DR. SZABÓ IVÁN
DR. SZABÓ IVÁN
DR. SZABÓ IVÁN (MDF): Tisztelt Elnök Asszony! Kedves Képviselőtársaim! A költségvetési vita általános részének lezárása előtt - bár még lesz MDF-es hozzá-szóló - szeretném kihasználni a lehetőséget, hogy összefoglalóként valóban elvi, az általános vita tartalmához tartozó kérdésekben az elhangzott MDF-es állásfoglalásokat csokorba gyűjtve, néhány olyan megjegyzést tegyek, amely gondolkodásmódunkat, aggályainkat és a költségvetéshez való viszonyunkat világosan mutatja.
Mindenekelőtt néhány megjegyzést szeretnék tenni kifejezetten politikai aspektusból. Kicsit úgy érzem, és azt kell mondanom, hogy nem igazán volt jó ízű a vita. Azért nem volt jó ízű, mert szokatlanok egy parlamentáris demokráciában az olyan megjegyzések, amelyek arra utaltak, hogy korábban megszámolták, hogy az ellenzéki képviselők mennyi időt beszéltek azonnali kérdések, interpellációk - és így tovább - során, kvázi az időfelhasználás és a parlament üresjárata milyen nagy mértékű.
Azt hiszem, hogy ilyenre nem illik hivatkozni, mert más számolás is lehetséges volna: megszámolni azt, hogy hányszor történt hivatkozás az előző parlament és az előző kormányzat munkájára, ezt az időtartamot is össze lehetne számolni, és ez nemcsak képviselőtársaim részéről értelmezhető nehezen, hanem - mint már a kormányprogram vitájában elmondtuk - nem tartjuk egészen helyénvalónak, hogy négyévenként, egy parlamentáris demokrácia váltógazdálkodásában olyan tömegében jelenjék meg igény az előző parlament munkájának, törvényalkotásának felülvizsgálatára, mint ezt maga ez a kormányprogram is mutatta.
A visszahivatkozás az előző négy évre kissé torznak tűnik, bár elismerem, hogyha összehasonlítást akarnak itt egyesek tenni, könnyen mondhatják azt: igen, az előző ciklusban is nagyon sok visszahivatkozás történt az előző 40 esztendőre.
Tisztelt Képviselőtársaim! Azért nagyon szeretném, ha egy minőségi különbséget mégiscsak tennénk, ha egy szocialista világrendszer globális összeomlásának részeként Magyarországon is létrejött rendszerváltoztatást nem kevernénk össze a parlamentáris demokrácia ciklikus választásai alapján történő kormányváltozásban, egy demokratikus váltógazdaságban megjelenő változással, mert ha ezt a minőségi különbséget elmossuk, akkor nagyon furcsa képzetek rögzülhetnek a társadalomban.
(11.00)
A nagy különbség elmosódása olybá teszi a dolgot, mintha itt négyévenként szinte kötelező volna nem kormányt, hanem rendszert váltani.
Mi nagyon konstruktívan szeretnénk - és azt hiszem, tudtuk is igazolni - a vitában részt venni, de semmiképpen nem szeretnénk generálni egy olyan hangulatot, amely azt sugallja, hogy minden parlamenti munka egy következő időszakban valamiféle bosszúsorozat kiindulópontjává váljék. Igen, nekünk az az érdekünk, hogy az országban nyugalom legyen, és az embereknek jobban menjen a dolga.
Úgy hiszem, hogy a politikában az egyre jobban elfásuló és csalódott tömegek számára egyik oldalról sem kelt kedvező benyomást a sárdobálás. Ezért nagyon szeretném, ha a vita tárgyszerűen folyna, és ezek a politikai felhangok, alhangok a továbbiakban elmaradnának.
A továbbiakban szólni szeretnék a költségvetés konkrétságában azokról a kiindulási feltételekről és látható vagy nem látható célokról, amelyek a költségvetésben megmutatkoznak. Itt néhány olyan tényre szeretném felhívni a figyelmet, amelynek halvány kezdetei '92. 4. negyedévében egyedül az iparban jelentek meg. '93-ban a magyar gazdaság - valóban mélypontjában - egy igen mély válságpontot ért el, és a recesszió, illetőleg a GDP-csökkenés valóban nagyon szélső értéket kapott.
