást." Még jó, hogy a "lehetséges" és nem az "eredményes" szót használta.
Az is érthető viszont és természetes, hogy a Parlament döntéseit az egyes kérdésekben illetékes bizottságok véleménye alapvetően befolyásolja, hiszen abból a feltételezésből indulunk ki, hogy ott működnek a témához értő és hiteles szakemberek, mint ahogy erre Jávor Károly apellált is. Nos, ha így van, gondolkodjunk el már azon, mennyire volt sikeres az általuk meghatározott eddigi Bős-politika, és vonjuk le ennek a konzekvenciáit a mostani döntés előtt.
De nézzük a konkrét érveket! Áttekintve a hozzászólásokat és a bizottsági vitákon elhangzottakat, megállapítható, hogy ott igazán komoly megfontolást igénylő ellenvetések, nem ökológiai, hanem jogi szempontból merültek fel, taktikai jelleggel. Azt legutóbb már kifejtettem, hogy a végleges hágai döntést, ha egyáltalán befolyásolná valahogy az ideiglenes vízpótlás fenékküszöbös módja, azt inkább pozitív, mint negatív módon tenné, ahogy ezt más hozzászólók is megerősítették.
A másik oldala a kérdésnek az, hogyan befolyásolja a mostani döntés a folyamatban lévő eljárást. Ezzel kapcsolatban használta valaki a "tragikus" jelzőt, hivatkozva mértékadó nemzetközi jogászokra. Ha azonban közelebbről megnézzük, akkor ezek az aggályok korántsem olyan dramatikus megfogalmazásúak, mint ahogy azt itteni interpretálásuk alapján gondolnánk.
A vonatkozó fenntartásokban egy tartalmi és egy eljárás jellegű ellenérv fogalmazódott meg. Az előbbi két kiváló tanszéki nemzetközi jogásztól származik, mondván, hogy a fenékküszöb építése olyan benyomást – hogy az általuk említett tudományosabb kifejezést használjam –, percepciót kelthet a hágai bírókban, hogy lám, meg lehet oldani a problémát ilyen egyszerű módon is, akkor minek fárasztjuk vele a tisztelt bíróságot. Nos, én nem vagyok jogász, és nem ismerem a hágai bírókat, de látatlanban több judíciumot feltételezek bennük, szóval, több ítélőképességet annál, mintsem hogy ne tudjanak egy kárenyhítő intézkedést megkülönböztetni a peren kívüli megegyezéstől. Azt még egy laikus jogász is képes felfogni, hogy attól nem lesz több vizünk, tehát igényünk nincs kielégítve, ha a meglévő szűkös mennyiséget egy gáttal ide-oda terelgetjük racionális okokból.
Ez a percepciós érv tehát nem igazán meggyőző. Hozzátéve ehhez megfontolásra még azt is, hogy a hágai nem magyar jogi képviselőink érthető okokból a per minél simább vezetésében érdekeltek. Nyilván nem támogatnak olyan megoldást, amely nekik többletmunkát jelent, bármilyen érvek szólnának is mellette itthon. De a magyar Parlamentnek nem az a dolga, hogy hágai ügyvédeink munkáját tegye a lehető legkönnyebbé, hanem az, hogy az ügy magyar szempontból itthon is, bel- és külpolitikailag is optimális megoldását keresse. És ennek a fenékküszöb sokkal jobban megfelel, mint a szivattyúzás.
Komolyabban vehető egyes külügyes jogászaink aggálya a döntés időzítésével kapcsolatban. Hogy tudniillik az ideiglenes intézkedés kérésére való jogunkat vesztjük el, ha a vízmegosztási javaslatra vonatkozó végleges döntés közlése előtt teszünk önhatalmú lépéseket.
