DR. URBÁN LÁSZLÓ
DR. URBÁN LÁSZLÓ
DR. URBÁN LÁSZLÓ, a Fidesz képviselőcsoport részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim!
Gaál Gyula hozzászólásában ugyan következetesen összemosta az ellenzék pártjait, sőt Szabó Ivánt az ellenzék vezérszónokaként említette, de az ellenzék, mint tudjuk, több pártból áll. Éppen a pótköltségvetés kapcsán a Fidesz álláspontja kezdettől fogva eltért a volt kormánykoalíció pártjainak álláspontjától. (Szórványos taps az SZDSZ soraiban.)
Gaál Gyula hiányolta az ellenzéki hozzászólásokból azt a szemléletet, amely vissza akarja szorítani az állami újraelosztást, és ilyen szellemű hozzászólást tesz. Nos, én valami hasonlót fogok megkísérelni, bár nem feltétlenül azért, mert tőle ezt a felszólítást kaptam.
(10.20)
De azért elgondolkodtat az a hivatkozása, hogy a kormány mégsem tudta az eredetileg szándékoltnál jelentősebb mértékben csökkenteni a költségvetés deficitjét, arra az ellenzék kényszerítette volna rá. Egy közel 75 százalékos többségű kormánykoalíciót, amely feltehetőleg ma délután alkotmánymódosítást is keresztülvisz, nem biztos, hogy az ellenzék abszolút többséggel megváltoztatható döntések eredményeképpen kényszeríthetné bármire is. Azt gondolom, itt más szempontok játszanak közre, amire a továbbiakban szeretnék kitérni.
Nos, rátérve mondandóm lényegére, egy pótköltségvetés parlamenti tárgyalása és elfogadása időigényes folyamat, és különösen az egy időzavarban lévő kormány és parlament számára, ahol egy sereg más, fontos gazdasági törvényt is el kellene fogadni. Például tulajdonképpen jó lenne, ha már előkészülhetnénk a jövő évi költségvetés tárgyalására.
Az első kérdés, amit a pótköltségvetés kapcsán fel kell tennünk, az az, hogy egyáltalán megéri-e mindazt az időt és energiát, amit a parlamenti tárgyalása jelent. Nem annyira a parlamenti képviselők idejére és energiájára gondolok, hanem például a Pénzügyminisztériuméra, amelynek mégiscsak jelen kell lennie, a bizottságokban védeni kell ezt az álláspontot és ez közben elveszi az energiát az elől, hogy a '95-ös költségvetést készítsük el.
Az első felmerülő kérdés tehát, hogy szükség van-e egyáltalán pótköltségvetésre. A pénzügyminiszteri indoklás szerint pótköltségvetés nélkül az államháztartás hiánya 80-90 milliárd forinttal haladná meg a tervezett szintet, ez gyorsítaná az inflációt, növelné a külső eladósodást is, az ő számításai szerint mintegy 500 millió dollárral az ez évi folyó fizetési mérleg hiányát, amit csak adóssággal lehetne fedezni.
Ezek a számszerű előrejelzések - én is úgy vélem - nem sokkal megalapozottabbak, mint maga a módosítandó költségvetés eredeti irányzatai és van mögöttük egy jó adag ijesztgetési szándék is. Lehet azon is vitatkozni, hogy a helyzet ilyen dramatizálása, vagy sötétre festése esetleg rontja a külföldi megítélésünket is. Én azonban ezért mégsem a pénzügyminisztert hibáztatnám. Ugyanis már az eredetileg előirányzott deficit is túl nagy volt - és ebben egyetértek Gaál Gyulával -, méghozzá döntően a kiadási oldal választási költségvetés jellege miatt, amiért a felelősség még az előző kormánykoalíciót terheli.
És ugyancsak ehhez a súlyos örökséghez tartozik az is, hogy milyen óriási belföldi államadósság-növekményt, méghozzá kamatozó belső államadósság-növekményt örököl ez a mostani kormány, de hogy ezt miként kell kezelni és ez ügyben mit kell tenni, ez inkább a jövő évi költségvetés témája lesz, hiszen egy pótköltségvetésben a hátralévő 2-3 hónapos időszakra jelentős változást elérni nem lehet.
