GAÁL GYULA
GAÁL GYULA
GAÁL GYULA (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A jövő évi költségvetés általános vitájának utolsó napjához értünk ma. Úgy érzem, indokolt összefoglalni mindazokat a gondolatokat, amelyeket a Szabad Demokraták Szövetsége képviselt ebben a költségvetési vitában, és a rendelkezésemre álló idő alatt próbálok néhány egyéb felvetésre is reagálni, ami az eddigi vita során elhangzott.
Annál is inkább indokoltnak érzem azt, hogy azért saját véleményünket pregnánsan szögezzük le, hiszen Boross Péter úr a saját szónoklatát azzal indította, hogy nem tudja, kinek is a költségvetése ez a jelenleg tárgyalt tervezet, hiszen szerinte Pető Iván a vezérszónoklatában kellő távolságot tartott, és kvázi elhatárolta magát ettől a költségvetéstől. Hogy ilyen félreértés ne maradjon meg senkiben, szükségesnek tartom a mi álláspontunkat összefoglalni.
Ha összefoglalom a kritikákat, amelyek a költségvetés kapcsán elhangzottak, talán két fontos pontban lehetne őket megfogalmazni. Az egyik típusú kritika azt mondja, hogy az a baj ezzel a költségvetéssel, hogy az előző évek költségvetéseinek a folytatása, semmilyen fordulatot nem hozott, ugyanaz a szerkezet és ugyanazok a tendenciák élnek benne továbbra is, mint az elmúlt években.
A kritikák egy másik csoportja pedig azt fogalmazza meg, hogy az a baj ezzel a költségvetéssel, hogy szemben az előző évek költségvetéseivel és gazdaságpolitikájával - amelyek eredményeképpen egy gyümölcsöző növekedést élvezhetünk jelenleg a gazdaságban -, ez a költségvetés a maga restrikcióival megfojtja ezt a növekedést, ellehetetleníti a gazdaság kilábalását a bajból.
Szabó Iván előttem körülbelül egy órával úgy fogalmazott, hogy nincsen cél, nincsen jövőkép a költségvetés mögött. Ez az egymásnak részint ellentmondó két véleménycsoport okkal felvet egy sor kérdést: ha ez a véleménye az ellenzéknek, hogy nem változott meg szerkezetében és minőségében ez a költségvetés, annak örülniük kellene, hiszen akkor folytatja az eddigi évek hagyományait, vagy ha mégsem folytatja, akkor mi is itt valójában a helyzet?
Úgy gondolom - és ez az álláspontunk is, ennyiben szólt képviselőcsoportunk vezérszónoklata talán tartózkodóan a költségvetés kapcsán -, hogy jelentős kényszereknek engedett a kormány, amikor ezt a költségvetést megtervezte és benyújtotta. A költségvetés részint kényszerek, részint a szabad elhatározások között mocorog valahol, ebben az évben, ebben a költségvetésben nagyon kis területe volt a szabad elhatározásoknak és nagyon erősek voltak a kényszerek, amelyek meghatározták, hogy milyen típusú, milyen eszközökkel operáló költségvetést terjeszt be a kormány.
Meghatározott ez a költségvetés azáltal, hogy az elmúlt évek gazdasági folyamataira épít, tehát azokkal a lehetséges bevételekkel tud kalkulálni és azokkal a szereplőkkel, amelyek az elmúlt években ebben a gazdaságban kialakultak. Olyan jövedelemtermelő képességgel kell számolnia, ami az elmúlt években kialakult, ehhez képest tudja előirányozni a különböző terheket és azok csoportosítását a jövedelemtulajdonos csoportok között. De ugyancsak az örökség határozza meg a mozgásterét akkor is, amikor az állami feladatokon gondolkodik, azon, hogy milyen feladatokat kell ellátni központi forrásokból, és hogy ezt milyen intézményrendszeren keresztül valósítja meg.
Nyilvánvaló, hogy egy költségvetés nem alkalmas eszköz arra, hogy újjáteremtse a költségvetési intézményrendszert, inkább foglya ennek az adott struktúrának, nem pedig szabad átalakítója. A költségvetés csak azt teheti meg, hogy különböző módon differenciál az egyes intézmények között, de hogy ne alkalmazkodjon ezek létéhez és struktúrájához, azt nem teheti meg. Ilyen értelemben tehát jelentős kényszerpályán mozog a költségvetés és nem utolsósorban - amiről talán a legtöbb vita folyt - jelentős kényszerpályán mozog azáltal, hogy milyen gazdasági egyensúlyi helyzetet örökölt. De abban egyetértés van nagyjából a terem bármelyik oldalán ülő képviselők között, hogy baj van. A különbség csak az, hogy ki mit lát ezen baj okának és hol ragadja ezt meg.
Az ellenzéki képviselőtársaim felszólalásából rendre az a kép rajzolódik ki, hogy a baj oka maga a költségvetés. Attól lesz baj a gazdaságban, hogy ilyen ez a költségvetés, amilyen, ez fogja tönkretenni a jövő lehetőségeit. A másik oldalon ülők véleménye szerint pedig azért van baj, mert olyan egyensúlyhiányt örökölt az ország mostanra, olyan egyensúlyhiányba sikerült beledolgoznia magát, ami megakadályozza, hogy ugyanolyan módon folyhasson tovább a gazdasági tevékenységek finanszírozása, illetve a közösségi fogyasztás, az állami feladatok finanszírozása, mint az elmúlt években.
