KIS ZOLTÁN, DR. (SZDSZ)
KIS ZOLTÁN, DR. (SZDSZ)
KIS ZOLTÁN, DR. (SZDSZ) Köszönöm szépen, Elnök Úr. Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Ezt a polémiát hallgatva, egyszerűen nem tudtam, hogy most a szövetkezeti törvény módosítását tárgyaljuk-e vagy esetleg arról beszélgetünk, hogy lehetne megoldani az ágazat gazdasági problémáit, ugyanis ez mindennek az alapja.
Ez az előterjesztés erre nézve semmit nem mond. A jövőre vonatkozóan sem orvosolja azokat a problémákat, amelyekről Zsiros Géza úr olyan nagy vehemenciával és kellő átéléssel beszélt, amit meg tudok érteni. Ugyanis ahhoz, hogy itt a külső üzletrész-tulajdonosok osztalékhoz jussanak, vagy pedig valamiféle effektív vagyon juthasson a kezükbe, ahhoz az kell, hogy a magyar mezőgazdaságban kialakuljon egy jövedelemtermelő képesség, valamint olyan finanszírozási rendszerre van szükség, amely hosszú távú hitelekkel tudja garantálni a kívülálló üzletrésztulajdon kivásárlását.
Ez a törvény nem erről szól. Ebben a törvényben, sajnos, olyan anomáliákat kellene feloldani, amit a korábbi törvényhozás volt szerencsés meghozni, és amelynek a levét hosszú távon inni fogjuk.
Juhász Pál képviselőtársam egy héttel ezelőtt remekül mutatott rá arra a kettős szabályozásra, amely kialakult ennél a törvénytervezetnél, az átmeneti és a szövetkezeti törvénynél.
Az átmeneti törvénynél elindultunk egy gazdasági társasági forma felé, ugyanis üzletrészt juttattunk olyanoknak is, akik a klasszikus szövetkezeti elv értelmében nem tartoznak ebbe a körbe. Meghoztuk aztán a szövetkezeti törvényt, amelybe bebetonoztuk azt a társaságot, akik ott vannak.
Tehát egymásnak ellentmondó és ellenhatással dolgozó törvényeket kell nekünk egyeztetnünk az úgynevezett társadalmi igazságosság, valamint a gazdasági racionalitásnak is megfelelően. Ez – sajnos – nagyon nehezen megvalósítható.
Ebben az előterjesztésben mi is éppen arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy melyek azok a kérdéskörök, melyek azok a problémák, amelyek itt, úgy gondolom – legalábbis alkotmányjogilag –, nehezen orvosolhatóak.
Többször tettünk rá javaslatot: próbáljuk meg ezt a szövetkezeti szférát úgy kezelni, mint egy olyan társadalmi valóságot, amivel hosszú távon számolnunk kell, és a szövetkezeti rendszer alapelveitől ne vonatkoztassunk el, és ne felejtsük el azt, hogy nemcsak egy gazdasági társulásról van szó, hanem itt igenis egyéb funkcióknak a megléte, az úgynevezett egymásrautaltságnak, a szolidaritás elvének is érvényesülnie kell. Hogy ez jó vagy nem jó, az külön kérdés, azon lehet vitatkozni.
Hogy mennyiben volt bérmunkás jellegű a tagság, mennyiben alakult át, mennyiben lesz tulajdonos – ezt ugyancsak egy hosszabb folyamat eredményeként láthatjuk majd, de azokkal a funkciókkal, amelyekkel korábban a szövetkezetek a saját közösségüket és a saját környezetüket ellátták, ki kell váltani.
Meg tudjuk-e ezt tenni?
Mi volt: a nyugdíjasoknak nagyon kemény mértékű nyugdíj-kiegészítést adott a szövetkezeti rendszer. Ez megszűnt azáltal, hogy az átalakulást gazdasági irányba tereltük el.
Megszűntek azok az egyéb juttatások, amelyek a létfeltételek alapvető szintjét a már munkában nem álló, munkát végezni nem képes tagoknak és a környezetnek biztosították.
