DR. FODOR GÁBOR
DR. FODOR GÁBOR
DR. FODOR GÁBOR (SZDSZ): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Magam miniszterként szeretnék felszólalni, de az előzetes megállapodásnak megfelelően természetesen az időkeretet a Szabad Demokraták Szövetségének a terhére szeretném felhasználni.
Kedves Képviselőtársaim! Hölgyeim és Uraim! Az elmúlt hónapokban munkatársaimmal, illetve a Pénzügyminisztérium egyeztetésekben résztvevő szakértőivel sokat - s talán nem túl hivalkodóan - dolgoztunk azért, hogy a költségvetésből a közoktatásra, a felsőoktatásra és a kultúrára fordított összegek elfogadhatóak legyenek. Ehhez képest önök is tudják: a tulajdonképpeni parlamenti vita előtt az ország és az önök jogos érdeklődésére számot tartó, javarészt a médiumokban zajló nyilvános vita kezdődött el. Hibák és félreértések történtek, kirobbant a tízmilliárdos ügy, Jánosi államtitkár úr lemondott, lemondását a miniszterelnök úr végül elfogadta. Mindez nyilván nem hagyta érintetlenül a minisztérium dolgozóit sem, hiszen a köztisztviselőknek, a szakmai értékek hordozóinak nehéz politikai izgalmak árnyékában dolgozni.
Igen határozott állásfoglalásról tettek tanúbizonyságot a pedagógusok is. Mindenekelőtt szeretném hangsúlyozni, hogy a magam részéről teljes mértékben helyesnek és normálisnak tartom, ha egy szakszervezet keményen és határozottan lép fel érdekei érvényesítéséért. Különösnek és valóban aggodalomra okot adónak azt tarthatjuk, ha a kormánypárt soraiban ülő képviselőtársaim egy része identitásválságba kerül, amelynek például a Pedagógusok Szakszervezetének főtitkára e Ház nyilvánossága előtt is tanújelét adta. Szöllősiné képviselőtársam ugyanis főként szakszervezeti vezetőként szólt hozzánk innen, e Házból, amit én a magam részéről érteni értek ugyan, de szerencsésnek semmiképpen nem tartok.
(11.30)
Úgy vélem tehát, figyelembe véve az elmúlt napokban elhangzott oly sok indulatos, ingerültséget sem nélkülöző beszédet, nem felesleges önök elé tárnom a minisztérium elvi álláspontját a költségvetési vitában, majd mindazokat a már elért konkrét eredményeket, amelyekben megállapodtunk a Pénzügyminisztérium szakembereivel, végül pedig szólnék néhány szót a kibontakozás lehetséges útjáról.
Szeretném világosan leszögezni, hogy munkatársainkkal együtt kezdettől fogva két szélsőséget szerettünk volna elkerülni. Időbe telt ugyan, amíg felmértük, hogy milyen örökséggel sáfárkodhatunk, s ma már pontosan tudjuk, hogy milyen nehéz helyzetben is van az oktatás és a kultúra ügye, de erről nem szeretnék hosszan szólni, ez igazán köztudott.
Nos, mi úgy véltük, hogy az egyik feladatunk: meggyőzni kollégáinkat a pénzügyben arról, hogy melyek azok a kérdések, amelyekben nem tárcaérdekekről van szó, hanem a nemzet jövőjéről. A tények ismeretében el kellett kerülnünk - s felelősségünk kérdése az, hogy ez sikerült-e, sikerülni fog-e - az ország gazdasági helyzetétől függetlenül a köz- és felsőoktatás összeomlását, visszafejlődését. Másrészt - és ezt igazán ajánlom minden ellenzéki és kormánypárti képviselőtársam figyelmébe is - a gazdasági helyzet figyelembe nem vétele hatásos fegyver és hasznos érv lehet, ám csak néhány helyzetben. A másik szélsőség ugyanis, amelyet el akartunk kerülni, az a vak tárcaérdek hatásos és kíméletlen demagógiája.