Azonban azt hiszem, nem lehet tagadni, hogy 1994 az '92. 4. negyedéve óta felhalmozódó és egy irányba mutató változások immár teljes körre kiterjedő esztendeje volt. Ezzel kapcsolatban igen nyomatékosan elmondható, hogy az ipari termelés, a mezőgazdasági termelés, a beruházások, a megtakarítások valóban nagymértékű fellendülést mutattak.
Azt is be kell vallanom, hogy az előző évben a tárgyévre vonatkozó - az erre az évre vonatkozó - költségvetés beterjesztésekor még rám is hatott az akkor még ellenzéki pesszimista logika, és nem mertem a költségvetés vitájában prognosztizálni többet, mint 1-2 százalékos, sőt reményeink szerint 2 százalékot el nem érő GDP-növekedést. Most már nagyon örülök, hogy a pénzügyminiszteri expozé is 3-3,5 százalékról szólt erre az esztendőre.
Úgy hiszem tehát, hogy itt igen jelentős változások következtek be a magyar gazdaságban, miközben teljesen természetes és világos, hogy ezekkel a pozitív eredményekkel szemben áll a belföldi költségvetési és az egész külgazdasági kapcsolatrendszerünket érintő folyó fizetési mérleg deficitje. Ezek valós problémák, de mégiscsak azt kell mondanom, hogy mindez a gazdaság állapothatározói közül csak két elem; és nem lehet csak két elemmel leírni az egész magyar gazdaságot.
Kiindulási pontként azért érezzük rossznak a kiindulást, mert már a pótköltségvetési vitában is kiéleződtek a valóban - úgy érzem - szakmai véleményeltérések. Itt a pénzügyminiszteri expozéban arról hallottunk, hogy pótköltségvetés nélkül 40 milliárd lett volna az államháztartás deficitje, nagyobb, mint ami tervezve volt. Bár igaz, hogy a pótköltségvetés vitájában, sőt a kormányprogramban még 80-90-ről hallottunk. Nagyon örülnék, ha ez a vita még ebben az évben folytatódhatna; a végén kiderülne, hogy tényleg nem volt már ilyen.
De hozzá szeretném tenni, hogy a tényszámok makacsok, és semmilyen módon nem igazolják utólag sem azt, amit itt tettünk. Még azokat a lefaragásokat sem, amelyek egy megtartandó költségvetési deficit érdekében lettek megtéve. Hiszen október végéig még a pótköltségvetés nem is hathatott, mert nem lépett hatályba. Való igaz, hogy a 220 milliárdos 10 hónapi deficitből már semmilyen módon nem hozható ki az, hogy akár 40, akár 80 milliárdos költségvetési deficitelfutásra lehetett volna számítani.
Ma is meggyőződéssel állítom, az utolsó két hónap nem fog rátermelni annyit, hogy számottevően átlépje a 300 milliárdot. Tehát azok a kényszerintézkedések, amelyek már ennek az esztendőnek az utolsó hónapjában intézményeket nagyon súlyos helyzetbe hoztak, valóban úgy látszik, hogy hibás kiindulópontul szolgálnak a következő év számára is.
Ezzel szemben a pótköltségvetés - amit a parlament nagy munkában és nagy vitában produkált - kidobott időnek bizonyult. De leginkább kidobott időnek bizonyult a Pénzügyminisztérium apparátusa részére, amelynek így kevés ideje maradt a valóban nagyon fontos '95. évi költségvetés előkészítésére. Azt hiszem, nagyon nagy tisztelet illeti azokat az embereket, akik a pótköltségvetés után rendelkezésre álló rendkívül rövid idő alatt összehozták ezt a költségvetést - még akkor is, ha ez a költségvetés meglehetősen kócos, összefésületlen, és néha nagy hiányosságokat mutatott, utólagos pótlások voltak szükségesek és így tovább.
Nem hiszem, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi hibaszázaléknál sokkal jobbat ki lehetett volna hozni. Az a kérdés, hogy valóban csak ennyi időt kellett-e volna rá adni.