(12.50)
Hogy csak a legegzaktabb példát mondjam – amivel az Országgyűlésnek problémái lesznek ám – a villamos energiáról szóló törvényt ugyancsak tárgyalgatjuk, és nem tudjuk, honnan vesszük azt a 15 milliárd Ft-ot, amibe annak az elektromos hálózatnak a felújítása és fenntartása kerül, amit annak idején a szövetkezetek a tagjaiknak, nyugdíjasaiknak ki, a tanyára, szolgáltattak. Az áramszolgáltató vállalatok nem veszik át. Természetes, hogy nem veszik át. A tulajdonos nem tud újabbat megfizetni és kiépíttetni, a szövetkezet pedig azt mondja: barátaim, engem most gazdasági irányba tereltetek el, nekem most nyereségorientáltan, racionálisan kell gazdálkodnom, egyéb, úgynevezett szociális szolgáltatásokra a tisztelt állam bácsit tessenek szívesek megkérni, ő majd ellátja ezt a feladatot.
Ehhez képest nekünk még mindig azon kellene gondolkodni – de ettől, úgy érzem, távolodunk –, hogyan tudjuk a szövetkezeti változásokat, a szövetkezeti mobilitást úgy alakítani, hogy az abba az integrációs rendszerbe kerüljön be, amelyben a termelés, a feldolgozás és a kereskedelem egy tulajdonosi láncolatba tartozik, valamint, hogy a szövetkezeteknek olyan változatos formái alakulhassanak ki, amely nemcsak ezt az öt típust ismeri, hogy termelő-, kereskedelmi, lakásszövetkezet, takarékszövetkezet és ipari szövetkezet, hanem ismeri azokat a szolgáltatási rendszereket is, amelyekben a termelés és a hitelezés, valamint a piacon történő megjelenés csoportosan – és itt leszünk nagy problémában –, egy bizonyos oszthatatlan tulajdont feltételezve él meg a piacon. Ugyanis nincs a világon olyan szövetkezet, ahol a heti politikai propagandának megfelelően éppen kivisszük vagy bevisszük az eszközöket, mert akkor arra építeni és egy gazdaságot alapozni nem lehet.
E szövetkezeti rendszeren belül is van egy specifikus ágazat, méghozzá a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, amelyek még vannak, de jó lenne, ha egy kicsit a háttérből politizálnának, mert van egy olyan politikai érdek, amely a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket nem kifejezetten "csípi" – hogy szakzsargont alkalmazzak. Ha ebben a kormánykoalícióban esetleg képviseltetné magát a Kézművesek Demokratikus Szövetsége is, akkor az ipari szövetkezetek feltételezhetően ugyanebbe a körbe tartoznának. Akkor őket is lehetne csemegézgetni, hogy gyerekek, ide is vágunk egy kicsit, oda is vágunk egy kicsit, és majd meglátjuk, hogy tudjuk kihozni a buliból azt a csapatot, amely feltételezhetően ránk fog szavazni.
Nem szabad ilyen törvénykezésbe belemenni, és óva intenék mindenkit attól, hogy most, az országgyűlési választások előtt olyan módosításokat eszközöljön, amelyek már túlmennek nemcsak az ésszerűség határán, hanem a működtethetőséget közvetlenül is veszélyeztetik, amikor azt mondjuk, hogy egy külön kört – nevezetesen a mezőgazdasági szövetkezeteket – preferálunk, mert szem előtt tartva őket, odafigyelünk rájuk. Eleve egy olyan törvényben, amelyet nagy országgyűlési többséggel megszavaztunk, amelyben kimondtuk, hogy egy egységes szövetkezeti rendszerről beszélünk, amelyen belül vannak specifikus ágazatok – így a lakás- és a takarékszövetkezetek –, meghatározzuk rájuk az eltérő szabályokat – nagyon helyesen egyébként –, és az összes többi egy kalap. Ebből a kalapból kijön még a mezőgazdasági termelőszövetkezetek köre, ahová még a szövetkezeti alapelveket is felrúgva – itt nevezetesen az egy tag–egy szavazat elvéről beszélek – bevisszük az üzletrészarányos szavazást.
Még a vagyonmegosztásnál sem tudom ezt elképzelni! Azzal természetesen egyetértek, hogy akinek nagyobb vagyona van, annak több beleszólással kell bírnia. De ez nem úgy valósítható meg, hogy mondjuk egy vagyonmegosztásnál a nagyobb vagyonnal rendelkezőket több szavazati jobbal ruházom fel, hanem úgy, hogy a belső szervezeteik kialakításánál, a vezetőik megválasztásánál lehet egy külön kört kiemelni: a nagyobb vagyonnal rendelkezőket, ott is egy tag–egy szavazat elvével. Teszem azt – hogy mondjak egy javaslatot is, ne csak mindig bírálattal éljek – elképzelhető, hogy az igazgatótanácsnak például négy tagját a 300000 Ft-nál nagyobb üzletrésszel rendelkezők választják meg, egy tag–egy szavazat elve alapján. Belső alapszabályukban ezt megoldhatják.