Úgy érzem, ezeknél a típusú kritikáknál, amelyek a költségvetés szemére hányják azt, hogy megakadályozza a gazdasági növekedés további kibontakozását, megerősödését, kétféle fogalom csúszik vagy keveredik össze. Sokan hivatkoznak a költségvetéshez benyújtott mellékletre, illetve számítási anyagokra, amelyek bizonyos prognózisokat tartalmaznak. Ezek a prognózisok valóban nem jeleznek előre különösen nagy növekedést, hadd hivatkozzam megintcsak Szabó Iván mai szavaira - csupán azért rá, hiszen ő beszélt a mai napon és nem akarok sokkal régebbre visszanyúlni -: ő kiemelte az építőipari teljesítményt és a beruházásokat, hogy milyen növekedésösztönző költségvetés ez, amelyik ilyen csekély teljesítménynövekedéssel számol a különböző területeken. A probléma most az, hogy ezeknek a teljesítményértéke, az erre vonatkozó becslés egy prognózis, nem pedig a kormány elhatározása, hogy ennyi legyen. Nem a költségvetés számaiból következik, hogy az építőipar teljesítménye mennyire fog növekedni vagy nem fog növekedni, nem is a kormány elhatározott döntésétől függ, hogy a beruházások nagyságrendje hogyan fog alakulni; ez egy prognózis. Tehát azt bírálni, hogy azért nem tetszik a költségvetés, mert ezt prognosztizálja a kormány, az nem igazán jó területe a bírálatnak. Bírálni - azt gondolom - azokat az intézkedéseket kellene, amelyek a költségvetés számai mögött valóban megjelennek. Itt pedig úgy gondolom, nem lehetne találni olyan intézkedéseket, amelyek a növekedés korlátozását irányoznák elő, bármilyen értelemben szűkebbre szabnák a gazdasági tevékenységek mozgásterét, mint az elmúlt időszakban.
(13.00)
Impozáns számsorokat is hallottunk. Talán Kádár Béla volt az, aki egy egész sor teljesítménymutatót sorolt fel múltkori vezérszónoklatában, kiemelte a GDP növekedési ütemét, az ipari termelését, az exportot, a beruházásokat, a megtakarításokat, csak érdekes módon - úgy érzem - azokat a számokat felejtette el megemlíteni, amelyek egy másfajta gondolatmenetet, azt a kényszerek által meghatározott gondolatmenetet támasztották volna alá, ami a kormány költségvetése mögött megjelenik. Elfelejtette tehát megemlíteni, hogy ez a GDP-növekedés és iparitermelés-növekedés nemcsak exportteljesítmény-növekedést jelentett, hanem az importnak ezt a mértéket is meghaladó növekedését. Tehát miközben az export tényleg 14 százalékkal növekszik ebben az évben - úgy tűnik - az import még ezt is meghaladó mértékben növekszik. Tehát egy olyan növekedésnek lehetünk tanúi, ami a saját korlátaiba ütközik.
Ugyancsak elfelejtette megemlíteni a folyó fizetésimérleg-hiány növekedését, azt, hogy miközben már tavaly is jelentős mértékű fizetésimérleg-hiány volt, ez az idén növekszik. Ez teljesen nyilvánvalóan következik persze az előző két adatból. Ha az import növekedése meghaladja az export növekedését egy olyan időszakban, amikor eleve lényegesen magasabb szintről indul az import, mint az export, akkor természetesen ennek az egyensúly további romlásával kell együtt járnia, más megoldás nem lehetséges.
Milyen alternatívákat javasolt az ellenzék egy ilyen helyzetben a saját helyzetértékelése alapján? Most már nagyon röviden megpróbálom összefoglalni.
Részint bírálja a közfogyasztás csökkentését, ennek Kádár Béla vezérszónoklata a legpregnánsabb kifejeződése. Azt mondja, ha a közfogyasztásokat korlátozzuk, akkor ki lesz az az őrült, aki befektetéseket fog végezni ebbe a gazdaságba, hiszen a kereslet nyilvánvalóan csökkenni fog. Tehát a közfogyasztásokat ne korlátozzuk annak érdekében, hogy legyen olyan kereslet, amire érdemes befektetni és jönnek a vállalkozók.
Ugyancsak ellenzéki oldalról, de már egy másik pártból Urbán László azt kifogásolta, hogy nem elég pregnánsak ezek a korlátozások. Tulajdonképpen a bírálatának magva és leglényege az volt, hogy azért nem jó a költségvetés, mert nem elég elszánt arra, hogy végrehajtsa ezeket a korlátozásokat, és tulajdonképpen az, hogy nominális értéken nagyjából szinten marad a konszolidált költségvetési hiány, az nem egy olyan nagy dobás, amitől a '95-ös évet a fordulat éveként tudnánk majd számon tartani. Azt persze csak zárójelben jegyzem meg, hogy a konszolidált hiány nominális értéken való szinten maradása azt is jelenti, hogy az inflációt nem kalkuláltuk bele, tehát a mögött, hogy nominális értelemben nem változik a hiány, egy jelentős reál visszafogása kell hogy meghúzódjon a költségvetés kiadásainak.