Ami a költségvetés modelljét illeti, mint minden problémamegoldásról, - ha matematikai formában gondolkozom, - akkor azt hiszem, a következőt kell mondani. Egy problémamegoldásnak nyilvánvalóan van egy célfüggvénye. A célfüggvény két lényeges alapelemből áll: magából a célból és a kerületi feltételekből. A kerületi feltételek viszont önmagukban is függvények, amelyek önmagukban is két lényeges elemet tartalmaznak, magát a helyzetet és annak az időbeli változását.
Itt van a legalapvetőbb vitánk és véleményeltérésünk a költségvetéssel kapcsolatban. Úgy érezzük, hogy a költségvetésben nincsen cél, jövőkép, a célfüggvényben csak a helyzetértékelésnek van szerepe, ezért a helyzet diktálja a tennivalót is, nem pedig valamilyen átgondolt stratégia.
Látszólagosan úgy tűnik, mintha megoldanánk bizonyos pénzügyi problémákat és kérdéseket. Hozzá kell azonban tennünk, hogy ehhez eszközül választottunk egy olyan restrikciós lépéssorozatot, amelynek társadalmi méretekben reáldeficit-növelő hatása van - ha gondolok a demográfiai előrejelzéseinkre, az iskolaügy kérdésére, az infrastrukturális problémákra és a tudomány és innováció tekintetében bekövetkező változásokra, amelyeket ez a költségvetés hosszabb távon indukálni fog.
Úgy hiszem, ha a mai magyar gazdaság állapotát vizsgáljuk, akkor abban mindnyájan egyet fogunk érteni, hogy a mai magyar gazdaság egyik alapproblémája a mind relatív, mind abszolút értelemben magas kamatok mértéke, amelyek egyrészt magasabbak az európai átlagmértéknél, annak több mint háromszorosát is meghaladják. Világos, hogy ha a termelésben az átlagprofithoz hasonlítjuk, gyakorlatilag kitermelhetetlen. Ennek folytán a magyar gazdaság relatív alacsony hatékonysága is kifejeződik benne.
Hozzá kell azonban tennem, hogy itt a költségvetés hozott egy változást a bemutatásban, amely a GFS-rend-szer bevezetésével, az adósságszolgálat lemeztelenítésével mutatta be a '95-től kezdődő állapotokat. Hozzá kell tennem, ezt örömmel üdvözöljük, annál is inkább, mert ha így vizsgáljuk a dolgokat, akkor azt kell mondanom, sem a '94-es eredeti, de még a '95-ös sem - bár valamelyest rosszabb mutatókat tartalmaz - szégyenkeznivaló az európai átlagot tekintve. Nem ez az a költségvetés - sem a volt, sem a jövő -, amely a GFS-rendszerben az ország gazdálkodása szempontjából katasztrófahangulatot indukálna.
Vissza kell térnem arra, hogy ami itt igazán súlyos helyzetet teremt, az maga az adósságszolgálat. Ennek a kezelésére a gazdasági oldalról nincs igazán megoldás ebben a költségvetésben.
Mit lehet csinálni? Erről kellene beszélnünk. Tulajdonképpen két oldalról lehet kiindulni: egyrészt deficitoldalról magának a bázisnak a csökkentéséből, illetőleg a monetáris politikai eszközökből, amelyek bevethetők. A bázis maga az a deficit, amelyet - s ez világos, - csak hitelekkel lehet megfinanszírozni.
Három olyan terület van, ahol ezt a fajta deficitet, mint báziskezelést, kiindulópontként elvileg kezelni lehet. Röviden utalnék arra, ebben a költségvetésben három oldalról hogyan látjuk azt, hogy mi történik.
Ennek az ügynek az egyik oldala - kétségtelen tény - a bevételi oldalon való kezelhetősége. Itt az előirányzott bevételnövekedések mozdítanak el a deficit felszámolásának irányában.
(11.10)
Nagyon sajnálatosnak tartjuk, hogy a költségvetéshez az időhiány miatt, és lehet, hogy más megfontolások miatt is, valóban nem készült el az az államháztartási törvényben kötelezően előírt hatástanulmány, amely azokat a társadalmi hatásokat képes lett volna bemutatni, amiket a költségvetésben megtett lépések a társadalom mozgására perspektívájában bemutatnak.
