GAÁL GYULA
GAÁL GYULA
GAÁL GYULA, az SZDSZ képviselőcsoport részéről: Köszönöm, elnök úr. Hölgyeim és Uraim! A pótköltségvetési vitában én is azokhoz a vitakérdésekhez, vitapontokhoz szeretnék hozzászólni, amelyek köré csoportosította eddig mondanivalóját szinte valamennyi hozzászóló.
(9.40)
Tehát első lépésben arra a kérdésre szeretnék válaszolni, hogy megítélésünk szerint szükség van-e benyújtani egy pótköltségvetést. Mondandóm második részében pedig arra szeretnék válaszolni, hogy milyen pótköltségvetésre van szüksége az országnak, mi a szabaddemokraták viszonya, részint az ellenzéki kritikákhoz, részint a benyújtott javaslathoz.
Első kérdés tehát: szükség van-e a pótköltségvetésre? Itt örömmel láttam, hogy ellenzéki képviselőtársaim nagy figyelemmel tanulmányozták az Állami Számvevőszék jelentését; abból sok mindent kiemeltek, sok megjegyzést idéztek - és ez így helyes, így van rendjén! Azt viszont sajnálattal vettem tudomásul, hogy a Számvevőszéknek azt a mondatát valahogy átugrották olvasás közben, amikor úgy fogalmaz, hogy a pótköltségvetés benyújtásának mind a két törvényben előírt feltétele teljesült; tehát jogi értelemben nem kerülhető el a pótköltségvetés benyújtása. Erre a dologra nem is érdemes több szót vesztegetni. Nem fogjuk itt tudni egymást meggyőzni arról, hogyha a Számvevőszék jelentése nem győzte meg képviselőtársaimat, hogy erre szükség van. Nyilván az én érvelésem se fogja, az én jogértelmezésem sem fogja inkább meggyőzni őket.
A dolognak a másik oldala az érdekesebb, az érvrendszernek a másik oldala, hogy - nem jogi értelemben, hanem gazdasági értelemben - mondhatjuk-e azt, hogy olyan jelentősen megváltoztak a körülmények, amelyek indokolják a pótköltségvetés benyújtását. Erre hosszan idéztek képviselőtársaim különböző adatokat, számsorokat, bizonyítván, hogy a pótköltségvetésben megtakarítani javasolt összeg, mintegy 50 milliárd forint, nevetségesen csekély jelentőségű a költségvetés kiadási főösszegéhez képest; nem beszélve arról, hogyha a teljes hazai termékhez viszonyítjuk, akkor még csekélyebb jelentőségű. Hogy lehet azt mondani ilyen körülmények között, hogy itt egy, a körülményekben bekövetkező jelentős változásról van szó.
Ez a dolognak az érdekesebb oldala. És mindjárt szeretném világossá tenni, hogy nem tartom értelmes összehasonlításnak azokat az érveket, amelyek a költségvetés hiánynövekedését szembeállítják a költségvetés kiadási főösszegével, nem beszélve a teljes évi GDP-ről.
Miről van itt szó? Arról, hogy a költségvetés jelen pillanatban is jelentős egyensúlyi zavarokkal küzd. Az elfogadott idei költségvetésünk 330 milliárd forintos hiánnyal számolt. Nem beszélve itt a társadalombiztosításnál, illetve a helyi önkormányzatoknál várható deficitekre, amelyek államháztartási szinten jelentős mértékben növelik az egyensúlyi zavarokat.
Ha a kérdésnek ezt az oldalát figyeljük, akkor azt kell mondanom, hogy 50 milliárd forint egyensúlyjavítás ebben a problémában jelentős javulást tud előidézni. Nem az az érdekes, hogy egy 1600 milliárd forintos kiadási főösszeghez képest az 50 milliárd nem sok, hanem az az érdekes, hogy mennyi pénz spórolható meg, hiszen a jelenlegi egyensúlyhiány is tarthatatlan. Ha tehát igaza van Szabó Iván úrnak abban, hogy módosítások nélkül is teljesülne a 330 milliárd forintos költségvetési hiány és egy fillérrel nem lenne több, én azt gondolom, a kormánynak akkor is mindent el kellene követnie annak érdekében, hogy ezt a 330 milliárd forintot csökkentse le, és ne tartsa ezen a szinten.