Akármint is van, miniszter vagyok és a kormány tagja. A kormány pedig nem egymással rivalizáló, területüket védő törzsfőnökök alkalmi szövetsége - kérem, nézzék el nekem e hasonlatot az indián kultúrák nálam jobb ismerői -, hanem kooperáló, együttműködő testület. Én úgy lettem miniszter, hogy tudomásul vettem országunk megrázóan nehéz gazdasági helyzetét. Realista vagyok, a költségvetés olyan, mint az ország gazdasági helyzete: rossz. De nem lehet annál rosszabb és ezt elérnünk a feladat, mert egyébként nem voltam és nem leszek hajlandó arra, hogy odaálljak az almafa alá és könyörögjek, hogy körtét teremjen. Nem tudom elfelejteni, hogy milyenek is a költségvetés számai általában, és ezek engem is kötnek. Rossz ügyet szolgál az, aki képtelen megérteni, hogy hol tartunk.
Nincs okom arra, hogy itt, e beszédben felelősöket keressek, csupán szeretném, ha mindannyian együtt gondolkodnánk, s nem vakon és indulatosan, de engedjék meg, hogy néhány tény ismertetése után ezekre a kérdésekre visszatérjek.
Elsősorban szeretnék beszámolni arról, hogy a tárca jelentős pénzügyi eredményeket ért el a pótköltségvetési viták során. A pénzügy által eredetileg javasolt több mint 3 milliárd forint elvonást elfogadhatatlannak tartottuk és az végül - mindent egybevetve - nem sokkal haladta meg a 2 milliárdot. Ennyit a közvetlen félmúltról, amikor elkezdtünk együtt dolgozni a Békesi-csapattal s megtanultuk a tárgyalási technikákat, megtanultunk figyelni egymás érveire.
Az 1995-ös költségvetés tervezése során a tárca igényei és a PM által ajánlott számok között hatalmas eltérés volt; 40 milliárdról 20 milliárdra csökkentettük igényünket, azt hiszem, senki sem vitathatja, hogy ideális esetben erre a költségre is szüksége lenne a magyar oktatásnak és kultúrának. Végül a fejlesztésre szánt összegek az általunk javasoltak 30 százalékát érik el. Ez az egész államháztartás végső tárgyalásokon újra elosztható részének közel egynegyedét jelentette. Világkép és vérmérséklet kérdése, hogy ki miként ítéli meg e számot. Nekem az a dolgom, hogy önökkel őszinte legyek, erre kötelez engem nem pusztán erkölcsi meggyőződésem, hanem köztisztviselői állásom is.
Most lássuk, hogy konkrétan ez a 30 százalékos fejlesztési lehetőség mire is lesz elég a felsőoktatást illetően. A jövő évben tovább nő az egyetemi hallgatók száma, kétezerötszázzal több új első évfolyamos hallgató iratkozik be az egyetemekre, főiskolákra, összességében tehát 9-10 ezerrel több hallgatóval számolhatunk. Szó sincs tehát arról, hogy csökkenne az egyetemi hallgatók száma. De tény, hogy a növekedés mértékét 1996-ban komolyan fokoznunk kell.
Az egyetemek fejlesztési kerete 3 milliárd forintot ér el, ehhez kell hozzávennünk a Felsőoktatási Fejlesztési Alap másfél milliárdját, ami persze megint nem elég. Négy és félmilliárdnál sokkal többre lenne szükség, azért is dolgozunk egyfolytában a világbanki hitel új fordulóján, amit ha 1995-ben aláírunk, akkor a felsőoktatás még 120 millió dolláros támogatást kap. Megítélésem szerint ez már vállalható.
Függetlenül attól, hogy nem lesz expó, a kormány tovább folytatja a budapesti egyetemi fejlesztést. Aki ismeri ezt a kérdést, tudja, hogy ez a kérdés az ágazat számára stratégiai fontosságú. Szó sincs arról, hogy cserbenhagynánk az ELTE építkezését, illetve hogy a kormány gazdaságilag irracionális lépéseket tenne vagy nem tenne meg.
Módosítani fogjuk a felsőoktatási törvényt, s ezáltal megkönnyítjük a magán- és alapítványi, egyházi felsőoktatási intézmények létrehozását. Az, hogy a kormány e vállalkozások számára barátságos törvényi hátteret teremt, roppant fontos kérdés. A közép-európai egyetem, illetve az előző kormány magatartása jó példa arra, hogy a kapitalizmus, a vállalkozás szellemét miként lehet bátorítani a felsőoktatásban, illetve miként lehet elbizonytalanítani azt. Nos, ennek a szemléletnek vége. A kormányt nem érdekli más, csak az oktatási intézmények színvonala és korrekt partner lesz mindenkivel, aki pénzt kíván befektetni az oktatásba és tudásba.
