SZABADOS TAMÁS
SZABADOS TAMÁS
SZABADOS TAMÁS (MSZP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! Nem igazán hálás feladat ma kormánypárti képviselőként az 1995. évi költségvetés vitájában felszólalni, pláne, ha ez az első felszólalásom - úgymond "szűzbeszédem" - a magyar parlamentben.
Az elmúlt négy évben települési és megyei önkormányzati képviselőként számos alkalmam volt a helyi költségvetések vitáiban részt venni, néha alakítani, módosítani azokat, de először szembesülök - gondolom, képviselőtársaim többsége így van ezzel - egy ország, ráadásul egy köztudottan nehéz helyzetben lévő ország költségvetési gondjaival. Bevallom, első reagálásom a költségvetés láttán, főleg annak közoktatást érintő része láttán a kétségbeesés, azután a csendes beletörődés volt, hogy már megint vagy még mindig itt tartunk, hogy nincs kitörés ebből a helyzetből.
Aztán azon kezdtem el gondolkodni, hogy mi lehet itt egy kormánypárti képviselő szerepe. Dicsérje a dicsérhetetlent - elvtelenül? Vagy szenvtelen kívülállóként mondja el steril bírálatát a költségvetés és a közoktatás viszonyrendszeréről? Nyilván egyik sem vállalható - leg-alábbis számomra nem.
Felszólalásomban - a teljesség igénye nélkül - egy témával szeretnék foglalkozni: milyen viszonyban van az előttünk álló költségvetés a kormányprogram közoktatásra vonatkozó fejezetével.
Szabó Iván felszólalásában indignálódva jegyezte meg, hogy túl sokat kerül elő az elmúlt négy év. Én újra előhozom, de ezúttal dicsérőleg. Az előző kormány - elismerem - hatalmas erőfeszítéseket tett, főleg működésének első két évében a közoktatás fejlesztéséért. Mi, pedagógusok, akkor ennek nagyon örültünk. Az első két évben a közoktatásra fordított pénz valóban megnövekedett, utána következett be egy törés, amikor Mádl Ferenc kultuszminiszter úr azt mondta: sajnos, rájöttünk arra, hogy először fizettünk, és utána jött a krach, nem volt mögötte gazdasági fedezet. Mikor az F-kategóriáról volt szó, azt mondta, azt hittük, hogy jön a gazdasági fellendülés. Sajnos, nem így következett be.
Vajon tényleg teljes-e az ellentmondás - ahogy sokan vagy néhányan állítják - vagy vannak azért közös pontok is, tehát a költségvetés és a kormányprogram között? A normatívák változatlan összegben való megállapítása kétségtelenül a távolodás irányába mutat.
A normatívarendszer már bevezetése évében sem volt elegendő az intézmények fenntartására. Az "olló" azóta folyamatosan nyílik. Fejér megyében - ahonnan én jöttem - intézménynagyságtól függően 30-250 százalékos az az önkormányzati többletráfordítás, amelyet az iskolák igényelnek. Sajnos ez most tovább fog nőni. A megyei önkormányzat oktatási bizottságának elnökeként az a tapasztalatom, hogy az önkormányzatok túlnyomó többsége eddig erején felül támogatta és várhatóan a jövőben is támogatni fogja - sok esetben egyetlen - közintézményét, amely az iskola, még más feladatok rovására is.
Néhány esetben tapasztalható az őszinte szándék arra is, hogy a források egyesítésével több önkormányzat közös intézményt tartson fenn. Ez szakmai szempontból üdvözlendő, de a költségvetést rövid távon sajnos nem tehermentesíti, hiszen az iskolabusz-hálózat kiépítése és működtetése legalább annyiba kerülne, mint a meglévő intézményhálózat működtetése.
Egyébként néhány képviselőtársam véleményével ellentétben ezt nem tartom a rossz emlékű, erőszakos körzetesítés visszacsempészésének. A nálunk jóval gazdagabb Németországban senki nem tartja a demokrácia csorbításának, hogy hat-nyolc települési önkormányzat tart fenn jól felszerelt, szakmailag kifogástalan iskolákat. Magamnak is kétszer volt alkalmam tapasztalni, hogy ezek az iskolák igazán jól működnek, és senki nem gondol arra, hogy ezzel csorbítják ezeknek a kicsiny falvaknak a jogait.
A szűkös költségvetésnek azonban - paradox módon - talán van egy kis pozitív hatása is. Ez ugyanis megakadályozhatja vagy nehezítheti az alapfokú oktatás további, nemkívánatos dezintegrációját. A párhuzamosság felszámolását készítheti elő, rákényszerítheti a fenntartókat arra, hogy helyi oktatási koncepciójukat valóban a társadalmi érdekeknek megfelelően dolgozzák ki vagy át. Elindíthat egy olyan folyamatot - persze jó lenne, ha nem csak fiskális eszközökkel tenné -, amely egy-egy térség integrációjához vezethet a közoktatás területén is.
A hat plusz négy plusz kettes - vagyis hat év alapfokú oktatás, négy év alsó középfok és két év felső közép-fok - modell kijelölheti a helyi önkormányzatok feladatait, munkamegosztását, segíthet a párhuzamosság kiküszöbölésében.