Azt egyik képviselőtársam sem vitatta, hogy azok az intézkedések, amelyekre a pótköltségvetés javaslatot tesz, valóban csökkentik a kiadásokat, illetve növelik a bevételeket; tehát az egyensúlyt javítják. Ha igaz tehát az az állítás, hogy nem lett volna rosszabb a költségvetés helyzete ezen intézkedések nélkül sem, és elfogadja az ellenzék azt is, hogy ezek az intézkedések valóban javítanak az egyensúlyon, tehát abba az irányba hatnak, hogy kedvezőbb legyen a költségvetés egyenlege, akkor legfeljebb nem az lesz az eredménye, hogy 330 milliárdon marad, hanem lesz belőle 280 milliárd forintos költségvetési hiány. És ezen nem érdemes összevesznünk, azt hiszem.
Tehát a dolog... ez egy virtuális vita; most mindegy, hogy 380-hoz hasonlítom vagy 330-hoz. A lényeg az, hogy az intézkedések abba az irányba mutatnak, hogy csökkenjen a költségvetés egyensúlyhiánya.
A másik megjegyzésem ebben a vitapontban az, hogy az 1600 milliárd forintos költségvetési kiadási főösszegnek a döntő része determinációkat jelent. Szabó Iván mint volt pénzügyminiszter, bizonyára pontosan tudja, hogy ez az 1600 milliárd forint nem zsebpénz a kormánynak, amiből tetszése szerint költögethet ilyen-olyan célokra. Hanem bizony, mikor neki össze kellett állítani egy költségvetési javaslatot az elmúlt években, akkor pontosan tudta, hogy a mozgástere majdnem a nullával egyenlő. Tehát amikor ő javaslatot tesz, akkor a költségvetés kiadási lehetőségei erősen determináltak.
Itt szeretnék utalni egy tételre, nevezetesen az államadóssággal kapcsolatos kiadási tételekre. Tavaly még a kamatkiadások mintegy 180 milliárd forintos összegével szemben jövőre tervezhetően már 580-600 milliárd forint körüli, csak kamatkiadással kell számolni a költségvetésben, ami mind az elmúlt évek nagyvonalú, egyensúlyi követelményeket kevésbé érvényesítő politikájának az eredménye. Egy olyan mértékű államadósság-növekedés, aminek a kamatterhei jövő évben megközelítik a 600 milliárd forintot.
Az 1600 milliárdból 600 milliárdot már elköltöttünk az előző években. De ugyanígy végig lehetne sorolni a különböző, társadalombiztosítással kapcsolatos költségvetési kötelezettségeket, a családi pótlékkal kapcsolatos kötelezettségeket. 100 milliárdos nagyságrendű tételekről van szó.
Ha ezeket figyelembe vesszük, akkor azt kell mondani - és valószínűleg az elmúlt években is ez volt a helyzet, úgyhogy nem okozok meglepetést a mostani ellenzéki képviselőknek -, azt kell mondani, hogy az 50 milliárd forintos átcsoportosítási lehetőség nagyon nagy dolog egy költségvetésben. Tehát hogyha valaki javaslatot tud tenni arra, hogy 50 milliárd forintot takarítsunk meg, az nagyon nagy dolgot mondott. Erre a későbbiekben mindenképpen szeretnék visszatérni.
Most azonban engedjék meg, hogy még egy vonatkozásban a Számvevőszék jelentésével foglalkozzam. Azt gondolom, érdemes róla beszélni, hiszen különböző formákban, sajtótájékoztatón, illetve itt ellenzéki vezérszónoklatokban is hallottunk bőséges idézeteket a Számvevőszék jelentéséből, és hallhattuk azt, hogy képviselőtársaim nagyon pontosan idézik a Számvevőszéknek azokat a megállapításait, miszerint a kormány nem saját magán kezdte a spórolást. Nem azzal kezdte a megtakarításokat, hogy kiforgatta a zsebeit teljesen, és nem nyúlt hozzá minden lehetséges pénzhez, amihez hozzá lehetett volna nyúlni.