Ami a közoktatást illeti, elsősorban beszéljünk a 10 milliárdos kérdésről, a normatívák problémájáról. Azt javaslom, hogy a parlament vizsgálja meg: az erőforrások átcsoportosításával miként lehetne a legkritikusabb ponton módosítani, a helyzeten változtatni. Mindannyian jól tudjuk, hogy az oktatásba befektetett összegek a közös jövőbe befektetett pénzek. Amikor a normatívák kérdéséről beszélünk, akkor az iskoláink működőképességének fenntartásáról szólunk. 1995-től a személyi jövedelemadó 35 százaléka marad az önkormányzatoknál, ami csekély mértékű, de okosan hasznosítható többletforrást jelenthet az iskolafenntartók számára.
Hangsúlyozottan fontos kérdés és eredmény, hogy a közoktatás modernizációs feladataira az 1994-es költségvetéshez képest 50 százalékkal több pénz áll rendelkezésre. Persze mondhatja erre bárki, hogy ez kevés. Én azt mondom, nem elég a megoldásra, de elég a kitörésre. Elég arra, hogy a nemzetünk jövője szempontjából alapvető kérdések megválaszolását megkezdjük. Tehát folytatni kell a kisiskolásokra vonatkozó oktatás, nevelés gyermekközpontú programjának széles körű elterjesztését, mert - s ez nem is pusztán pénzkérdés - legfontosabb céljaink közé tartozik, hogy visszaadjuk az iskolásoknak a gyerekkort. Ezt kulcskérdésnek tartom, a humanitás próbájának.
De válaszolnunk kell az információs robbanás kihívásaira, amely meggyőződésem szerint egyben a közoktatás legnagyobb esélye. Pénzt, támogatást fogunk adni a társadalomismereti programokra, a komprehenzív iskolák beindítására. Végül, de nem utolsósorban a minisztérium 1995-ben kiemelt programjának fogja tekinteni az egészséges életmód és környezeti nevelés kérdését. Nincs olyan politikai álláspont, amelyről nézvést ne ugyanúgy gondolkodnánk erről.
A létrehozandó közoktatási modernizációs keret 1995-ben eléri a 800 millió forintot. Fontos, hogy mindenki tudja: a pénz okos elköltése a helyi kezdeményezéseken alapszik, a pedagógustársadalom alkotó részvételére számítunk. Fontos eredmény, hogy jövőre 900 millióról 1,2 milliárd forintra nő, így több pénz áll rendelkezésre a kistelepülések iskoláinak támogatására. Ennek jelentőségét ki-ki felmérheti maga.
A területi oktatási központok megszüntetése 240 millió forint felszabadulását jelenti, ami a megyei pedagógiai és a központi kutató-, fejlesztő-, szolgáltató intézeteken keresztül a szakmai szolgáltatások és a kimeneti szabályozás megalapozását teszi lehetővé. Kérem, mérlegeljék önök, hogy melyik az értelmesebb befektetés: adminisztrációra, illetéktelen felügyeletre vagy szakmai fejlesztésre költeni ennyi pénzt.
1,7 milliárdról 600 millió forinttal nő a tankönyvtámogatás, amiről én is tudom, hogy milyen kevés. Tudom, hogy milyen komoly megrázkódtatást okoz a tankönyvek megvásárlása sok-sok család számára. Az összesen 2,3 milliárd forint akkor nagyon kevés, ha rosszul, mechanikusan osztják el. A pedagógustársadalmat kérjük arra, hogy okos szavával, helyzetismeretével, tapintatával segítsen e pénz jó és helyi elosztásában.
Ami a kultúra ügyeit illeti. Külön probléma volt a könyvek adója, ezért e kérdésre részletesebben is kitérek. A könyvek áfa-visszatérítésének kérdésében kompromisszum született. A könyvtárak esetében visszaigényelhető lesz az általános forgalmi adó, azaz ennyivel olcsóbb lesz a könyv. Ugyancsak fontos eredmény, hogy az Országos Szerencsejáték Alapból 100 millió forintot különítenek el, amelyből a Nemzeti Kulturális Alapon keresztül ugyancsak könyvtári fejlesztésekre van pénz. Százmillió forint nem kevés pénz, ha tudjuk, milyen tragikusan alacsony összegek állnak egy-egy iskolai könyvtár rendelkezésére, s nem nagyon kevés pénz, ha a könyvszakma támogatására fordítjuk, márpedig ez történik.