De mi van akkor – kérdezem –, ha mondjuk a szlovákok majd ősszel döntenek, hogy nem adnak több vizet? Ki van zárva ez? És rá egy évre, ahogy várható, Hága azt mondja, hogy igenis adjanak nekünk, mondjuk, 600 m3-t, amikor már kész lesz a C változat most indított második üteme? Akkor előrébb leszünk a mai helyzetnél? Akkor a szlovákok érdekeltek lesznek még bármiben?
De tegyük fel, hogy ebben tévedek. Akkor sem értem azt a logikát, amely szerint a fenékküszöb kizárja az ideiglenes intézkedést, a szivattyúzás nem. Miért? A vízmennyiségek között nincs lényeges különbség. A beavatkozás mindkét esetben deklaráltan és garantáltan ideiglenes. Mindkettőhöz kell a szlovák hozzájárulás. Csak a "fenékküszöb" szó miatt?
(18.30)
Ha igen, akkor erre az érvre is az érvényes, amit a percepciós judíciumra mondtam.
Ha a Hágával kapcsolatos aggályok ilyen gyengék, akkor nézzük a továbbiakat is. Többen kifogásolták az előterjesztés szakmai előkészítetlenségét, meg azt, hogy a képviselők nem kapták meg a szakmai háttéranyagokat, amelyeknek kétujjnyi vastag gyűjteményét Pap János itt fel is mutatta. Így aztán – mondják – a Parlament nem tudja felmérni az ökológiai károkat, nem tudja mérlegelni a várható hatásokat.
Ez elvileg igaz. De kénytelen vagyok feltenni a költői kérdést: hányan olvasnák el – képviselőtársaim – a vaskos szakmai tanulmányokat? Vajon nem továbbra is azok véleménye alapján döntenénk, akiket szakértőknek hiszünk ebben a kérdésben, mint ahogy tettük eddig is. De mindenkit megnyugtathatok: nem követünk el súlyos hibát, ha elmulasztjuk a tanulmányok végigolvasását. Mert ne felejtsük el, hogy nem beruházási, nem építési engedély kiadásáról kell döntenünk. A Parlamentnek a vízpótlás tényéről kell határoznia.
Hogy a szakértők által kidolgozott konkrét megoldás milyen környezeti hatásokkal jár, hogy milyen feltételeknek kell megfelelnie, arról jól képzett és feltehetően lelkiismeretes szakhatóságok döntöttek az engedélyezési eljárás során. Tehát ne felejtsük el: a fenékküszöbnek van környezet- és természetvédelmi hatóságok által jóváhagyott építési engedélye. Erről a kérdésről teljesen fölösleges itt laikus vitát folytatni.
Egy dolog kétségtelen, és Pap János aggálya érthető ezzel kapcsolatban. Valóban nincs számszerűsítve az, hogy mi lesz a pozitív ökológiai hatása a beavatkozásnak, megéri-e az egész a vélt vagy a valódi kockázatot. Az aggály érthető, de nem megalapozott. Tudomásul kell vennünk ugyanis, hogy azok a folyamatok, amelyek ilyen esetben a talaj, a víz és a növényzet kapcsolatrendszerében lejátszódnak, nagyon kis mértékben számíthatók és modellezhetők. Az optimális vízszabályozás folyamatos megfigyeléssel és korrekciókkal állítható be. Az azonban biztos, hogy a védendő értékek szempontjából a több víz jobb, mint a kevés vagy a semmi. Arra nem érdemes hivatkozni ezzel szemben, hogy Csallóközben kirohadnak az erdők a vízpótlás miatt. Ott ugyanis szabályozhatatlanul áll a víz a kazettákban, itt viszont szabályozhatóan folyni fog. Ezért teljesen félrevezető az a csúsztatás, amivel itt is többen kísérleteztek, hogy tudniillik a Binder-javaslatra vonatkozó jogos kifogásokkal kritizálják az egészen más jellegű magyar megoldást.