Az előbb már szóltam arról a társadalmi reáldeficitről négy területen, amit ez a költségvetés indukál. Hatástanulmány nélkül itt valóban egymással hadakozva bemutatunk vélt vagy valós hatásokat. Ez az adóssága a költségvetésnek alapvetően kérdőjelezi meg a bevételoldal társadalmi hatásainak elfogadhatóságát vagy elfogadhatatlanságát.
A bevételi oldal másik területe az áremelések oldaláról közelíti meg a dolgot, amelyekre valóban lehet mondani azt, hogy területenként van indokoltsága, mint az energiaár-emelésnek, azonban itt is végig kell gondolni, hogy az egyéb területekre való áthatásában milyen inflációs spirált fog ez indukálni. Nem látjuk ennek a bemutatását, és félünk, hogy ennek az inflációs spirálnak az ismételt beindulása - mely már abban is megfogalmazódik, hogy a következő esztendőre a kormányprogram maga tisztázza azt, hogy az ideihez képest várhatóan 3-5 százalékkal magasabb inflációs rátával kell számolnunk szükségszerűen - újra maga előtt fogja tolni a kamatokat, és a gazdaságnak ebben az állapotában a növekvő kamatterhek mellett még jobban leblokkolja a gazdaság perspektivikus fejlődésének esélyeit is, még kitermelhetetlenebb kamatokhoz fog vezetni, és a gazdaságra való hatása bizony erről az oldalról nem tekinthető megalapozottnak a költségvetésnek.
Végül, itt már szó volt erről, csak vissza szeretnék utalni rá: nagyon sok évi tapasztalat - ha négy évet soknak lehet tekinteni egy költségvetési politikában -, hogy a bevételi oldalon megjelenített privatizációs 150 milliárd forintot abszolúte irreálisnak és teljesíthetetlennek tartjuk. Ez az a pont, ahol bekódoltan megjelenik üzenetszerűen az Országgyűlésnek és a társadalomnak, hogy itt az év közepe táján mi pótköltségvetést fogunk tárgyalni. Egyik sarkalatos pontja ez a költségvetésnek.
Ennek a bizonyos bázisnak, a deficitbázisnak a kezelési oldala másik helyen, a kiadási oldalon volna kezelhető. Személyes meggyőződésemet is kifejezem akkor, hogy az értelmes, hatékony megtakarítási tendenciákkal, még akkor is, ha bizonyos területeken ez nadrágszíjmeghúzást jelent, egyetértünk, magam is egyetértek, annak teljes egyértelműségének tisztázásával azonban, hogy nadrágszíjmeghúzásból és megtakarításokból azért még nem gazdagodott meg senki - mégis kell takarékoskodnunk.
Itt az a kérdés, hogy ez a társadalom mely rétegeire terheli ezt, és ha itt az egyenlő teherelosztásról beszélünk, akkor lehet, hogy egy jogelvet kielégítünk, itt azonban azt kell mondanom, hogy az egyenlő teherviselésben én az arányost tartanám fontosnak; vannak rétegek és területek, ahol jobban, és van, ahol kevésbé.
Kezelhető strukturális változásokat nyilvánvalóan az államháztartási reform indíthat el. Itt gyakran elhangzott a vitában, hogy majd még ennek ki kell gondolni és módolni bizonyos területeit, úgysem történt ebben az elmúlt időszakban semmi. Szeretnék kifejezetten utalni rá, hogy ha emlékeim nem csalnak, az elmúlt négy esztendőben született meg az államháztartási reform kereteibe tartozó államháztartási törvény, a társadalombiztosítás leválasztása a költségvetésről, a tb-önkormányzatok megteremtése, és azt is hozzá kell tennem, kialakításra került, csak a parlament elé nem került, és nagyon sajnálom, hogy az elmúlt fél esztendő kevés volt, hogy a polcon otthagyott kincstári, illetőleg közbeszerzésekről szóló törvény nem került az Országgyűlés elé, mint egy olyan jellegű lépés az államháztartás reformjában, amelynek rövid és középtávon már valóban van hatása. Mert egyébként legyen szabad meggyőződésemet kifejeznem, hogy igenis az államháztartási reform évtizedes léptékű feladathalmazt tartalmaz, iterációs lépésekkel, és ebben - ez kétségtelen tény - állami feladatvállalások áttekintése képezi a döntő elemet. Azonban azt is hozzá kell tennem, államháztartási reformot nem lehet kizárólagosan fiskális aspektusból kezelni.
