DR. URBÁN LÁSZLÓ
DR. URBÁN LÁSZLÓ
DR. URBÁN LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Felszólalásomban azzal a kérdéssel szeretnék foglalkozni, hogy milyen gazdaságpolitika indíthat el Magyarországon gazdasági fellendülést.
A korábbi felszólalók között lényegében kibontakozott már erről egy vita. Én azzal szeretném kezdeni, egyetértek a pénzügyminiszter úrral abban, hogy ez a mostani növekedés, ami az idén beindult a magyar gazdaságban, nem az igazi, nem a tartós fellendülés. Valóban beleütközni látszik az eladósodási korlátba, részben a külső, részben a belső eladósodási korlátba. A külső eladósodási korlátot jelzi, hogy az import tartósan magasabb az exportnál, és emiatt - ha nem is az idén és nem is jövőre, de változatlan feltételek esetén '96-tól feltehetően - nemzetközi fizetési problémáink lehetnének. Belül pedig, a teljes adósságszolgálat kamatterhe növekvő arányt képvisel a költségvetés kiadásaiban, ami egy ilyen kamatspirált indított el.
Egyetértek abban Kádár Bélával, hogy nem egy lefaragásos restrikció az, amivel egy tartós növekedés alapjai megteremthetők, hanem exportösztönző és kínálatbővítő lépések szükségesek ehhez. Ugyanakkor vitatkozom vele abban, hogy ezen exportösztönző és kínálatbővítő lépéseket döntően költségvetési forrásokból lehetne biztosítani - mint ahogy ő érvelt -, éppen a korábbiak miatt, mert a költségvetés, úgy tűnik, már beleütközött azokba a korlátokba, amelyek miatt nincs lehetőség arra, hogy innen próbáljuk meg a fellendülés erőforrásait biztosítani.
De, éppen ezért, részben Békesi Lászlóval is vitatkozom abban, hogy azt a költségvetési fordulatot, ami ahhoz szükséges, hogy a gazdaságot egy tartós növekedési pályára állítsuk, ez a költségvetés biztosítja. Szerintem nem, mert nincsenek meg hozzá azok a keretfeltételek, amelyek nem a költségvetésen belül vannak, hanem a költségvetésen kívül kell elősegíteniük, az exportbővülés, a fogyasztás és felhalmozás arányának a szükséges eltolását biztosító erőforrásokat. Ezek, értelemszerűen részben a most folyó társadalmi-gazdasági megállapodáshoz tartoznak. Ezzel kapcsolatban még mindig van remény arra, hogy valamifajta egyezséget tető alá lehet hozni, bár őszintén szólva az eddigi előjelek alapján ebben szkeptikus vagyok - nem abban, hogy lesz-e egyáltalán társadalmi-gazdasági megállapodás, hanem hogy ez egy olyan megállapodás lesz-e, amely képes a szükséges jelentős átrendezést beindítani. Bár 1995 ezzel a költségvetéssel a fordulat éveként van beharangozva, tartok tőle, hogy mégsem lesz az.
1990 és '93 között - a beterjesztett költségvetés gazdaságpolitikai háttéranyagából is kiderül - a 20 százalékos termelés-visszaesés mellett nagyjából ekkora a beruházás-visszaesés, sőt, sajnos, ugyanekkora arányú exportvisszaesés is kísérte. Ezzel együtt azonban vagy ezzel párhuzamosan nem csökkent ekkora mértékben a fogyasztás, mindössze 9 százalékkal, az import pedig nem hogy nem csökkent, hanem egyenesen nőtt, 8 százalékkal.
(17.10)
A fogyasztásnak és az importnak a többi említett mutatótól való eltérése a legfőbb gondunk, a legfőbb problémánk, és valóban ezzel kell valamit kezdeni. Lényegében ezt az eltérést finanszírozta a külföld, a külső eladósodás, illetve részben a növekvő belső eladósodás is.