Ami azonban leginkább figyelemre méltó véleményem szerint, az az, hogy a pénzügyminiszter mennyire egyedül marad még a saját kormányán belül is akkor, amikor meg akarja valósítani azt, ami következik a programjából, és ami az MSZP, - majd később - az egész kormánykoalíció programjává vált. Az előző kormánykoalíció esetében a parlamenti választásra való készülődés volt az, ami a kiadások elfutásához vezetett, most pedig feltehetőleg az önkormányzati választások közeledése az, amely nem tette lehetővé, hogy az eredeti csomag kerüljön beterjesztésre.
A mi álláspontunk szerint tehát valóban szükség van, vagy szükség lenne olyan pótköltségvetésre, amely jelez egy világos stratégiai irányváltást a kormány gazdaságpolitikájában, és ennek leképezéseképpen bizonyos kiadási tételek csökkentésével is jelentősen mérsékli a várható deficitet. A beterjesztett pótköltségvetés azonban nem felel meg ezen elvárásoknak. És ez nem azonos azzal, hogy már megint az államháztartási reformot kérnénk számon a pótköltségvetéstől.
A költségvetés túlköltekezése valóban hozzájárult a nemzetközi fizetési pozíció romlásához, ebből azonban még nem következik, hogy ennek a logikának a fordítottja is igaz. Tehát, ha a költségvetési deficitet bármilyen tételekből adódóan megpróbáljuk lefaragni, akkor ettől a nemzetközi fizetési pozíciónk automatikusan javulna. A Fidesz továbbra is érvényesnek tekinti a választási kampány időszakában kidolgozott gazdaságpolitikai programjának alapvető irányát. Eszerint az előző kormány nyakló nélküli költekezéssel megvalósított gazdaságélénkítése éppúgy elhibázott, mint egy szűklátókörű, az összkereslet fogyasztási és beruházási összetevőit egyaránt sújtó fiskális fűnyírás.
Ezen alternatívák helyett arra kell törekedni, hogy úgy növekedjen a beruházások részaránya a nemzeti jövedelem felhasználásában, hogy egyúttal a gazdaság megindult növekedése is fennmaradhasson. Továbbra is úgy véljük, hogy a gazdaság növekedésének is szerepet kell játszania abban, hogy az államháztartás hiányának a GDP-hez viszonyított arányát minél jelentősebb mértékben csökkenthessük. A magyar gazdaság visszaesése nem konjukturális, ezért nem a költségvetési költekezés növelésével, vagy a jövedelemkiáramlás felpumpálásával kell elősegíteni a növekedést. Ez világosan látszik az elmúlt időszak folyamataiból, amikor a többletkereslet döntően az import iránti igényeket növelte meg és csak csekély mértékben élénkítette a hazai termelést. A magyar gazdaság válsága szerkezeti, amelyből csak a szerkezeti alkalmazkodást szolgáló exportképes termelésbővülés jelenthet kiutat.
Ennek elősegítése érdekében egyetértünk azzal, hogy csökkenteni kell a költségvetés hiányát, hogy kevesebb forrást szívjon el a beruházások elől. Másrészt azonban közvetlen beruházásösztönző adókedvezmények nyújtására is szükség van, mert jelentős saját források híján a magas kamatú hitelekből beruházni túl kockázatos és túl költséges. Mielőtt azzal vádolnának meg képviselőtársaim, hogy önellentmondás van abban, amikor azt mondom, hogy egyszerre kell csökkenteni a deficitet és egyúttal beruházásélénkítő lépéseket is kell szorgalmazni, a feloldása ennek a dolognak értelemszerűen csak az lehet, hogy a közösségi fogyasztás arányát kell csökkenteni az össznemzeti jövedelem felhasználásában. Véleményünk szerint csak akkor fogadható el tehát a deficitcsökkentés és az összfogyasztás-csökkentés, ha ez a beruházások részarányának növekedéséhez vezet. Ez nem öncél.
A gazdaságpolitikában tehát a stratégiai kérdések a következők: hogyan növelhető a magyar gazdaság versenyképessége, exportképessége, illetve hogyan növelhető a beruházások részaránya a fogyasztáshoz képest. A nemzetközi versenyképességünk javításához azonban ez a pótköltségvetés egyáltalán nem járul hozzá, míg a beruházások részarányának növekedéséhez meglehetősen ellentmondásosan, mivel jelentős infrastrukturális beruházási programok elhalasztása is szerepel az egyenlegjavító tételek között.