De keveset beszéltünk eddig arról, ami az érintetteknek a legfontosabb, a szigetközi emberről, az ő közérzetéről. Gondoljanak bele a tisztelt fővárosi képviselőtársaim: ha valami katasztrófa folytán kipusztulna a Margitsziget élővilága, helyreállítanák-e azt, és azt számítgatnák-e, hogy javul-e attól mérhetően a levegő minősége, hogy nem mehetnének-e máshová sétálni a szerelmesek? Nyilván nem a megtérülést, a mérhető hasznot mérlegelnék. Lássuk be: a szigetközi ember éppúgy nem lehet meg élővizek nélkül, mint a főváros – mondjuk – Margitsziget nélkül.
Úgy gondolom ezért, hogy a vízpótlást akkor is sürgősen el kellene kezdeni, ha annak semmi más haszna nem lenne, mint a víz látványa, az ott élők jó közérzete.
És ha már az emberi, a politikai tényezőnél tartunk, reagálnom kell azokra a véleményekre, amelyek a csallóközi magyarokra hivatkozva utasították el a beavatkozást, mondván, érdekük és akaratuk ellen való. Jávor képviselőtársunk a tavalyi hasonló vita során mondta a következőket, akkor a vízpótlás ellen érvelve, idézem: "Én szeretném javasolni mindannak, aki aggódik az ott élő százezrekért, hogy kérjük már ki az ő véleményüket, mit szólnak ők ehhez."
Nos, az idén ez megtörtént, és ha a Szigetköz esetében bevált, mert hiszen a szigetközi polgárok nyomása hozzájárult ahhoz, hogy történik valami, akkor talán beválik a túlsó partot illetően is.
Egy olyan embert idézek Pozsonyból a Pesti Hírlap február 22-i száma alapján, akinek sem a magyarságához, sem a kompetenciájához nem férhet kétség, dr. Rózsa Ernőt, az Együttélés Mozgalom parlamenti képviselőjét, a pozsonyi parlament környezetvédelmi bizottságának egyik vezetőjét. Hágával kapcsolatban azt mondja, idézem: "Sajnos, ez a magyar mentalitás átka. Ha nem akarnak vagy nem mernek határozni valamiben, akkor olyan magasabb erők döntésére várnak, mint amilyen mondjuk, a Jóisten. És a Jóisten most Hága. Persze mindannyian tudjuk, hogy a nemzetközi bíróság nem old meg semmit." Eddig az idézet.
Egy másik illúzióval kapcsolatban: Pozsonyban nemrég kormányváltozás volt, és ehhez egyesek nagy reményeket fűznek. Újabb csalódást elkerülendő vagy további időhúzási kísérleteket megelőzendő érdemes odafigyelnünk arra is, amit Rózsa dr. erről mond. Idézem: "Kár ehhez túlzott reményeket fűzni. Ha létrejön egy új kabinet, akkor az csak a mindennapok legsürgősebb teendőivel törődik majd, és nem avatkozik bele olyan nagy horderejű kérdésekbe, mint Bős, illetve a vízmegosztás ügye." Majd később: "Egyébként nem lehet olyan rossz a helyzet Szlovákiában, hogy a jelenlegi vezetés felfüggessze a C variáns munkálatait." Eddig az idézet. Persze mi lehetünk optimistábbak, de akkor legyünk tisztában azzal, hogy továbbra is bekövetkezhető csodákra alapozzuk döntéseinket, ami még a keresztény pártok részéről is vakmerőségnek vagy istenkísértésnek minősíthető.
Kedves képviselőtársaim! Nézzük ezek után az egyik fő ellenérvet, ami ma is elhangzott Pap János részéről: a vízpótlás nem oldja meg Szigetköz problémáját, szemfényvesztés csupán, amit nem szabad megcsinálni, mert több kárt okoz, mint hasznot.
Rendkívül figyelemreméltó és hatásos csúsztatást tartalmaz ez a kijelentés, számos jó szándékú embert tévesztett és téveszthet meg.