Nekünk pontosan arra kellene törekedni, tisztelt államtitkár úr… (Dr. Medgyasszay Lászlóhoz fordul.) Mert látom, hogy rázza a fejét, de rendületlenül. (Derültség.) …hogy az alapszabályban felhatalmazást kapjanak – mint ahogy az előterjesztés tartalmaz is erre nézve nagyon helyes és jó utalásokat – a belső önkormányzati rendszer döntési mechanizmusának szabadságára.
Erről beszéltünk már 88-ban, 89-ben is, amikor még kintről szövegeltünk – én nagyon emlékszem arra –, hogy végre dönthesse már el a szövetkezeti tagság, hogy mit akar, milyen szövetkezetben akar részt venni, és kiknek a vezetése alatt akar dolgozni. De ezt bízzuk rájuk úgy, hogy egy hosszú távú folyamat mellett a külső feltételrendszert is úgy alakítjuk – és ez lenne a politikum dolga –, hogy valóban kényszer nélkül dönthessenek, és félelem nélkül indulhassanak el ezen az úton.
Ez nem történt meg. Tehát mindig csak a politikai injekciókat kapják, a placcon meg a nagy sivatag várja őket, ahol a játékszabályok bizony, még nem kellően tisztázottak.
Az üzletrészarányos szavazásról azért még egy dolgot elmondanék. Ha vagyonmegosztásban gondolkodunk, akkor azt is tudni kell, hogy a nagyobb üzletrésztulajdonok általában úgy alakultak ki, bármenynyire is próbáltuk ezt törvényben szabályozni, hogy egy kör – akik akár a beosztásuknál, akár a munkavégzésüknél, akár az eltöltött időnél fogva nagyobb vagyonhoz jutottak – nem kifejezetten szimpatikus bizonyos koalíciós köröknek. Ezt én természetesen tudomásul veszem, de őket e törvény elfogadásával olyan helyzetbe lehetne hozni – még egyszer mondom: feltételezve, de nem megengedve –, hogy ők döntsék el a vagyon működtetésének és a vagyon tulajdonlásának döntő sorsát.
Rettenetesen veszélyes ez ahhoz a propagandához képest, amit a kormánypárti képviselőtársaim jelen pillanatban is kifejtenek. Itt vagy váltanunk kell és egy más retorikára kell áttérni, vagy a szabályozást kell akkor az idézett laissez faire, laissez passer-elv alapján fennhagyni.
Arra kérem a tisztelt képviselőtársaimat, hogy most csak azokat a módosításokat hozzuk meg, amelyek a szövetkezetek rugalmasabb szétválását segítik, nevezetesen az 50% plusz egy szavazat elvének érvényesülését a korábbi kétharmaddal szemben. Ezt támogatjuk, még úgy is el tudjuk fogadni, hogy nem az összes tag, hanem a jelen levő tagok több mint fele. Ugyanezt a rendszert alkalmazzuk a községi szétválásoknál is, ahol viszont egy dologra nagyon vigyázni kell. A kormány felelőssége, hogy ezt ebben az előterjesztésben valahol jelezze, de, sajnos, nincs benne: ha több község egy szövetkezetet alkotva működött, akkor a jelenlegi szabályozás szerint – és, sajnos, a tervezetben ez a mai napig is így él – lehetőség van arra, hogy pont az az erős község "szálljon ki", amelyiknek nyűg, hogy ott van három-négy csetlő-botló parasztnak egy kis tanyaközpontja vagy kis faluja, ahol a rossz tehénkék mellett a romba dőlt istálló az összes vagyon. Ez azt mondja, hogy kedves barátaim, akkor mi szállunk ki, mi megyünk ki ebből a buliból, ti meg, ott a periférián vagy éhen haltok, vagy megpróbáltok valamiféle jövedelemre szert tenni, esetleg brókerházat nyittok… (Derültség.) …mert az mostanában eléggé kifizetődő vállalkozásnak tűnik.