A pénzügyminiszter expozéjában lényegében már elismerte, hogy komoly elvárásaink ne legyenek a pótköltségvetéssel kapcsolatban. Az csupán valamelyest csökkenti a külső és belső deficitet, némileg fékezi az egyensúly romlását, szerény mértékű korrekció. Nem lehet célja új gazdaságpolitikai koncepció megvalósítása. Nos, ebben egyetértünk, ilyesmit valóban nem jelent, ezért a továbbiakban nézzük meg saját mércéje szerint, tehát mint egyenlegjavító intézkedéscsomag mit ér a beterjesztett pótköltségvetési javaslat.
A pénzügyminiszter eredeti kormányelőterjesztése még egy majdnem 60 milliárd forintnyi deficitcsökkentést eredményező korrekciót javasolt. Az előrejelzett deficitnövekedéshez képest ez egy jelentős korrekció lett volna. A javaslat jelenlegi formája azonban már meglehetősen távol áll az eredetitől. A kormányülésen ugyanis kiderült, hogy a Horn-kormány sem elszántabb a kiadáscsökkentő lépések támogatásában, mint elődei. Hogyan is lehetne az azok után, amiket a választási kampány során ígértek. Az a választási jelszó, hogy a bérből és fizetésből élőkre már nem háríthatók tovább a válság terhei, tagadhatatlanul bejött. Legalábbis annyiban, hogy a bérből és fizetésből élők jelentős része elhitte ezt és azokra szavazott, akik ezt ígérték. Meg azokra, akik azt ígérték, hogy olcsó lesz az állam. Ja, hogy egy millió közalkalmazott fizetése is része az állami kiadásoknak, tehát egy olcsóbb állam már nem tud annyi közalkalmazottat megfizetni? Erről nem szóltak a választási szlogenek. Most azonban eljött az igazság pillanata. A pótköltségvetés sorsa kitűnően példázza, hogyan őrlődik a kormánykoalíció választási ígéretei és gazdaságpolitikai programja között. S ennek csak legújabb példája az a tétovázás, ami az energia-áremelés körül zajlik. (Dr. Szabad György: Úgy van!)
Most már nem lehet tovább játszani azt, hogy a pénzügyminiszter elmondja, hogy komoly kiadáscsökkentő lépésekre van szükség, a miniszterelnök pedig megígéri minden nehéz helyzetű csoportnak, hogy a helyzetük nem romolhat tovább. A pótköltségvetéssel megkezdődik a döntéshozatalok folyamata, melyek során már nem működik olyan jól a kettős beszéd. A döntések magukért beszélnek. Persze, ezek a döntések mindig kompromisszumosak, de a kompromisszumból már látszik, hogy kinek az álláspontja mennyire érvényesül.
(10.30)
Mit mond ebből a szempontból a pótköltségvetés? Egyrészt világosan látszik, hogy mennyi támogatást élvez a Horn-kormányon belül a stabilizáció programja, amennyiben az nemcsak az adófizető polgárokat, hanem magukat a kormányzati intézményeket is érintené. Az adóemelésekkel ugyanis nem volt problémájuk a kormánytagoknak, de a javasolt kiadáscsökkentő intézkedéseket nem fogadták el. A miniszterek kezdettől fogva inkább saját tárcájuk érdekeit képviselik a pénzügyminiszterrel szemben, nem pedig a kormány programját a saját tárcájuk területén. Egyesek esetleg eltérő várakozásaival szemben nincs jele annak sem, hogy e tekintetben eltérő lenne az SZDSZ-es miniszterek magatartása az MSZP-sekétől.
Az első 10 milliárdnyi korrekciót a kormányon belüli egyeztetés során veszítette el a pénzügyminiszter a központi költségvetési szerveknél elérhető kiadáscsökkentés tekintetében. Különösen kedvezőtlen előjel ez abból a szempontból, hogy az 1995-re beígért nagyszabású korrekció gerince a pénzügyminiszter elképzelései szerint éppen a költségvetési szféra kiadásainak nominális befagyasztása lenne. A pótköltségvetés ez irányú lépései a szándékok komolyságát lettek volna hivatottak bizonyítani, de ez nem igazán sikerült.