Miről van itt szó? Az ÁSZ, miközben egyik oldalon jelzi azt - itt, az alelnök úr által elmondottak is erre épültek fel -, hogy a Számvevőszék bizony zavarban van, amikor egy közvetlen gazdaságpolitikai kérdést, egy költségvetést vagy pótköltségvetést véleményeznie kell, hiszen tudatában van annak, hogy minden ilyen gazdaságpolitikai döntés, jövőre mutató gazdaságpolitikai döntés, az politikai felfogás, politikai preferenciák, gazdaságpolitikai filozófiának a kérdése. És jobb a Számvevőszéknek, ha ilyen ingoványos területekre nem téved, nem foglal közvetlenül állást olyan kérdésekben, hogy itt helyes gazdaságfilozófiát követ-e egy kormány, vagy pedig helytelent. Tehát nagyon nehéz dolga van akkor, amikor meg kell ítélnie egy ilyen előterjesztést.
Jobb is - ezt most én teszem már hozzá -, jobb is, ha a szerepét arra korlátozza, hogy megállapítja - mint ahogy a pótköltségvetés kapcsán megállapította -, hogy fennállnak-e azok a jogszabályi követelmények, érvényesülnek-e, amelyek egy költségvetés, illetve pótköltségvetés benyújtását indokolják, illetve azoknak a formai követelményeknek, szerkesztési követelményeknek megfelel-e a benyújtott javaslat, amelyeket jogszabályok határoznak meg.
Minden további megjegyzés bizony valóban ingoványos területre téved; és ezt kell látnom a Számvevőszék mostani megjegyzéseiben is. És hangsúlyozni szeretném, nem a Számvevőszékkel kívánok vitatkozni, hanem azokkal a képviselőtársaimmal, akik magukévá teszik ezeket a megállapításokat, és a maguk véleményeként ismétlik meg.
(9.50)
Gondolok itt arra, hogy a Számvevőszék megállapítása szerint körülbelül 50 milliárd forintos megtakarítás elérhető lett volna egyéb források mozgósításával is, tehát hogyha mindenáron az volt a kormány elhatározott célja, hogy megspórolja ezt a pénzt, akkor talán célszerűbb lett volna más tételekhez hozzányúlni. Milyen tételekről van itt szó? Első helyen említi az elkülönített állami pénzalapok 16,5 milliárd forintos többletforrását, ami rendelkezésre áll a '93-as zárszámadás terén.
Érdekes gondolat azt felvetni, hogy ezeket a pénzeket a kormány saját maga céljai szerint máshogy használhatná fel, mint ahogy a törvényben ez meg van határozva. A kormány természetesen nem nyúlhat hozzá anélkül, hogy egy törvényjavaslatot be ne nyújtana és ne érintené ezeknek az alapoknak a működését, működési feltételeit, és ne adna magának egy törvényben olyan felhatalmazást, hogy szemben a jelenlegi törvényi keretekkel megteheti ezentúl, hogy elvonja az elkülönített állami pénzalapok pénzmaradványát.
Ha szigorúan kritizálják képviselőtársaim az államháztartási reform területén a kormány eddig tanúsított magatartását, itt biztos hogy indokolt lenne nagyon kiabálni, hogy ilyet ne tegyünk. Akkor, ha a kormány ilyen felhatalmazást ad magának, hogy saját belátása szerint elveheti az elkülönített állami pénzalapok pénzmaradványát, akkor egy nagyon súlyos visszalépést tettünk az államháztartási reformban, egy olyan felhatalmazást adtunk a kormánynak, ami értelmetlenné teszi az elkülönített állami pénzalapok működtetését; egyszerűen a kormány saját pénzévé válik, és megszűnik garanciafedezet lenni bizonyos kötelezettségek teljesítésére. Világos tehát, hogy törvényi felhatalmazás nélkül nem teheti meg, egy, kettő: ésszerűtlen és hibás lenne egy ilyen törvényi felhatalmazást adni neki. Tehát jobb, ha ezzel a 16,5 milliárd forinttal nem számolunk és nem tekintjük úgy, hogy vajon miért nem vonta el a kormány ezt a pénzt.
