DR. DARÓCZY ZOLTÁN
DR. DARÓCZY ZOLTÁN
DR. DARÓCZY ZOLTÁN (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Nemrégen egy fél mondattal egyik képviselőtársam azt mondta e Házban, hogy mostanában az állam a király. Ez megfordítása azon híres francia király mondatának, hogy az állam én vagyok. Induljunk ki ebből a gondolatból, hogy az állam a király. Hát milyen királyunk van? Eléggé absztrakt ez a király, nehezen megfogható, de kétségtelen tény, hogy van neki udvara, udvartartása. És tulajdonképpen, ha jól meggondoljuk, akkor az állami költségvetés nem más, mint ennek az udvartartásnak a költsége egy modern világban.
Nézzük meg, hogy miről is van itt szó. Tegnap este egy kis zsebkalkulátorral számolgatván a költségvetés adathalmazát, tekintettel arra, hogy ez rendkívüli gazdag számokban, és rendkívüli merész következtetéseket is lehet levonni belőlük, hogyha az embernek ideje van, az jött ki az én kis számításomból, hogy ennek a költségvetésnek a kiadási oldala minden egyes magyar állampolgárra átszámítva közel évi 200 ezer forint. Közel, még egyszer hangsúlyozom, nem szeretnék pontos számot mondani.
Mit kap ezért az állampolgár, a királyi udvarban vagy a királyi udvar környékén élő állampolgár ezért a látszólag óriási összegért? Egyrészt, sajnos, a király, mint ahogy a magyar történelemben mindig, meg másutt is, eladósodván, bizony adósságszolgálatra szorul. Valamikor még az is megtörtént, hogy a szepességi városokat elzálogosította a király. Hasonló jellegű tevékenység esetleg ma is folyik, csak nem pontosan tudjuk, hogy hogy is történik ez a mai világban.
Lényeg az, hogy az egyik problémája ennek a költségvetésnek, ennek az udvartartásnak az, hogy adósságot kell fizetni. A másik pedig az, hogy pontosan, tételesen fel van sorolva, hogy körülbelül mennyit tud fizetni ez a király vagy állam azért, hogy meg legyen védve az állam, meg legyen védve esetleg az állampolgár ebben az országban, természetesen olyan szinten, ahogy, legyen neki iskolája, legyen neki orvosa és így tovább. Ezek bizony kemény realitások, amelyek pénzbe kerülnek, és természetesen egy modern világban ez meg van szervezve, és ezt hívjuk, úgymond, államháztartásnak.
A problémám ezzel kapcsolatban az, hogy minden egyes dolog már valamilyen értelemben az idők folyamán beállt. Ez a költségvetés az én szememben nem tükröz igazán gazdaságpolitikát. Még egyszer hangsúlyozom, a költségvetés. Az adórendszer már inkább, az már keményen érinti a gazdaságot, de ez a költségvetés önmagában mégsem az, hogy ebből komoly gazdaságpolitikai következtetéseket le lehetne vonni. Számomra a költségvetés az, hogy van király, van udvartartás, van nép, és attól van állam, hogy ez működik.
A gazdaságpolitika valahol másutt történik, nem a költségvetésben. Egészen másutt. Én nem ehhez értvén, nem is szeretnék belebonyolódni, hogy hol történik, mit csinálnak, csak érzem, igazán az én ismerőseim közepette forogva, hogy alig érdeklődnek a költségvetés irányszámai iránt azok, akik nem az udvarhoz tartozónak érzik magukat. Azok más iránt érdeklődnek. Azok azt kérdezik, hogy milyen adótörvényeink lesznek, illetve hogyan lesznek azok az adók behajtva. Mert az igazi nagy probléma az, hogy nem biztos, hogy az adókat be tudjuk hajtani, mint ahogy a királyok sem tudták behajtani az adóikat, és ilyenkor, mikor el voltak adósodva a királyok, meg az adót se tudták beszedni, akkor két dolgot tudtak ők is csinálni: kerestek egy bankárt, aki kölcsönöz nekik, hogy a királyi udvar ne haljon éhen, másrészt pedig kiadták albérletbe az adóbeszedésnek a jogát.
Nagy problémám ez nekem, hogy tulajdonképpen folyik-e valami hasonló ma Magyarországon, vagy a modern világban valami hasonló, és bizonyos értelemben meg kell hogy mondjam, hogy talán annak érdekében, hogy azok a bizonyos szolgáltatások, amikről beszéltem jobb színvonalúak legyenek, érdemes lenne elgondolkozni azon is, hogy hogy lehetne tisztességes eszközökkel beszedni ezeket a megszavazott adókat.
De tulajdonképpen az igazi nagy problémám, mivel hogy nem vagyok vállalkozó, és nem érzékelem igazán azokat a gondokat, amiket ők nagyon is átéreznek, és én például megmondom őszintén, nem szívesen örülök annak, hogyha a magyar vállalkozók tönkremenéséről olvashatok, az fájdalommal tölt el, mert éppen a magyar polgárosodás bizonyos jelei torpannak meg, amikor ezek bekövetkeznek, hanem az udvartartásnak egy olyan részéhez szeretnék még hozzászólni, ami kicsit közelebb áll hozzám.