A további egyeztetések során a hangsúly egyre inkább az elkülönített állami pénzalapoknál végrehajtott átrendezésekre került át. Ezen kívülről átláthatatlan alapok által megvalósított kiadások, illetve állami támogatási előirányzataik ugyanis tág teret adnak olyan leleményes átrendezésekre, amelyeket úgy is be lehet állítani, mint deficitmérséklő kiadáscsökkentést, miközben esetleg csupán a tétel megnevezése változott.
Ennek egy 10 milliárdos példája a privatizációs bevétel költségvetési garanciájának visszavonása. A Pénzügyminisztérium előirányzata szerint ugyanis az év hátralévő részében sem fog befolyni az a privatizációs bevétel, amiből 10 milliárd forintnyi bevétele lett volna bizonyos alapoknak: a Mezőgazdasági Fejlesztési Alapnak, a Területfejlesztési Alapnak. Ily módon a tervezett deficit is 10 milliárddal nagyobb - ennek hatása benne van a becsült, 380 milliárdra kalkulált deficit-előirányzatban -, mivel jelenleg automatikus költségvetési garancia van e tétel mögött.
A kormány javaslata úgy szól, hogy a pótköltségvetésben szűnjön meg ez az automatikus garancia. Ez úgy jelenik meg, mint egy 10 milliárdos deficitcsökkentés, ami kiadáscsökkentés eredménye. Valójában azonban, ha netán az év hátralévő részében mégis összejönne egy komolyabb privatizációs ügylet, és így befolyna a 10 milliárd - amit azért nem lehet teljesen kizárni, hiszen a Matáv-ügylet is a tavalyi év utolsó hónapjában jött össze -, akkor semmi sem változna a pótköltségvetés hatására az eredeti kiadási előirányzathoz képest. Ekkor ugyanis a garanciamegvonás nem jelent valódi kiadáscsökkentést.
Miért rovom fel a kormánynak azt, hogy rendkívül gondosan fel kíván készülni a kedvezőtlen kimenetelre is? Tulajdonképpen ez egy nagyon dicséretes hozzáállás a kormány részéről valóban, amennyiben ezt következetesen képviselné a kormány. Csakhogy a nyugdíjemelés hatása ugyanilyen helyzetet teremt, azzal a különbséggel, hogy ott már biztos, hogy a költségvetési garanciára szükség lesz.
A kormány álláspontja az, hogy majd a jövő évi zárszámadáskor visszatérünk a finanszírozásra, a pótköltségvetési javaslaton tehát nincs átvezetve ez a 20 milliárdos kiadási többlet. Ugyanez lehetne a válasz a be nem folyó privatizációs bevételre vonatkozó garancia esetében is.
Miért a kétféle kezelésmód? A dolog nyilvánvaló. A decentralizált alapok esetében akkor látszik nagyobbnak a pótköltségvetés deficitcsökkentő hatása, ha úgy számolunk vele, hogy szükség lesz a garanciára, a tb-alapok esetében viszont úgy tűnik nagyobbnak a pótköltségvetés deficitcsökkentő hatása, ha egyelőre nem számolunk a biztosan szükségessé váló garanciális kötelezettséggel. Csakhogy amennyiben ezt a két tételt más módon vesszük számításba, mint ahogyan az a beterjesztett pótköltségvetésben szerepel, de a valós helyzetet szerintem megfelelőbben tükrözi, akkor kiderül, hogy az eredetileg 60 milliárdosnak indult deficitcsökkentő csomagból, amiben még nem is szerepelt a garanciamegvonás trükkje, mára alig a fele maradt.
Miért? Mert a pénzügyminiszter nem kapott elég politikai támogatást eredeti javaslataihoz, már a kormányon belül sem, így kénytelen volt pótmegoldásokhoz is folyamodni, hogy mégis maradjon egy jelentős korrekciós csomag, legalábbis látszólag.
A maradék csomagnak azonban egyensúlyjavító szempontból már csak nagyon korlátozott haszna van, különösen ha figyelembe vesszük, hogy még nagyon sok energiát el fog vinni a dolog egyeztetése, végső elfogadása, miközben - ahogy említettem - inkább már a stratégiai korrekcióra, a jövő évi költségvetésre lenne célszerű az energiákat koncentrálni.
Ez a csata tehát elveszett, még mielőtt a parlament elé került volna. Nem az ellenzék miatt, hiszen úgysem rajtunk múlik, hogy mi lesz a végső döntés. Az a kérdés, hogy a kormányon belüli erőviszonyok hogyan alakulnak.