Megjegyzem egyébként, hogy miközben az ellenzék ezt a kritikát is magáévá teszi, azonközben egy ezzel ellentétes kritikát is megfogalmaz, nevezetesen azt, hogy miért von el a költségvetés, a kormány olyan sok pénzt az elkülönített pénzalapoktól azzal, hogy részint befizetési kötelezettségeket ír elő számukra a pótköltségvetési javaslatban, részint csökkenti az állami támogatásokat, és egyből vészharangokat kongatnak meg. Most Csépe Bélától hallottuk, hogy ő a Környezetvédelmi Alapot védi, Szabó Iván hétfői beszédében az Országos Tudományos Kutatási Alapot féltette, a Műszaki Fejlesztési Alapot féltette, mások a Felsőoktatási Alapot féltik, tehát egyszerre fogalmazzák meg azt, hogy micsoda disznóság, hogy a kormány ezeknek a pénzeit veszélyezteti, csökkenti a költségvetési támogatásukat - nem elveszi a pénzmaradványukat, csak a saját maga által most odaadott támogatást csökkenti -, hiszen azokat a célokat veszélyezteti, amelyeket ezek az alapok szolgálnak, a másik oldalról azt mondják, hogy miért nem vette el tőlük azt a 16,5 milliárd forintos pénzmaradványt.
Azt gondolom, hogy jó lenne végigolvasni a saját beszédeiket, és kimazsolázni vagy kiszűrni belőlük azokat a megállapításokat, amelyek egymást zárják ki.
Még az alapokhoz engedjenek meg nekem egy megjegyzést! Miközben nagyon féltik azokat a célokat, amelyeket ezek az alapok szolgálnak, aközben nem figyelnek oda arra sem, hogy egyetlenegy alapot sem érintenek a költségvetési elvonások olyan mértékben, hogy az év végén várható záróállománya nullára csökkenne. Azok az alapok, amelyeket itt képviselőtársaim védelmükbe vettek, azok év végén mind több milliárd forintos pénzmaradványt tervezhettek be, még így is, hogy csökken a költségvetési támogatásuk. Tehát mindazok, akik azt mondják, hogy indokolatlan volt csökkenteni a költségvetési támogatásukat, ezzel a mondatukkal azt is mondják, hogy a költségvetés adja oda a pénz ezeknek az alapoknak, ennyivel növekedjen a költségvetés hiánya, majd utána, a hiány fedezésére adjon el ezeknek az alapoknak államkötvényt, tehát az alapok a saját pénzmaradványukat - amit abban az évben nem tudnak szakmai célokra elkölteni, megmarad pénzmaradványként - fektessék be államkötvénybe. Egy nagyon ésszerűtlen javaslatot tesznek tehát, amikor ebben az irányban érvelnek, egy önmaga farkába harapó kígyót próbálnak felállítani: finanszírozza saját magát a költségvetés, lehetőleg még plusz kamatkiadásokkal. Azt gondolom, hogy ez a javaslat ésszerűtlen, és nem tekintette át az alapok tényleges pénzgazdálkodását, nem vette figyelembe, hogy milyen pénzmaradványokkal számolnak ebben az évben.
Szeretnék áttérni arra a kérdéskörre, hogy hogyan érinti a költségvetést a pótköltségvetés átrendezése, illetve milyen gazdaságpolitikai hatások várhatók ettől. Mit mondott erről az ellenzék, illetve ellenzéki képviselőtársaim, hiszen nem akarom azonosítani véleményüket, és mit gondolunk erről mi?