Ami pedig közvetlenül a kultúrára szánt összegek növekedését illeti: 75 millió forint áll rendelkezésre a könyv-, hanglemezpiac támogatására, illetve a nélkülözhetetlen információs rendszer kiépítésére, az ISBN-kódok támogatására. Ez a 75 millió nem egyszerűen növekedés, hanem új tétel a költségvetésben. Ugyancsak új tétel a költségvetésben a könyvszakmai intervenciós keret 50 millió forintja, amely lehetőséget teremt arra, hogy az igényes kiadókat megmentsük, fenntartsuk a hallatlanul magas színvonalú, nagy hagyományú magyar könyvkiadással együtt.
(11.40)
Fontos tétel a kulturális produkciókra szánt keret, amellyel a színházi vendégjátékokat, könyvhetet, a különböző kulturális cseréket kívánjuk támogatni, s amely 50-ről 125 millióra nőtt. A szellemi export támogatására új címként 40 millió forintot szánunk 1995-ben, a kulturális egyesületeké pedig 45 millió forinttal nő.
További szerény mértékű növekedés a műalkotások vásárlására szánt keret, amely 32 milliót ér.
Nagy jelentőségű tény, hogy végre létrejöhet a Magyar Zenei Alapítvány 25 millió forintos támogatással, a kortárs zene hivatott intézménye.
Akármilyen nehéz is a gazdaságunk helyzete, a jövő évben félmilliárd forinttal többet kap a magyar kultúra. Ismét csak az önök belátására bízom, hogy ez sok vagy kevés. Csak azt mondhatom, ítéljen ki-ki vérmérséklete és világképe szerint. S nem pusztán és nem mindig a pénzösszegek emelése a kérdés. A tárca roppant fontosnak tartja azon törvények sorát, amelyek eredményeként a művészeti intézmények kedvezőbb körülmények között gazdálkodhatnak. Kulcskérdés, hogy ezeket a törvényjavaslatokat minél hamarabb a Ház elé hozzuk, így a nonprofit törvény, a kulturális közalapítványok rendszerének kialakítása, a film- és végül, de nem utolsósorban a rádiózásról és televíziózásról szóló törvény.
Ugyancsak javasolni fogjuk a Nemzeti Kulturális Alapról szóló törvény módosítását, ugyanis azt szeretnénk, ha a pénzösszegek elköltésében a kulturális szakmai szervezeteknek az eddiginél jóval nagyobb szerep jutna. Kevés pénz van, de az érintettek meghatározó részvételével hatékonyan kívánjuk elkölteni. A minisztériumnak nem célja, hogy maga ossza el a pénzt, az ellenben igen, hogy a döntések elfogulatlanságát, tisztességét és depolitizáltságát biztosítsa. Épp ezért felülvizsgáljuk a jelenlegi alapítványok működését, a mainál jóval demokratikusabb rendszert kívánunk minél előbb életbe léptetni.
Jövő év elejére munkatársaim és a szakértők kidolgozzák a levéltári törvény új koncepcióját, melynek jelentőségével mindenki tisztában van. Kidolgoztuk a mille-centenárium programját, amelyre a költségvetés természetesen nem annyit fordít, mint szeretnénk, de amely mégis jelentős kulturális vállalkozása lesz hazánknak.
S végül, de messze nem utolsósorban, említést kell tennem a minisztérium stratégiai szakmai elképzeléseiről, fejlesztési terveiről, arról a hosszú távon komoly jelentőséggel bíró munkáról, amit hónapok óta végzünk.
1995 első felében szakmai viták sorára bocsátjuk a Nemzeti Alaptantervet. Felállítottuk a munkák koordinálását végző bizottságot, s folyamatosan dolgoznak a követelményrendszer kialakítását végző testületek. Elkészítjük a közoktatás közép- és hosszú távú fejlesztési tervét, amelyet a jövő év elején a parlament oktatási bizottsága elé tárunk. Elkészítjük a felsőoktatási fejlesztési törvényt, amelyet 1995 első felében a parlament elé terjesztünk. E törvény hosszú távon garantálja a felsőoktatás helyzetét, jelentőségét felbecsülhetetlennek tartom.
Ugyancsak mihamarabb a Ház kulturális bizottsága, valamint a szélesebb nyilvánosság elé kívánjuk tárni a kulturális alapelvek munkadokumentum végeredményét. Szeretnénk, ha mindenki látná, mit is értünk azon a kultúraképen, amelyben minden magyarországi lakos otthon érezheti magát.