A javasolt adókulcs- és adótétel-emelésekkel kapcsolatban félő, hogy döntően forgalomcsökkentő hatásuk lesz, legalábbis a legális, adófizető forgalomra nézve. Ennek következtében alig nőnek majd az adóbevételek, ugyanakkor viszont néhány ágazatban a cégek üzleti kilátásai jelentősen romlanak, ami közvetve tovább rontja a költségvetés helyzetét is.
Ennek egyik példája a söripar, mivel a sör adóterhe már jelenleg is aránytalanul magas. A Magyar Sörgyártók Szövetségének a parlamenti képviselőkhöz eljuttatott levele szerint - és itt idézem - "1992-ről '93-ra az átlagos sörfogyasztási adót 21,2 százalékkal emelték, de az áremelkedés miatt a fogyasztás 16,2 százalékkal csökkent. Így a beszedett adótömeg mindössze 3,9 százalékkal növekedett. Ez inflációval korrigált reálértékben körülbelül 15 százalékos csökkenésnek felel meg. Idegenforgalmi szakemberek szerint az adóelkerülés további térnyerésére számíthatunk annak következtében is, ha a kereskedelmi szálláshelyekre vonatkozó áfakulcsot 25 százalékra emelik."
A jelzett hatásokon túl, melyek azt is megkérdőjelezik, hogy valójában mennyi többletbevétel fog származni az adóemelésekből, tovább sorolhatók ezeknek a lépéseknek a negatív következményei: növelik az inflációt, továbbra is fenntartják a termelői és fogyasztási áremelkedés üteme közötti különbséget.
Persze mindezeket a hatásokat a pénzügyminiszter úr is pontosan ismeri. Emlékezzünk csak vissza, amikor logikus szakmai érvelésében mindezeket felhasználva érvelt az áfakulcsemelés ellen egy évvel ezelőtt, amikor az akkori kormány az áfa alsó kulcsát 6 százalékról 10 százalékra emelte. Hiába, a szerepek változása módosítja az álláspontokat is.
Mire lehet jó mégis a pótköltségvetés? Az eddig elmondottak alapján megállapíthatjuk, hogy sem egy stratégiai irányváltás jelzésének, sem pedig jelentős egyensúlyjavító csomagnak nem tekinthető a beterjesztett pótköltségvetés. Mi értelme van akkor egyáltalán?
Talán az előrehozott adóemelés. Az, hogy 1995-re már előre felemeli a fogyasztási adót és az áfát, valóban megkönnyíti a kormánykoalíció számára a jövő évi költségvetési csomag elfogadtatását. De hogy mennyiben jelent ez majd stratégiai korrekciót is, arra nézve a pótköltségvetés nem igazán biztató előjáték. Az adóemelés ugyanis nagyon is régi megoldás. A kiadások csökkentése tekintetében azonban nem igazán biztató az 1995-ös évre vonatkozóan a most elért kompromisszum - ez ugyanis valójában alig jelent tényleges, érdemi kiadáscsökkentést.
Mindenesetre az a tapasztalat, hogy a pénzügyminiszter radikális javaslatainak támogatását még a kormány és a kormányfő sem vállalja fel, és a kompromisszumok során az eredeti álláspont úgy feloldódik, hogy elveszíti eredeti karakterét. Nos, ez nem biztató a gazdasági program stratégiai sikere szempontjából. Különösen azért, mert mindez nem annak a következménye, hogy a kormány a növekedés megalapozása érdekében vállalt volna fel olyan beruházásélénkítő és versenyképesség-javító lépéseket, amelyek rövid távon nem teszik lehetővé a jelentős deficitcsökkentést.
Az pedig különösen aggasztó, hogy sokkal könnyebben egyeznek ki az adókulcsok további emelésében, mint a folyó költségvetési kiadások jelentős csökkentésében. Ily módon ugyanis nem fog érezhetően csökkenni az államháztartás által újraelosztott jövedelmek aránya, nem fognak javulni a vállalkozások üzleti kilátásai, és végsősoron nem sok esély lesz a gazdaság tartós növekedési pályára állítására és arra a bizonyos polgárosodásra sem.
Mindezek alapján a Fidesz nem tudja támogatni a beterjesztett "maradék" pótköltségvetési javaslatot. (Taps az ellenzék soraiban.)