Tehát ezeket a szabályokat – úgy gondolom – megfelelő kodifikáltság mellett és nagy odafigyeléssel kellene meghozni.
Még egy dolog és aztán be is fejezem. Abban a helyzetben, amiben a szövetkezetek vannak jelen pillanatban, hogy immáron négy éve nincs jogbiztonság a területen, különlegesen hátrányos helyzetbe kerülnek azon túl is, hogy a mezőgazdaságban milyen viszonyok alakultak ki. Mert épeszű bankár hosszú távra ezeknek a szövetkezeteknek egy büdös fillért nem fog adni. Megmondom őszintén, én sem adnék, mert nem tudom, hogy meddig és hogy maradhatnak azzal a működtethető vagyonnal a területen és a piacon. Ráadásul ezeknek a szövetkezeteknek egy olyan gépparkot is fenn kell tartani, aminek a lecserélése igen költséges és körülményes lenne, szemben azzal, amit a kormányzat meghirdetett. Nagyon örülök neki, hogy további 4 milliárd Ft-ot szavaztak meg a mezőgazdasági fejlesztési alapba gépvásárlásokra. Annak azonban már nem örülök, hogy a korábbi, a költségvetés tárgyalásánál előterjesztett hasonló jellegű módosításunkat leszavazták. És kiváltképp nem örülök annak, hogy a Kormány, a korábbi ígéretével ellentétben, rendeletileg nem jelölte meg azt a kört, amire ez a támogatás igénybe vehető, tehát nem preferált bizonyos területeket.
Így adódhatott az a – nem biztos, hogy kívánatos – gyakorlat, miszerint a Toyota kisteherautókból igen szép számú állomány fog majd a jövő évben az utainkon szaladgálni, mert a kistermelők jó része Toyota teherautókba fektet be most mint 20%-os önrésszel megvásárolható gépekbe. Ilyen támogatást a szövetkezetek jelen pillanatban nem is nagyon vehetnek igénybe, mert nincs módjuk rá, hogy ebben a rendszerben részt vegyenek. Másrészt egy óriási problémánk van még. (Bogárdi Zoltánhoz fordul.) Igen, Bogárdi úr, rögtön meg fogom hallgatni, egy pillanat és befejeztem.
(13.00)
Az az 1 millió 200000 ha gabona, amely kint van a területen – és amelyről Raskó államtitkár úr minden héten csak a legfelsőbb rendű jelzők használatával beszél, mert nem volt aszály, s valóban jó termés ígérkezik – 80%-ban termelőszövetkezeti használatú földben van. S ha már ennyi verejtéket, ennyi munkát és ennyi pénzt belefeccöltek, akkor nagyon jó lenne, ha a termést le is tudnák aratni. De ha az államtitkár úr az utakon jár, gondolom, velem együtt észreveszi azt, hogy lassan átmennek sárgaságba, idült májbajjal vagy ázsiai preferenciával rendelkeznek, ugyanis sárgák a vetések: a nitrogénműtrágya-utánpótlást nem tudják biztosítani a szövetkezetek, mert sem hitelt nem kapnak hozzá, sem pedig olyan támogatásban nem részesülhetnek, amire ennek a termésnek szüksége lenne. (Bogárdi Zoltán: Ne hazudj!)
A jelenlegi számítások szerint mintegy hektáronkénti 45 kg hatóanyag kiszórásával, amely usque 160-170 kg műtrágyának a területre történő kijuttatását jelenti, mintegy 2,5 milliárd Ft-nyi támogatással 13-14 milliárd Ft-nyi többlettermést lehetne betakarítani. Ezek adatok és számok. Itt vagyunk egy rettenetes szorításban, hogy a területen kintlévő – még egyszer mondom – munkával és verejtékkel előállított termésnek a használója egy olyan garnitúra – nevezetesen a szövetkezetek –, amely most egy labilis helyzetben semmiféle hosszú távú biztonságra nem számíthat sem a Kormány, sem az Országgyűlés részéről. Ezt kifejezetten sajnálom, és nagyon szépen kérném még egyszer a képviselőtársakat, hogy maradjunk már a realitások talaján, és ezt az egész módosítást csak addig és annyiban fogadjuk el, mint ahogy az megfelel az 1993 késő nyarán, kora őszén megalkotott, s végül is ötpárti javaslatként elfogadott elvek szerinti módosításnak. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)