Ugyancsak kulcsfontosságú, hogy elkészítsük az egyházak finanszírozásának hosszú távon is megoldást kínáló dokumentumát. Ehhez bizottságokat állítunk fel az összes érintett fél részvételével.
Így állunk tehát! Én is tudom, állhatnánk sokkal jobban, lehetne sokkal több pénzünk. Önmérsékletet kell tanúsítanunk, s egyben kérlelhetetlennek kell lennünk a stratégiai kérdésekben. Jónéhány olyan kérdés van, amely még vitát jelent köztünk és a Pénzügyminisztérium között, hiszen szót kell majd váltanunk a közintézmények helyzetéről az új energiaárak életbe lépése után. Nyilvánvaló, hogy senki sem akarja bezárni iskoláinkat, tehát biztos vagyok benne, hogy megfelelő megoldást fogunk találni, mert ez stratégiai kérdés. A megoldás nyilván összefügg a kompenzáció kialakítandó rendszerével, amelyben a rászorulók közt ott találjuk a nyugdíjasok mellett az iskolákat is.
Át kell tekintenünk az egész oktatási rendszer pénzügyi támogatási rendszerét, vizsgálnunk kell hatékonyságát. Nyilván sok szót kell még váltanunk például a jóval szerényebb anyagi vonzatokkal járó magánmecenatúrát lehetővé tévő törvények kialakításáról, illetve a beruházások kultúrafinanszírozásának, ösztönzésének kérdéséről, amelyre oly sok nyugati országban látunk működő példákat. Meggyőződésem, hogy jó lelkiismerettel senki nem mondhatja, hogy a Művelődési és a Közoktatási Minisztérium közalkalmazottjai, illetve vezetése ne követne el mindent azért, hogy a magyar oktatás és kultúra ügye ne vesszen el. De egyetlen dolgot nem vállalok soha. Mint azt fentebb ígértem, visszatérnék egy kérdésre, ez pedig a demagógia.
Szülővárosom egyéni képviselője vagyok, gyakran járok haza és tudom, hogyan élnek szüleim, szomszédaim. Ismerem az országot épp úgy, mint bárki más, épp úgy, mint a tegnap még sztrájkon gondolkodó közalkalmazottak. Épp oly jól tudom, mint ők, hogy milyen nehezen élnek. De igen nehezen él ebben az országban még sok-sok millió ember, aki nem sztrájkolhat, mert nincs abban a helyzetben, hogy bárkit ezzel fenyegessen. Ápolónők, bányászok, kereskedelmi dolgozók épp oly nehezen élnek meg, mint a pedagógusok. Nem hinném, hogy ezt épp nekem kellene elmagyaráznom nekik. De azért hadd hívjam fel a figyelmüket arra, hogy a közalkalmazottak tiltakozása mindig különösen bonyolult, nehéz kérdés. Hiszen kitől várnánk el több türelmet és bölcsességet, mint a tanároktól, akikre - ki tagadná - rettenetes súlyok nehezednek, de akiknek, szemben oly sok, nehéz helyzetben élő társukkal, megadatik az alkotás naponta megismétlődő élménye, akik példát teremthetnek nemzedékek számára.
A minap még én is tanítottam, s pontosan emlékszem arra a boldogságra, amellyel órámra igyekeztem. Természetesen tegyék, amit lelkiismeretük diktál, s a kormány tisztességes tárgyalópartnerük lesz. Ennek eredményeként is külön örülök annak, hogy tegnap este végül is megállapodtak egymással a munkavállalók és a kormány. Persze, felelős értelmiségieknek kellene talán a legtöbb önmérsékletet tanúsítaniuk. Kedves amerikai íróim egyike, Malamud "Új élet" című regényében olvasható megállapítással kell együtt élnünk: "A korszak rossz. Más korszak nem adatott! Nos tehát ennyien vagyunk, ilyenek vagyunk. Nincs hova hátrálni, nincs hova visszalépni". Ki tud ennél jobbat ma - ez itt a kérdés. Lehet kritikával illetni a kormány elmúlt hónapokbeli munkáját, de nem ismerek alternatívát. Egyetlen lehetőségünk van: dolgozni tovább, dolgozni a fentiek szellemében! S az, hogy önök miként szavaznak, ez az önök felelőssége. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)