Kádár Béla 1991-es adatokra hivatkozva azt mondta, nem igaz, hogy ha visszaesik a gazdaságban a belső termelés és a költségvetés hiánya megnő, hogy ez automatikusan a nemzetközi fizetési mérleg romlását kellene, hogy eredményezze. Valóban nem akkor, ha a belföldi megtakarítások erre fedezetet nyújtanak. Ez '91-ben igaz volt, de már '92-től nem, és sajnos ilyen lehetőség nincs. Tehát a belföldi megtakarításokon túlmenő költségvetési deficit sajnos mindig automatikusan növeli a külső eladósodást.
Ez valóban egy komoly korlát. Erre a felismerésre épít a beterjesztett költségvetés. Az előzetes részletes indoklás és gazdaságpolitikai koncepció ebből a két tételből indul ki. A gazdasági felemelkedéshez, egy tartós növekedéshez az szükséges, hogy a fogyasztás és a beruházás arányát eltoljuk, jelentősen megváltoztassuk. A másik, hogy a külkereskedelmi mérleget javítsuk. Ebben én már némi hangsúlykülönbséget szeretnék tenni, illetve az én álláspontom ettől némileg eltér, erre majd visszatérek.
Kádár Béla hiányolta azt is, hogy említsünk már példát arra - ő úgy fogalmazott -, amikor fiskális restrikció strukturális átalakulási problémákat segíthet megoldani. Nos, ilyen példát valószínűleg nem könnyű mondani. Azonban van példa arra, amikor ezt az összefüggést, ezeket a korlátokat figyelembe véve sikerül a mienknél sikeresebb strukturális alkalmazkodást végrehajtani. Erre Csehország és Lengyelország látszik példának a régióból az elmúlt években. Ugyanis Csehországban és Lengyelországban a fogyasztás követte az összgazdasági teljesítmény, a GDP alakulásának visszaesését. Ezen keresztül persze az életszínvonal, a bérszint és a bérköltségek alakulása dollárban mérve a mienknél jóval alacsonyabb szinten áll. Én azt is merném állítani, annak oka, hogy Csehország és Lengyelország külkereskedelmi mérlege a mienknél sokkal jobb pozíciót mutat, döntő mértékben összefüggésben áll bérköltségeikkel. Ezekben az országokban 30-50 százalékkal alacsonyabbak voltak az elmúlt években a bérköltségek, és még mindig lega-lább 20-30 százalékkal - dollárban mérve - alatta vannak a miénknek.
Ebben a bérköltségben szerepet játszik a bérjárulékok mértéke is, mert sajnos a munkaadóknak ezt is fedezniük kell. Itt kapcsolódik lényegében ez a probléma a közösségi fogyasztáshoz és az újraelosztási rendszerek reformjához. Azért magasak a bérköltségeink részben, mert túl magasak azok a béradók, amelyekből viszont ezeket a juttatásokat kell finanszírozni. Ez a helyzet.
Mondhatná valaki, hogy persze, de itt van az adósságszolgálati tétel. A fizetési mérlegpozíciónkban - hogy a fizetési mérlegünk ekkora deficitet mutat - valóban szerepet játszik az adósságszolgálat is. Szándékosan utaltam az imént a külkereskedelmi mérlegre, mert a cseh külkereskedelmi mérleg majdnem egyensúlyi pozícióban van, Lengyelországban is mindössze 2,3 milliárdos deficitet mutat, ami tekintettel arra, hogy az egy sokkal nagyobb gazdaság, mint a miénk, a mi 3 és fél milliárdunkkal összevetve az is igencsak kívánatos eredmény, s jelenleg, sajnos, nehezen elérhető a mi számunkra.
