DR. BOROSS PÉTER
DR. BOROSS PÉTER
DR. BOROSS PÉTER (MDF): Tizenegy? (Derültség.) Egy tíz százalékos gesztust is érzékelhetek ebben. (Derültség.)
Tisztelt Ház! Sok minden elhangzott a költségvetési vitában. Szeretnék azonban hangsúlyt adni annak, hogy három, szocialista párthoz tartozó képviselő úr részéről is elhangzott olyan természetű megjegyzés itt, hozzászólás keretében, amit a volt kormány képviseletében jólesően kell nyugtáznom, és úgy hiszem, hogy ez az a hangvétel, és ez az a stílus, amelyikben a szóértés feltételei - érzelmi és egyéb okokból is - jól megteremtődhetnek.
Adósságról esett itt szó, a vitában is, egyébként is. Hölgyeim és Uraim! Én azt hiszem, elég nagy hangsúlyt kell adni annak akkor is, hogyha kevesebbet kap, hogy az a bizonyos 21 milliárd dollár, amivel a megelőző kormány indult, az összehasonlítható volt szocialista országok adósságállományainak sokszorosa. Hogyha Csehországot külön nézem, és a csehszlovák akkori adósságot: legfeljebb hárommilliárd dollárral startolt Csehország, és ez óriási pozícióelőnyt jelentett számára, hisz amint tudjuk, a nagy adósság és adósságszolgálat újabb adósságokat inspirál. A tárgyilagos megítélés érdekében mondom ezt. Helyzetünk egyedi volt tehát - egyedien rossz, akkor is. Arról nem szólok, hogy ennek a külső adósságnak a kezelése a hazai költségvetésben milyen volt a nyolcvanas években, mert elmenne vele az idő.
Ami egyébként a költségvetési hiányt illeti korábban, azért azt kérem figyelembe venni, hogy egy recessziós időszakban főleg a költségvetés hiánya természetes jelenség - anélkül létezni sem lehet. A költségvetési hiány ráadásul a mi időszakunkban azért is felvállalt - kötelezően felvállalt - volt, mert új gazdasági alanyok léptek be. A költségvetési kiadásoknak a piaci szerepére hívom fel a figyelmet, mert van ilyen szerepe a költségvetésnek. Induló gazdaság, átalakuló gazdaság inspirációkat igényel. A költségvetésnek ebben - nemcsak nálunk egyébként, azt hiszem, ezt sokan tudják - meghatározó szerepe van. Ezért recessziókban például alig képzelhető el, hogy egy költségvetés hiányos ne legyen. Most nem a mértékekről beszélek, csak a jelenségről beszélek, és biztos vagyok benne, hogy ebben elvileg egyetértünk pénzügyminiszter úrral.
Elhangzott azonban itt hozzászólásban valami, ami részletkérdés, én mégis nagyon fontosnak tartom szóvá tenni, egyben felvillantva azt is, hogy milyen gondolatok vezéreltek bennünket egy részletkérdésben. Ez a részletkérdés a körzetesítéssel - mégpedig iskolakörzetesítéssel -kapcsolatos, amire vonatkozóan elhangzottak furcsa kijelentések a korábbiakban. Itt is elhangzott, hogy nem is olyan rossz az a körzetesítés.
Tisztelt Ház! 1990-ben rendszerváltozás volt Magyarországon, módszerbeli, felfogásbeli, autonómiákat illető és nagyon sokféle rendszerváltozás. És amikor mi szembesültünk például az összevont települések problémáival, akkor számunkra két dolog teljesen világos volt. Valahol máshol, ahol nem élték meg úgy az időket, mint nálunk, lehet olyan felfogást érvényesíteni, hogy 15 ezres lakosságú településcsoport jelentsen csak önkormányzati egységet. Valahol másutt lehet, ahol más volt a történelem. De nálunk, ahol a községösszevonás kényszerrel történt, nálunk ezt nem lehetett akkor sem megvalósítani, hogyha mindenféle racionális megfontolásokból valóban így kellene. Nekünk azt kellett tennünk a rendszerváltoztatás miatt, hogy azok a települések, amelyeket nem kívánt házasságba kényszerítettek, élhessenek azzal a joggal, hogy leválnak.