Meggyőződéssel vallom, hogy a hivatalok költségvetésének állandó nyirbálása nem jelent államháztartási reformot, és lehet, hogy nem leszek túlzottan népszerű a társadalom egésze felé, mégis ki kell mondanom azt a meggyőződésemet, hogy a köztisztviselőkön és a közalkalmazottakon gyakorlatilag már nincs olyan sok lehúzható bőr, hogy ezzel jelentős eredményeket lehetne elérni. Néha az az érzésem, hogy itt kaffkaiak a körülmények, és eladhatatlan adóalapok kérdéséről vitatkozunk.
Végül a harmadik területe a báziskezelésnek, a deficitmenedzselésnek maga a monetáris politika lenne. A monetáris politikában látjuk, hogy új helyzet áll elő. Valami egészen másfelé indulunk el, az MNB most kezd el valami olyan monetáris politikát, amelyikről úgy tűnik, hogy a kormány jelenlegi álláspontjához közelebb áll. Ez azért lesz kulcsfontosságú, mert mint látjuk, a másik oldalról, a költségvetés másik területéről egy nagyon nagy kamatnyomás fog nehezedni a Magyar Nemzeti Bankra és a monetáris politikára, és én azt hiszem, hogy itt nagyon szűk mezsgyén dolgozunk és járunk akkor, amikor úgy kell megtalálni az egyensúlyt, hogy ez ne törje le a megtakarítási kedvet, közelítsen azonban az átlagprofithoz, és ne gyilkolja le azt a megindult, elkezdett növekedést, amit egyébként a már nagyon nagy kamatmarzsok eddig is jelentettek.
Ha valami a világon, akkor azt kell mondanom, az előző kormányzati ciklusban éppen ennek a betéti és hitelkamatok közti résnek a csökkentése volt a kiindulópontja annak a bank- és adóskonszolidációnak, amely eljutott egy bizonyos szintig, és pillanatnyilag úgy lebeg a levegőben, hogy hogyan lesz ez befejezve. Ennek folytán nem igazán látjuk azt, hogy a kamatpolitikában, amely a gazdaságpolitika sarkpontja, mi fog történni a közeljövőben.
Hozzá kell tennem, volt számomra egy igen rossz üzenete a pénzügyminiszter úr expozéjának, amikor arról beszélt, hogy ezentúl megszűnik a tárcák részvétele az adóskonszolidációban, mert ezt én tipikusan egy olyan restrikciós lépésnek tekintem, ahol a fiskális gondolkozásmód eluralkodik a szakmapolitikai szempontok fölött, és innentől kezdve nem gazdaságpolitikában, hanem csak költségvetési politikában gondolkozik. Ha kiirtjuk a szakmát az adóskonszolidáció területéről és ezt kizárólag pénzügyi szempontoknak rendeljük alá, akkor nagyobb bajt csináltunk, mintha hozzá se kezdtünk volna. Mindez tehát azt jelenti, hogy 1995-ben a költségvetés nem a gazdaság reálfolyamatait tartja szem előtt, hanem kizárólag az elosztási szférában keresi a megoldást. A beruházások növelésére, a szerkezetátalakításra, a technológiai színvonal emelésére és a hatékonyság növelésére vonatkozó szándékok meglehetősen üres deklarációnak tűnnek ezeknek a figyelembevételével.