Nos, tehát a célkitűzésekben és a hangsúlyokban, a követendő koncepciókban alapvetően egyetértek azzal, ami a beterjesztett pénzügyminisztériumi költségvetés indoklásában szerepel. Mégis van azonban némi véleménykülönbség közöttünk. Az egyik kérdés magának a deficitnek a megítélése. A GDP öt és fél százalékára kihozott deficit, a 280 milliárdos deficit állandó hivatkozási alap arra, hogy ezzel valami nagy korrekciót hajtunk végre. Ha azonban összevetünk mindössze három tételt az ez évi és a jövő évi költségvetés számai közül - a deficitet, a kamatszolgálatot és a privatizációs bevételeket -, akkor érdekes összefüggésre jutunk.
Nevezetesen: az adósságszolgálat nélküli deficit nagyságát - ami az idén 250 milliárd - jövőre 280 milliárdra tervezzük. Ez egy 30 milliárdos túllépés. A kamatszolgálat azonban, amely a fő oka ennek a deficitnövekedésnek, az idén 290 milliárd, jövőre 450 milliárd. Tehát az 160 milliárddal nő. Látszólag tehát 130 milliárdnyit egyéb tételeken hoz ez a költségvetés, és ez az, amitől mindenki rosszul érzi magát, mindenki, akinek a jövedelme valami módon a költségvetés kiadásaitól függ. Azonban ez a 160 milliárdos, drámainak tűnő - és valóban drámai - módosulás már egyáltalán nem ilyen nagy, ha hozzávesszük, hogy ebből 150 milliárdot a pótlólagos privatizációs bevételből kénytelen betervezni a kormány. Ily módon a privatizációs bevételek és a kamatszolgálat, valamint a deficitet leszámítva a többi kiadás, az a kiadás, amely tulajdonképpen a többi szféra és a tényleges költségvetési kiadások formájában érinti az államigazgatást, az egészségügyet, a szociálpolitikát, az erre rendelkezésre álló források mennyisége ezzel a deficitmértékkel nézve igazából nem olyan radikális csökkentés. Ettől még konfliktusos. Látjuk, minden szféra sérelmeket szenved, és mindenki joggal. A várakozáshoz és az inflációhoz képest jelentős.
Csak látnunk kell, hogy ez nem amiatt van, mert a deficitet olyan jelentős mértékben leszorítottuk volna. Sőt - mint ahogy ezt több ízben említettük - ez a 150 milliárdos privatizációs bevétel további problémák forrása is lehet. Még akkor is, ha befolyik. Ha meg nem folyik be, akkor lehet, hogy a deficit mégis nagyobb lesz, mint amilyen különben lenne. Azt gondolom tehát, hogy nem a deficitre kellene koncentrálnunk. A továbbiakban nem is erről szeretnék beszélni, hanem visszatérni a két alaptételre.
Mi történik a fogyasztás és beruházás arányában, és mi történik az exportösztönzésben? Nos, a fogyasztás és beruházás aránya tekintetében azt gondolom, az eredmény kisebb annál, mint amit a hangsúlyok és a beterjesztett anyag indoklása is sugall. Miről van szó? A beterjesztett anyag szerint 1994-ben a beruházásnak a GDP-hez viszonyított aránya 19,8 százalék. Mennyi lesz jövőre? 20,3 százalék. Egy fél százalékkal lesz nagyobb, képviselőtársaim. Azt mondani erre a fél százalékra, hogy ez egy markáns irányváltás abba az irányba, hogy a beruházás és a fogyasztás részaránya eltolódjon, ez némileg túlhangsúlyozottnak tűnik. Sőt, ilyen alapon az idei évet nevezhetnénk a fordulat évének, mert itt másfél százalékkal nőtt meg a beruházások részaránya a GDP-n belül.
Más kérdés - ezt korábban elmondtam -, hogy ez persze olyan korlátokba ütközött, ami miatt ez nem tartható fenn. És nem is amellett akarok érvelni, hogy a megkezdett úton kellene továbbhaladnunk, hanem azt mondom, hogy a következő év sajnos még nem igazán a fordulat éve. Ez az arányeltolódás messze nem akkora mértékű, hogy azt mondhatnánk, ez egy radikális irányváltás, onnan kezdve már valóban felfelé fog vezetni az út.