Miért? Mert az állítás első fele teljesen igaz. A vízpótlás valóban töredékét sem oldja meg azoknak a gondoknak, amelyek a Dunával és a tárgyalt térséggel kapcsolatban felhalmozódtak az elmúlt évszázadban. Valóban nem alkalmas az ivóvízbázis megmentésére, nem állítja helyre a hullámtéri ágrendszert, nem oldja meg a hajózás kérdését.
Akkor miért félrevezető mégis? Mert azt a látszatot kelti, mintha ez lenne az előterjesztő szándéka, és aminek tényleg nem tud megfelelni. Holott világosan meg lett mondva, le lett írva, hogy egy ideiglenes, egy átmeneti, egy korlátozott célú intézkedésről van szó: menteni, ami menthető. Az előterjesztők is tudják, le is írták, és mondták, hogy a középtávú megoldást a jóval kedvezőbb vízmegosztástól várják, a végleges rendezést pedig a hágai döntéstől, amit minden ellenkező állítással ellentétben nem prejudikál és nem veszélyeztet ez a beavatkozás, ahogy ezt a múltkor magam is kifejtettem.
Az a gyanúm azonban, hogy ezzel azok is tisztában vannak, akik ezt az érvet hangoztatják.
Hogy miért teszik mégis? Mert nem tudnak szabadulni a múltjuktól, nem tudnak szabadulni attól a mentalitástól, ami meghatározta rajtuk keresztül egész eddigi hibás Bős-politikánkat; ami abból indult ki, hogy ami a szlovákoknak elfogadható, az nekünk nem lehet jó, és fordítva; aminek lényege a maximalizmus: hogy részmegoldás nincs, a kompromisszum hazaárulás, és csak egyetlen, általuk tökéletesnek hitt megoldás létezik. Erről ugyan nem tudni sokat, de ehhez mindenáron ragaszkodni kell, minden más elfogadhatatlan.
(18.40)
Lehet persze tovább menni ezen az úton, mert a zsákutcának még nem vagyunk a végén. A koppanásig ugyan nem sok van már hátra, de hát ez – gondolják ők – legyen a következő parlament, a következő kormány gondja.
Tisztelt képviselőtársaim! Befejezésül egy személyes vonatkozású dologra szeretnék kitérni. Előfordult, sajnos, a vita során, hogy egyesek címkézéssel pótolták az érvek hiányát. Így lettem én is gyanús, mint a győri vízügyi lobby egyik jeles képviselője. Ami ellen csak azért nem tiltakozom, mert akik így minősítenek, azok ismérvei szerint ebbe a kategóriába tartozik megyém lakosságának a többsége. S ebből valóban nem vonhatom ki magam.
De szeretnék megállni egy pillanatra a szakmaiság és a hitelesség kérdésénél, hogy Jávor Károly felszólításának is eleget tegyek. Nem vagyok vízépítő mérnök, nem volt közöm a vízlépcsőrendszernek sem a tervezéséhez, sem a kivitelezéséhez. De nem is csak miniszterként kerültem a téma közelébe. Három éven keresztül, 1986 és 1989 között csak a Szigetköz és az ott levő huszon-egynéhány település terület- és településfejlesztésével foglalkoztam, azt vizsgálva, hogyan hat ezek életére a vízlépcső és a Duna elterelése, hogyan lehet kivédeni a károkat.
Állíthatom tehát, hogy kevesen vannak az országban és még kevesebben itt, akik nálam alaposabban ismerik ezt a kérdést, amelyről beszélünk. Ez a tapasztalat és az ebből a munkából fakadó elkötelezettség határozza meg álláspontomat. Ha érdek – ahogy itt sokan mondták –, akkor a Szigetköz az ország érdeke. Ezért javasolhatom nyugodt lelkiismerettel kedves képviselőtársaimnak, hogy fogadják el a Kormány előterjesztését, a fenékküszöbös megoldást, nem mint jó, de mint kisebbik rossz megoldást. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