Néhány szót kell szólnom a mezőgazdaság, az élelmiszer-gazdaság kérdéséről, és főleg, mivel itt megint elhangzanak szlogenek, ezzel szemben a számok mást tükröznek. Kérem, '94-ben - nem vitathatóan - a mezőgazdaság, élelmiszer-gazdaság termelésnövekedése 5-6 százalékra tehető. Az 1995. évi terv 1-2 százalék között mozog. Az exporttámogatások mértéke a 14,5 százalékról a benyújtott törvényjavaslat szerint 12-re csökken, ami közel 10 milliárdos elvonást jelent az ez évihez képest. Az építőipar idei fejlődésének bővülése várhatóan a felére csökken jövőre, ami igényes új és vegyes vállalatokba behozott építési technológiák kapacitáskihasználásának a pangását és újabb csődhullámok elindulását indukálhatja. A termelés hatékonyságának növelése, a komparatív előnyök elérése valóban a jövő exportteljesítményeinek a záloga. Összetett feladat, és azt hiszem, hogy itt az elmúlt évtizedekben pontosan ez a technológiai hatékonysági követelmény volt, ami elmaradt.
Arra nézve, hogy itt milyen ellentmondás van még a kormánykoalíción belül is, engedtessék meg, hogy csak néhány idézettel szolgáljak, kommentár nélkül szinte, amelyek a növekedés, illetőleg a restrikció, az egyensúlyi helyzetek kérdését taglalja. A gazdaságpolitikai kötetből idézem a következő mondatot: "1995-ben a stabilizációt szolgáló, a keresletcsökkentést célzó intézkedések nem a beruházások, hanem alapvetően a fogyasztás mérséklésére szolgálnak."
(11.20)
A pénzügyminiszteri expozéban elhangzott: csak az export és a beruházások bővülésére épített növekedés lehet tartós. Tardos Márton képviselő úr a következőt mondta: rendbehozni az országot - igaza van azoknak, akik ezt mondják - csak akkor lehet, ha nem csupán visszafogunk, hanem fejlesztünk. Végül Bauer Tamás képviselő úr is azt mondta, hogy a magyar gazdaságban a konzervatív kormány nem volt képes a strukturális változásokat elindítani, így ez a szocialista-liberális koalícióra marad.
Ugyanakkor ennek ellentmond a gazdaságpolitikai kötet 1. számú táblázata, amely a beruházások bővülését 1994-ben 14-18 százalékra prognosztizálja, '95-re - ennek a szocialista-liberális koalíciónak az eredményeképpen - visszaviszi 5 százalékra.
Akkor hogy függenek itt most össze a szándékok és a bekövetkező események? Nem értem tehát, itt miről van szó.
És ha már az előbb idéztem Bauer Tamás képviselőtársamat, legyen szabad itt egy megjegyzést tennem; amikor ő meglehetősen határozott hangon okította ki Kádár Bélát arra - aki egyébként kitűnő expozéjában, azt hiszem, nemzetközi színvonalon álló hozzászólásával tette hozzá a véleményét a költségvetési vitához -, amikor azt mondta neki, hogy a kereslet és a kínálat összefüggésének a dialektikájában nem lehet arról beszélni, hogy vagy a fék kell az autóhoz, vagy a gázpedál. Azt hiszem, ebből a vitából egy nagyon lényeges kérdés kimaradt. Én úgy hiszem, hogy egy autóban nagyon fontos a fék is meg nagyon fontos a gáz is, de arról, hogy ez az autó hova megy, mégiscsak a kormány gondoskodik.
Amikor tehát én egy autóban gondolkozom - maradjunk ennél a hasonlatnál -, akkor a kormányról kell elsősorban beszélni; és nekem ezzel a költségvetéssel nem az a bajom, hogy ez nagyon lassú vagy nagyon gyors, hanem az, hogy rossz irányba megy. Itt van tehát az a probléma, amelyről igazán hosszabb távon beszélgetni kellene. És amikor a programban talált költségvetési összefüggésekben adócsökkenésről, beruházás irányú adócsökkentésekről beszélünk - ami ebben a költségvetésben benne van, és nagy számként megjelenik a társasági adó mintegy felére csökkentése -, legyen szabad magából a költségvetési törvényből kiolvasni az emögött lévő számokat, tisztelt képviselőtársaim, amelyek szerint az 1994-ben és '95-ben várható, illetve tervezett adózás előtti eredmény '94-ben 325 milliárd, '95-ben 365 milliárd - a különbség tehát 40 milliárd. Az adózás után az adózónál maradó: '94-ben 266,6 milliárd és jövőre 310 milliárd - a különbség 43,4 milliárd. Tehát az adótömeg csökkentése mindössze 3,4 milliárd forint!