Azt gondolom, ez azért nem történik meg, mert nem volt meg a nagyobb politikai támogatás. Hallottuk: sok-sok felszólaló az MSZP részéről is megkérdőjelezte, hogy az a mértékű átcsoportosítás a beruházásösztönzés érdekében, ami eddig megtörtént, máris mekkora konfliktusokkal járt. De sajnos, azt kell mondjam, ez nem alapozza meg, hogy azt mondhassuk, ezzel a költségvetéssel elérjük a mélypontot, innen kezdve egy tartós gazdasági fellendülés alapjait vetettük volna meg. Valóban, a költségvetésben a társaságiadó-kedvezmények, amelyeket a beruházásokhoz kapcsolódva igyekszik nyújtani, és ezzel ösztönözni a beruházásokat, ez adhat némi ösztönzést a beruházásoknak. De ha nem tudunk - és ez nem a költségvetés kérdése, hanem a társadalmi-gazdasági megállapodás kérdése - a költségvetésen kívül megállapodni abban, hogy a fogyasztási jellegű tételek valamilyen módon mérsékeltebben növekedjenek a következő időszakban, akkor ez a jelentős átrendeződés, amit itt beharangoztunk, vagy amit a költségvetési program beharangoz, nem igazán valósul meg. Így tehát én nem annyira a deficit nagyságát tekintem kritikus pontnak, hanem hogy ez a hangsúlyeltolódás elégséges-e.
(17.20)
A másik tétel, a másik korlát a nemzetközi fizetési pozíció és ezen belül a külkereskedelmi mérleg helyzete. Lényegében kétféle stratégia van, amivel ezt a helyzetet kezelni lehet.
Az egyik az offenzív kinövekedés stratégiája. Tehát fordítsunk többletforrásokat arra, hogy az exportot támogassuk - korábban erről beszéltünk és ebben egyetértés kell legyen, hogy sajnos nem tudjuk a Kereskedelemfejlesztési Alapba és mindenféle egyéb célokra pótlólagos költségvetési erőforrásokat fordítani azért, hogy az exportunk jobban növekedhessen.
Mit lehet ilyen helyzetben tenni? Növelni kell a magyar gazdaság versenyképességét. A versenyképesség növekedésének rövid távon az az eszköze, amely kézenfekvő, rendelkezésre áll - nem költségvetési eszköz -, ez sajnos a leértékelés. Bármennyire népszerűtlenül is hangzik, ez egy rendkívül kockázatos dolog, és a leértékelésnek nincs értelme akkor, ha ez nem tud párosulni egy olyan bérmegállapodással, amely igyekszik ennek a hatásait visszafogni. Ha ez tovagördül és mindenki betervezi ennek a hatását a várható béralakulásába, akkor az egésznek semmi értelme. De ha a magyar társadalom és annak kulcsfontosságú szereplői nem tudnak szembenézni azzal, hogy a dollárban számolt ilyen mértékű bérköltségek, mint amikkel ma jelenleg dolgozunk, nem fogja tudni megalapozni a magyar gazdaság versenyképességét és még a cseh és a lengyel gazdasággal sem leszünk versenyképesek, akkor nincs olyan költségvetési átcsoportosítás, amely ezt a problémát meg tudja oldani. Sőt, mi több, azok az eszközök, amelyeket az export ösztönzése érdekében ez a költségvetés tartalmaz, hogy az Exim Bank, az Exportfinanszírozás, Exportgarancia Intézet révén támogassuk vagy ösztönözzük az exportot olyan piacokra, ahol félő, hogy polgárháborús állapotok, maffiák vagy egyéb bizonytalanságok miatt az illető exportőrök nem kapják meg a pénzüket, ha ilyen költségvetési pénzen létrehozott intézményekkel ezt a fajta exportot megpróbáljuk bővíteni, ezzel nagyon kétes eredményt érünk el, ugyanis ez lényegében egy burkolt állami felvásárlás lesz. Ha nem lesz érte fizetség, akkor a hazai termelőink csak költségvetési pénzből kapják meg a pénzüket, ezzel az ország fizetési pozíciója nem fog javulni.