(16.50)
Szeretném ajánlani a tisztelt kormánynak, hogy még legalább öt évig ennek a mentalitásnak kell érvényesülnie, bármennyire is ki lehet racionálisan számítani, hogy a nagyobb agglomerációnak ilyen meg olyan költségbeli előnyei vannak. Igen, mert a rendszerváltozás mentalitásátformálást, a múltból adódó konzekvenciák levonását is kell hogy jelentse. Magamnak sokszor volt alkalmam újonnan megnyíló iskolát avatni a megelőző esztendőkben; tisztelt Ház, a körzetesítés mellett biztosan ismét sokféle racionális érvet lehet hangoztatni. Ezt akceptálom, csakhogy ezeket az iskolákat elvették a településektől, amikor nem voltak autonómok. Most a települések autonómok lettek, és arra törekedtek, hogy legyen iskolájuk!
Azt kell mondanom, az állami hozzájárulás viszonylag kisebb hányadából - óriási önkormányzati és lakossági erőfeszítésekkel - születtek a kistelepüléseken a négyosztályos iskolák, és a kisgyerekeknek nem kellett buszozni. Nagyon veszélyesnek tartanám, ha itt sem érvényesülne az az empátia, hogy mindez miért történt. Most túl azon, hogy jót tesz-e egy kistelepülésnek egy pedagógus házaspár, főleg ha tisztességgel látja el a feladatát iskolán belül, de iskolán kívül is, a közéletben is szerepe van, én arra hívom fel a figyelmet nagy nyomatékkal, hogy ezekben az ügyekben nincs itt az ideje a kényszerítésnek, de még a késztetésnek sem. Itt az ideje csak annak van, hogy támogassuk ezeket a kezdeményezéseket, mert a községek jórészt és döntően saját erőforrásaikból valósították meg a számukra - úgy tűnik - nagyon fontos alsó fokú oktatási intézményt, valamint ehhez járult egy sajátos tudat is, hogy "van iskolánk."
Aki járta a mezőket ebben az időben, az tapasztalhatta, hogy milyen óriási jelentőségű volt ez a dolog; az iskolaavatáson tényleg az egész falu ott volt. Ha a rációt ráengedjük a rendszerváltozással kapcsolatos ilyen intézkedésekre, és azt hisszük, hogy az a racionális, amit messziről nézve annak látunk, akkor azt kell mondanom, hogy az önkormányzati rendszer nagy sikere a megelőző négy esztendőben az az öntevékenység, amelyik, azt hiszem, nem hasonlítható a korábbi társadalmimunka- és áltársadalmimunka-féle mozgalmakhoz. Itt hatalmas összegeket fizettek a lakosok, itt tényleg részt vettek ebben, itt tényleg kialakult az odatartozás tudata. Itt tényleg megtörtént valami nagyon lényeges dolog: a települések kötőereje.
A kormánynak ezért volt a másik kiemelkedő programja az úgynevezett falucivilizációs program; vízzel, gázzal, úttal, telefóniával, amivel lehetett, mert a településszerkezet a magyar közéletben és a magyar falvakban legalább olyan fontos kérdés, mint a mezőgazdaság. Szeretném nagy hangsúllyal felhívni a figyelmet arra, hogy civilizációs feltételek nélkül a települések megtartó ereje elsorvad. Ebbe beletartozik, hogy ott, ahol nagyon akarják, engedjük érvényesülni akár az iskolaépítést, akár mást, és még célzásokat se tegyünk olyan szándékolt vagy nem szándékolt lépésekre - én nem tudom, ezek a kijelentések mennyire vehetők komolyan, bízom benne, hogy nem -, miszerint visszatérnénk ahhoz a másikhoz azért, mert azt hisszük, hogy gazdaságtalan. Mindazok a ráfordítások, amelyek ahhoz szükségesek, hogy ezek a kistelepülések iskolát működtessenek, pláne az újonnan megnyitottakat, olyan elhanyagolható arányt képviselnek, ami, úgy hiszem, senkit nem rendíthet meg, de gondolom, ez eléggé köztudomású.
Tisztelt Ház! Amikor tehát költségvetésben gondolkodunk, muszáj a háttérre is, muszáj a magyar közéletre is gondolni, muszáj azokat a jelenségeket is figyelembe venni, amelyek előidéződtek a rendszerváltozás eredményeként, és amelyekben egy rosszul felfogott költségszemlélet mérhetetlen nagy károkat okozhat. Erre kívántam a tisztelt Ház figyelmét felhívni. Köszönöm. (Taps a jobb oldalon.)