A kormányprogram különös figyelmet szentel a kistelepüléseken élő gyermekek továbbtanulási esélyei növelésének. Itt az látszik járható útnak, hogy több település fogjon össze: anyagi és szellemi kapacitásuk összegzésével segítsék a tehetséges gyerekek fejlődését. Sajnos, nem lehet valamennyi kisiskolát versenyhelyzetbe hozni: ennek az anyagi és személyi feltételei egyaránt hiányoznak. A kistelepülési iskolákban elsősorban az alapfokú oktatást kell megerősíteni és dotálni egytől négy vagy egytől hat osztályig.
A közoktatásban a legnagyobb változás az előttünk álló években a nemzeti alaptanterv követelményrendszere és az ehhez kapcsolódó vizsgarendszer bevezetése lesz.
(14.50)
Ez megint nem csökkenti, hanem átmenetileg növeli az oktatás költségeit. Ezt tervezni kell, ennek várható anyagi hatásait a lehető legrövidebb időn belül át kell vizsgálnia a Művelődési és Közoktatási Minisztériumnak. A vizsgaközpontok kijelölése, a megfelelő mérési szakemberek, a leendő vizsgáztatók felkészítése nem csekély anyagi terhet jelent majd a közeljövőben, ezt azonban vállalnia kell a költségvetésnek.
Elég gyakran hallani manapság, hogy Magyarországon túl sok a közalkalmazott és a köztisztviselő, hogy egymilliót nem tud "eltartani" ez az ország. Ezzel az a bajom, hogy minden réteg magára érti, a pedagógusok és az egészségügyiek ugyanúgy, mint a hivatásos katonák és a köztisztviselők, és még folytathatnám, ráadásul még nem is bizonyítható. Az ország általam ismert iskoláiban ugyanis az érvényes törvények és rendeletek előírta létszámmal, munkaidővel és költségvetéssel dolgoznak a kollégáim. Viszont elismerem, hogy az oktatási törvény nem fogalmaz teljesen egyértelműen abban a kérdésben, hogy mi a magyar közoktatás kötelező, ingyenesen elvégzendő feladata. Ezt a szakmának - a szakmának! - nagyon körültekintően, a dolog minden oldalát megvizsgálva kell szabályoznia és meghatároznia. Nevezetesen: mit vár el a társadalom az iskolától, s ebből mit kell vállalnia az államnak. A kormányprogram alapján - úgy gondolom - ez nem kevesebb, hanem inkább több pénzt igényel.
Úgy tapasztalom választókörzetemben, hogy pedagógus kollégáim tisztában vannak az ország helyzetével, de azért gesztust várnak a kormánytól. Ahogy nemrégiben egyik kollégám fogalmazott egy fórumon: "A sokgyerekes családban a gyerekeket nem kényeztetik el drága ajándékokkal, de olyan nem lehet, hogy karácsonyra ne kapjanak valamit." És akkor hallottuk azt a hírt, hogy az Érdekegyeztető Tanácsban talán sikerül megegyezniük a feleknek a 8800 forint/A1-es ajánlatban - ezt a gesztust várták a pedagógusok. Ebben a sokgyermekes családban, amit államnak hívunk, ezt is értékelni kellene.
Hadd mondjam el, hogy kollégáim többsége ma nem sztrájkolna, legalábbis ott nem, ahol én lakom. Elvárják viszont, hogy ne ijeszgessék őket, hogy túl sokan vannak, hogy ők csak "eltartottak", ha ezért meg is követte őket a Pénzügyminisztérium tisztségviselője. Természetesen azzal sem értek egyet, hogy mindenáron tartsunk meg minden munkahelyet az oktatásban, de azzal sem, hogy csupán pénzügyi szempontok játsszanak szerepet a munkahelyekről való döntésben. Tudom, megértem, hogy ma az elsődleges feladat a gazdaság teljesítőképességének növelése, ehhez a források igénybevétele. Ezért meg sem kísérlem, hogy az oktatás részére máshonnan, más területről átcsoportosítandó forrásokat kérjek. A költségvetési vita eddigi tapasztalatai alapján úgy látom, hogy mások is hasonlóan gondolkodnak.
Nincs érdemi vita a költségvetésről. Ki-ki a maga területén - főleg az ellenzék részéről - elpanaszolja a szakmáját ért valós vagy vélt sérelmeit, de valódi megoldást, új források bevonását, legalábbis komoly forrásokat eddig még nem hallottam.
Most a kormány cselekvési szabadságának növelése a legfontosabb, ezért ezt a megszorító költségvetést nem örömmel bár, de támogatom. A kormányprogram nem 1995-re, hanem négy évre szól; úgy gondolom, nem kerül végveszélybe annak teljesítése az 1995-ös költségvetés elfogadása esetén. Ehhez azonban már rövid távon sem szabad engedni a következőkből:
Egy olyan országban, ahol a tizenhatévesek mindössze 72 százaléka végzi el a nyolcadik osztályt, elengedhetetlenül szükséges: 1. az óvodai rendszer megerősítése; 2. a kistelepülések iskoláinak kiemelt támogatása - vagy az integráció, vagy az életképesek finanszírozása; 3. az esélyegyenlőség növelése és a tehetséggondozás. Átfogó javulást a normatív támogatás jelentős emelése biztosíthat majd.
A magam részéről a stabilizáció útján az első lépésnek, mégpedig fájdalmas lépésnek ezt a költségvetést tekintem, jogosultságát annyiban látom, amennyiben nem cél, hanem eszköz. A neheze hátravan: az államháztartás teljes átvilágítása. Meg kell tudni, meg kell mérni, mi mennyibe kerül ebben az országban... (Rövid áramszünet.)