Ha figyelembe vesszük, hogy a kifutó, illetőleg megszűnő adókedvezményeknek mi a hatása, akkor a társasági adótörvény miatt az 50 százalékos csökkenésből származó megtakarítása a vállalkozói szférának kisebb, mint 1994-ben, amikor a tányát 10 százalékkal csökkentettük csak! Ennek számszerű adatai ugyancsak kimutathatóak. Az átlagadó 1993-ról '94-re 2,94, '94-ről '95-re csak 2,89 százalékkal változik, ami világosan mutatja, hogy itt az intézkedések mögött látszatszlogenek vannak, de ezek a valóságban a reálszférában nem úgy tükröződnek, mint ahogy a százalékokból kiolvasható lett volna.
Azt hiszem, hogy az elosztási szférában keresni a megoldást: alapvetően hibás gazdasági felfogás, hiszen lényegében a spájz ki van söpörve. Azt elhiszem, hogy a gazdaságot meg lehet pénzügyi oldalról is közelíteni, de tessék megnézni: miközben olyan természetű a Svájcról elterjedt kép, hogy Svájcban a bankból élnek az emberek, tessék megnézni a svájci GDP összetevőit, mennyi ebből a bankszféra kamataiból és egyéb bevételeiből származó és mennyi a termelő szférából származó mérték! Azt hiszem, hogy itt a bővített újratermelésben Svájc ipara és gazdasága nagyobb szerepet játszik, mint maga a bankvilág.
Én azért azt hiszem, amikor arról beszélünk, hogy mi az igazi alternatíva, itt térek vissza arra, hogy a mérlegegyensúly helyrehozásában és elsősorban a folyó fizetési mérleg külgazdasági egyensúlyba hozásában itt valóban számolnunk kell azzal, hogy az elkövetkezendő években a gazdaság megfojtása nélkül nem lehet egyensúlyra játszani önmagában, mert minden beruházási tevékenység, innováció és műszaki fejlesztés feltételez egy jelentős technológiai, technikai importot, amelyik biztos, hogy az első beruházási növekedési időszakban több, mint az ebből majd három-négy év múlva exportárualapban realizálható bevétel ezekben az időszakokban. És itt van az alapvető helyzet, hogy ennek a három esztendőnek vagy négy esztendőnek a privatizációs és zöldmezős beruházásai tőkebehozatalából származó ellensúlyára kellene játszani. A katasztrófapolitika, az összeomlás veszélyének "farkas, farkas!" kiáltása azonban - legyünk már egészen őszinték - világosan mutatja, hogy pont ez a csap látszik bedugulni, pontosan ezen a területen vannak elmaradásaink, hogy a külföldi tőke bejövetele lelassult, elmarad, sőt aggályai vannak - a gazdaságpolitika okán -, hogy egyáltalán, ami bent van is, meddig akar itt maradni! Tessék elhinni, ebben teljesen közvetlen információim, teljesen közvetlen megkereséseim vannak a legnagyobb magyarországi külföldi befektetők érdekképviseletei részéről!
Tehát amikor mi a költségvetési vitában, bár nagyon érzékeltük, hogy nagyon sok helyen szeretnének többet látni a maguk ágazati területén, mégsem a választóknak valamilyen érzelmi ráhatására szolgáló módosító indítványokkal jelentünk meg: "ide egy pár milliót, oda egy pár milliót, ide egymilliárdot!" - nem ezen az úton indultunk el, hanem azon, hogy elveiben és céljaiban keressünk egy más megoldást, akkor nem lehet csodálkozni azon, hogy elenyésző számú módosító indítvánnyal fogunk megjelenni, nem több százzal, mint az előző évek időszakában, mert úgy hisszük, hogy ez a költségvetés módosító indítványokkal, részterületeken elért részsikerekkel alapvetően nem oldja meg a gazdaság problémáit. Ezért gondolom, nem fog nagy csodálkozást kiváltani, ha azt mondjuk: különösebb módosító indítványok nélkül ezt az egészet úgy vetjük el, ahogy van. Köszönöm figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)