Ezért nagyon mérsékelt optimizmussal tekintek az elé a kormányzati szándék elé, hogy túlzott mértékben ösztönözze a garanciavállaló tevékenységét ezeknek az intézményeknek. Erre valóban szükség van, az exportfinanszírozásban is lehet némi korrekciót csinálni azzal, ha kedvező finanszírozási feltételeket nyújtunk, de az igazi kérdés valóban a piacralépés és az árfolyam. Ennek kapcsán nem állhatom meg, hogy néhány kritikai szót ne mondjak a mezőgazdasági termékek legutóbbi vámemeléséről. Ugyanis első ránézésre az egy nagyon jól hangzó érv, hogy a hazai termelőket védjük a külföldi importtal szemben, azonban a leértékelés bizonyos szempontból a hazai termelők versenyelőnyét hasonló mértékben szolgálná, azzal a fontos különbséggel, hogy míg a vámemelésből befolyó összeg a költségvetésbe kerül, a leértékelés esetében befolyó többletjövedelem az exportőröknél csapódik le.
A költségvetés feszített pozíciójában ugyan érthető az az igyekezet, hogy igyekszik inkább egy ilyen intézkedésben két - első ránézésre - pozitív hatást párosítani. Ha már vámokat kell emelni és emiatt sajnos van egy inflációs hatás - nem spóroljuk meg. Ha vámokat emelünk az ugyanolyan inflációs hatás, mintha leértékeléssel próbálnánk védeni. (Dr. Békesi László: Van jövedelmi hatása!) Van egy jövedelmi hatása, ami hozzáadódik ebben az esetben, de az importárak begyűrűződő hatása ugyanaz mind a két esetben, csak az exportösztönző hatás marad el akkor, ha a vámok emelésével próbálunk operálni. Mondom: a költségvetés szempontjából érthető, de nem alapozza meg azt az exportoffenzívát, amit a másik oldalról szeretnénk látni. Ráadásul minden ilyen esetben, amikor vámemelésről van szó, újabb tere nyílik annak, hogy különféle érdekcsoportok kilobbyzzák azt, hogy az ő termékeik még beleférjenek, az ő piacukat még védjük meg némi vámemeléssel - tehát nem normatív a feltételrendszer, ami megint abba az irányba hat, ha ezt túlszegmentáljuk, akkor nem tudjuk igazából a végén, hogy milyen termékekből érdemes exportálni és milyenekből nem.
Tehát az az álláspontom, ahhoz, hogy a magyar gazdaság alapvető problémáit kezeljük, bár a költségvetés egy hangsúlyos tényező - és most a költségvetés vitája zajlik -, de félreviszi a vitákat az, ha egyrészt azt kérjük számon a költségvetésen, hogy hogyan tud erőforrásokat biztosítani például az export élénkítésére különféle egyedi eszközökkel, mert ez azt jelenti, hogy egyrészt túl nagy terhet rakunk a költségvetésre - ahogy ez az elmúlt időszakban történt -, és ezzel azt hisszük, hogy megspórolunk valami olyat - a leértékelésnek valóban vannak egyéb negatív hatásai is, azonban kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor a költségvetést magát is ez tehermentesítheti, másrészt ez a bizonyos társadalmi-gazdasági megállapodás kulcsfontosságú lenne ahhoz, hogy az idei költségvetés vagy a következő évi költségvetés valóban jelentősen rendezze át a beruházási és a fogyasztási kiadások viszonyát vagy a jövedelemfelhasználást a következő évben megtermelt nemzeti jövedelemből, és ha ez ügyben nem lesz jelentős előrelépés, akkor hiába gondoljuk azt, azzal, hogy a költségvetésben viszonylag jelentős vagy legalábbis jelentős konfliktusokkal járó lefaragásokat sikerül végrehajtani, ez a lefaragás csak arra jó, hogy - mondjuk - főleg az MSZP-n belül jelentős konfliktusokat generáljon a különféle szervezeteket képviselő szereplők között, és nyilván számos egyéni képviselő számára is megnehezíti ez az életet, de tartok tőle, hogy az egésznek az eredménye mégsem lesz az, hogy utána nyugodtan elmondhassák, hogy de legalább '96-tól fellélegezhetünk.