(15.20)
A királyi udvarban mindig volt udvari bolond, és volt aranycsináló tudós. Hogy az udvari bolondnak mi volt a szerepe - elnézést kérek a médiákért -, egy kicsit az volt, hogy mondjanak néha igazat a királynak; tehát mondják el, hogy mi is történik az országban vagy az udvartartásban, és ezt lehetőleg olyan körülmények között, amikor a király ezt nem veszi túlságosan a szívére, hanem jót kacag rajta. Ehhez természetesen jó vacsorákat kellett szervezni, megfelelő hangulatot, kulturált körülményeket, ahol meg volt engedve az udvari bolondnak, hogy néha elmondja azt is, mi van ebben az országban.
Ma a meggyőződésem: jobban állunk e tekintetben, de nem állunk egészen jól. Nem állíthatom, hogy a mi királyunk, a mi államunk pontosan tudja, hogy mi történik ebben az országban. Igenis, azért vagyunk mi itt, hogy valamilyen értelemben felhozzuk azokat a problémákat az udvarban - ma már nem lovon, hanem intercityn jövünk vidékről -, hogy elmondjuk az államnak, hogy mi is van ebben az országban.
De van egy másik nagyon fontos dolog is, ez pedig az aranycsináló. A királyok nem voltak buták, és az én tudomásom szerint az európai királysághoz hozzá-tartozott az, hogy az udvarukba híres tudósokat próbáltak csábítani, megnyerni annak érdekében, hogy valami másról is informálódjanak, mint a népnek a hangulata. Ez a más pedig az, ami rajtuk kívül álló törvényekben fogalmazódott meg, a fizika, a kémia, a biológia, a medicina és így tovább törvényeiben, de a történelem törvényeiben is, hiszen a királyi udvarokban elég sokan foglalkoztak azzal, hogy történelmet is írtak.
Így aztán azt kell hogy mondjam: én egy kicsit úgy látom, hogy ez a mi mai államkirályunk vagy királyállamunk egy kicsit elfelejtkezik arról, hogy bizony, a tudomány eredményei nélkül és annak a közvetítése nélkül modern királlyá, modern állammá nem lehet az ország. Az, hogy most, ebben a mi költségvetésünkben úgy van ez megjelölve, hogy szinte össze sem tudja kaparni az ember azokat a kicsi számokat, amelyektől reméli, hogy valamilyen értelemben a tudományt szolgálják, csak azt tudom mondani, hogy pillanatnyilag még nincs előrelátó királyunk. De azon kell legyünk, hogy ennek a királynak megmagyarázzuk, hogy bizonyos előrelátás nélkül hosszú ideig nem lehet jó király. Hogyha pedig ezt meg tudjuk magyarázni a királynak, akkor több mint valószínű, hogy meg tudunk magyarázni sok más mindent is, és akkor eljuthatunk egy olyan reformgondolathoz, amit az államháztartás reformja jelez, hogy ezt a közel kétezer-milliárdos kiadású költségvetést egyszer megpróbáljuk úgy elosztani, ahogy talán a legoptimálisabb, vagy legalábbis közel van bizonyos realitáshoz. Nagyon nehéz munka lesz, lehet, hogy beleroppan a derekunk, de mindent el kell követnünk, mert ez a költségvetés - hogy visszatérjek ennek a költségvetésnek a lényegére - az én szememben nem egy új költségvetés. Ez úgy hasonlít az előző négy évi költségvetéshez, ha megengednek egy javaslatot, akkor azt mondanám, hogy alig egy kis "bolhabokányival" tér el néhány helyen a korábbi költségvetések szemléletétől, összegeitől. Tehát nem igaz az, hogy itt most valami nagyon generálisan újat tudott alkotni ez a kormányzat négy hónap alatt. Bizony, csak cipeli magával azt, amit cipelt az előző kormányzat is magával, és óriási erőfeszítéseket téve fenntartotta az ország működőképességét, amiért én személy szerint elismeréssel szólok erről az időszakról is. (Szórványos taps a jobb oldalon.)
Befejezésül: úgy gondoltam, hogy mindezeket Békesi László pénzügyminiszter jelenlétében tudom elmondani. Sajnálom, hogy nincs itt, de azért mégis... - személyes okom van rá, hogy sajnálom, tekintettel arra, hogy ismert mindenki előtt, hogy Békesi László irodalmárnak készült. Csak az élet úgy hozta, hogy más területen kellett megkeresni a kenyerét, fiatalon.
Amikor ezt a költségvetést elolvastam, belenéztem, Békesi Lászlóra gondolva a következő versszakok jutottak eszembe, és ezt azért üzenem is neki innen: "Hervad már ligetünk, s díszei hullanak, tarlott bokrai közt sárga levél zörög, nincs rózsás labirint..." Itt megállok: nincs rózsás labirintus, lehullottak a levelek, átlátható a mi világunk, pontosan ki lehet tapogatni annak a gyönyörű ligetnek, amit elképzeltünk, az őszi, a közelítő tél előtti állapotát. De lesz tavasz - és én ebben hiszek. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
