VEÉR MIKLÓS
VEÉR MIKLÓS
VEÉR MIKLÓS (MSZP): Tisztelt Országgyűlés! Elnök Úr! Képviselőtársaim! Néhány hónappal ezelőtt a keszthelyi sétálóutcában lévő egyik pénzintézet előcsarnokában egy félhangos beszélgetésre lettem figyelmes. Egy nem túl fiatal ismerősöm, látva a külföldi vendégekkel kapcsolatot kereső kis cigány gyerekeket, a következőképpen kommentálta ezt a helyzetet. "Én nem engedném meg, hogy ezeknek ennyi gyereke legyen, 2-3 gyerek után az asszonyoknál meg kellene akadályozni, hogy további gyerekük születhessen." Nem tudtam megállni, hogy oda ne szóljak: "Kedves bátyám, ugye, megbocsátasz nekem, hogy élek, mert én szüleim nyolcadik gyermekeként születtem. Véleményedet megismerve kérdezem, van nekem jogom élni?" A válasz kissé meglepve az volt, hogy: "Miklóskám, nem rád gondoltam, tudom, hogy a te apád kántortanító volt". Nem folytattam a vitát ez után.
Tisztelt Országgyűlés! Ezzel a személyesnek tűnő élménnyel szándékoztam felhívni a figyelmet és illusztrálni a helyzetet a nagycsaládosokkal kapcsolatban. A probléma megoldása nagyon összetett. Sajnos, valóban vannak egészen leszakadt családok, akiknek az eddigieknél sokkal nagyobb szükségük lenne a segítségre. Sajnos, az is igaz, hogy Magyarországon a nagycsaládos kategóriát sok esetben azonosítják a hátrányos helyzetű népréteg kategóriájával.
A költségvetési vita során többen megemlítették a gyermekek utáni adókedvezmény tervezett megszüntetésének problémáját. Háromgyermekes családapaként én sem örültem ennek. De meg kell jegyezni, hogy ez nem jelentett engedményt a 115 ezer forintos éves jövedelemszint alatt lévők számára, hiszen nagyon sokan vannak, főként a munkanélküliek sorában, akik ezt az összeget sem érik el, így adózniuk sem kell, tehát kedvezményt sem kapnak. Én is a családi pótlék egységes emelését támogatom a gyermekek szülők általi nevelésének, gondozásának enyhítésére.
Most néhány gondolattal a pedagógusok közérzetéről szólnék röviden. Az emberek a rossz közérzetet általában a munkahelyükön, a családjukban, lakókörnyezetükben élik meg. Ha a választókörzetemben élő és eredményesen dolgozó pedagógusok rossz közérzetét vizsgálom, nemcsak a nem túl szerencsés, nem túl sikeres köz-alkalmazotti bértáblával, az A/1 kategória még jelenleg 8000 forintjával elégedetlenek, hanem a környezetükben lévő igazságtalanságokkal is. Példaként említem, hogy Keszthelytől néhány kilométerre ugyanazért a végzettségért, ugyanazért a munkaviszonyban töltött időért, ugyanazért a munkakörért nagyobb anyagi megbecsülést tud biztosítani a szomszédos település önkormányzata. De az ottaniak meg elégedetlenek azzal, hogy az ő megbecsülésük egy más megye vagy egy más iskola, fővárosi iskola pedagógusainak bérétől van elmaradva.
Véleményem szerint azonban a legnagyobb keserűséget és a valódi felháborodást az okozza, hogy sok oktatási intézménynél szinte nincs mód az ösztönző bérrendszerre, az ösztönző bérezésre, mert szinte minden pénzügyi lehetőséget a bérkategóriák beállására fordítottak. Ez az egyenlősdi és ez a szemlélet éppen a legaktívabb, legtehetségesebb, a legeredményesebben dolgozók kedvét veszi el.
Tisztelt Országgyűlés! E kis ország általánosnak tűnő gondjai az egyénekben visszatükröződő problémákban fejeződnek ki. Éppen ezért nem lehet általános megoldást találni, hanem csak a konkrétumok sorozatával lehet eredményt elérni. Ha az országot leegyszerűsítve, sémaszerűen egy családhoz, egy nagycsaládhoz hasonlítjuk, az ország gondjait rájuk vonatkoztatjuk, akkor most tételezzünk fel példaként egy olyan családot, ahol a családfenntartó egy ötvenhat éves munkanélküli, aki munkahelyet szinte már nem talál, aki még előnyugdíjba sem tud menni, az édesanya egy kisnyugdíjas, a legidősebb gyermek egy huszonéves pályakezdő, például bányamérnök, akinek ugyancsak munkahely-gondokkal kell küzdenie, esetleg van a családban egyetemista, netán középiskolás, vagy általános iskolás gyermek is.
Hogy éli meg a jelenlegi helyzetet, a jelenlegi gondokat ez a család? Az már szerencsés, ha a család együtt marad és úgy élik meg. Mit tegyenek, ha a környezetükben még munkahely sincs? Azt gondolom, semmiképpen nem megoldás, hogy marakodjanak, családi veszekedésekkel vezessék le a rossz hangulatuk miatt kialakult indulataikat. A józan helyzetértékelés után a megoldásra kell törekedni, a megoldásra kell az energiájukat fordítani. Például tud-e ez a család saját maga vállalkozásba kezdeni? Van-e ennek a családnak lehetősége arra, hogy piacot találjon? Az sem közömbös, hogy meggondolja, milyenek a kapcsolatai a szomszédaival. Lényegesnek tartom, hogy ez a család tudjon perspektívát adni a fiatal tagjainak, hogy legyen életcéljuk, hogy tartalmas emberi életet élhessenek.
Ez a kis ország egy példás nagycsalád lehetne, ahol végre már képesek lehetnénk kölcsönösen elviselni embertársaink másságát, ahol végre képesek lehetnénk azt megtalálni, ami összeköt bennünket. Például közös az érdekünk az ország stabilizálásában vagy a minden tekintetben tiszta közélet megteremtésében.
Amikor 1990 októberében három évi várositanács-elnökség után visszakerültem szerződéses tanárnak ahhoz az iskolához, ahol 9 tanévig dolgoztam, volt alkalmam arra, hogy figyelemmel kísérhessem az akkori parlamenti közvetítéseket. Az egyik alkalommal, ha jól emlékszem, egy Szabolcs megyei képviselő Illyés Gyula "Bartók" című verséből idézett, és ezek a gondolatok ma is aktuálisak.
(15.50)
"S jogunk van, hisz halandók, s életadók vagyunk, mindazzal szembenézni, mit elkerülni úgysem tudhatunk. Mert növeli, ki elfödi a bajt."
Ő itt abbahagyta az idézetet. Én úgy gondolom, miután matematika szakos vagyok én is, mint Daróczy képviselőtársam, folytatnám a gondolatsort, és elmondanám ennek a folytatását itt és most: "Lehetett, de már nem lehet, hogy befogott füllel s eltakart szemmel tartsanak, ha pusztít a rengeteg, szidjanak, nem segítettetek." Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