Most lényegében arra várhatunk, hogy a közösségi fogyasztási tételek csökkentését jelentő államháztartási vagy újraelosztási rendszerek reformja beindul majd valamikor '95 folyamán és ez némileg segíti talán ezt az arány-átrendeződést a fogyasztási és beruházási tételek között, de őszintén szólva az első fordulatot a pótköltségvetés körül vártuk, aztán a társadalmi-gazdasági megállapodás az idei és a jövő évi költségvetésről. Egyiktől sem következett még be ez a fordulat, én tartok tőle, hogy túl sok optimizmussal nem nagyon nézhetünk a következő időszak felé sem.
Félreértések elkerülése végett szeretném még azt leszögezni: az én álláspontomból nem az következik, hogy például az oktatásra nem kellene több erőforrást fordítani, azonban nem biztos, hogy ennek az a módja - szokás azt mondani és egyetértek ezzel -: az oktatás az egyfajta beruházás az emberi tőkébe, a jövőbeli fejlődésünket alapozzuk meg vele. De nem biztos, hogy ennek az a célszerű formája, hogy a meglévő szerkezetben a meglévő kvótákat emeljük és minden oktatónak, aki ugyanazt tanítja ami most, ami sok esetben nem igazodik azokhoz az igényekhez, amelyekre képezni kellene a hallgatókat és a tanulókat, ha megemeljük az illető fizetését és az intézményeknek juttatott normatívákat és ugyanebben a szerkezetben ugyanezeket képezzük, ettől nem fog javulnia teljesítmény.
A beruházás az emberi tőkébe sokkal hatékonyabb lehet, ha az emberek saját forrásaikból olyan eszközöket vesznek: számítógépeket és egyebeket, amelyekkel a képzettségük a modern kor igényeihez jobban alkalmazkodik, ha magán szakkörökre járatják a gyerekeiket, ahol idegen nyelvre és egyéb olyan dolgokra tanítják őket, amelyekre lehet, hogy az iskola a meglévő pénzéből képtelen és erre plusz forrást kell fordítani - ez az igazi beruházás az emberi tőkébe és az ugrópontja annak, hogy meg tudjuk-e alapozni a kilábalást - sőt azt gondolom, hogy nem az, hogy a költségvetésre mutogatva néhány százmilliárdos pótlólagos deficit rovására ezeket a normatívákat fel tudjuk-e emelni, hanem el tudjuk-e érni azt, hogy a magyar társadalom úgy érzi, hogy érdemes erre a területre a saját magán, egyéni erőforrásaiból is többet áldozni.
Azt gondolom, természetesen ez megint nem a költségvetési vitának a kérdése, de azt gondolom, ha ebben a szemléletmódban nem érünk el változást, hanem mindenki a közpénzektől - amelyhez adó oldalról hozzájárulni senki sem szeret több pénzzel, de a másik oldalról kapni mindenki szeret -, annak felhasználásától várjuk csak a megoldást, akkor tévúton járunk. Ahhoz, hogy ebben változást lehessen elérni, én sok sikert kívánok a kormánykoalíciónak. (Nagy taps.)