Egyrészt nyilvánvaló, és azt gondolom, hogy nem igazán komoly kritikaként fogalmazták meg képviselőtársaim, hogy a kormány működésének első két hónapja alatt megfogalmazott pótköltségvetés nem alkalmas terepe annak, hogy államháztartási reformot valósítson meg, még csak annak sem alkalmas terepe, hogy egy merőben új gazdaságpolitika megjelenítését szolgálja. Nyilvánvalóan nem lehet államháztartási reformot számon kérni egy pótköltségvetéstől - megint azt gondolom, hogy az elmúlt négyéves gyakorlat alapján nem kell magyaráznom képviselőtársaimnak, hogy bizony ahhoz, ha egy államháztartási reformot akarunk, az intézményekhez kell hozzányúlni, egy pótköltségvetési javaslat nem tud intézményi reformot csinálni. Ha az intézményekkel nem csinálok valamit, nem változtatom meg a finanszírozási rendszerüket, nem változtatom meg a feladatkörüket, nem változtatom meg egyáltalán a számokat, hogy mi az, ami maradjon és mi az, ami ne legyen, akkor bizony a támogatási igényük erősen determinált, és nem lehet azt csinálni egy költségvetési törvényben, még egy pótköltségvetési módosításban sem, sőt abban még kevésbé, hogy úgy teszek, mint ha nem az az intézményrendszer működne, úgy teszek, mint hogyha nem azok a determinizmusok működnének, és ezért átrendezem a pótköltségvetést, egy csak a fejemben létező államháztartási reform szerint.
Nyilvánvaló, hogy a költségvetésnek a létező intézményeket kell finanszíroznia, a létező törvények alapján működő intézmények kiadásait kell fedeznie, és ahhoz, hogy ezen a téren változtatást lehessen elérni, ahhoz először az intézményekhez kell hozzányúlni. Ez nem két hónapos munka, az előző kormánynak négy év nem volt rá elegendő, nem a pótköltségvetés lehetősége az, hogy ezzel a nagyon komoly munkával szembenézzen. Szeretném egyébként megnyugtatni képviselőtársaimat, hogy erre a kormánykoalíció pártjai egyaránt el vannak szánva, hogy bizony, felvállalják ezt a feladatot.
A gazdaságpolitikával kapcsolatban tulajdonképpen ugyanezt tudom mondani, hogy nyilvánvalóan nem a pótköltségvetés dolga az, hogy egy új gazdaságfilozófiát fogalmazzon meg. Ugyanakkor szeretnék azokkal a kérdésekkel foglalkozni, amit többen felvetettek. Az egyik az, hogy a pótköltségvetés megszorító intézkedései leállítják a gazdaságban örvendetesen tapasztalható növekedési folyamatokat, a másik az, hogy ezek a megszorítások tönkreteszik a közellátásokat. Erre mondjuk jó példa - bár talán nem itt kell erről vitatkozni, de ez is egy alkalmas terep -: az MDF sajtótájékoztatóján az egészségügyi példáját mondta el képviselőtársunk, igazolni kívánván azt, hogy a különböző megszorítások lehetetlenné teszik a közellátásokat.
Abban igaza van Szabó Ivánnak, amikor hosszasan idézi a kormánybeterjesztést és annak a megindult gazdasági növekedésre vonatkozó adatait. Valóban ez a helyzet: mind az ipari, mind az építőipari termelés örvendetes növekedésnek indult, a mezőgazdasági termelés stabilizálódott - bizonyos területein növekedés van, más területein nincs, tehát a teljesítménye egészében értve stabilizálódott - a korábbi évek csökkenéséhez képest.
(10.00)
Az export értéke örvendetesen nőtt az előző évhez képest, miközben az import nem. Jobban nőtt az export értéke, mint a belföldi értékesítés, tehát egy sor kedvező folyamat valóban kimutatható.
Ugyanakkor azt kell világossá tenni ezeknek a jelenségeknek a megítélésében, hogy amikor összehasonlításokat végzünk, akkor mindig az elmúlt évek igen rossz bázisához hasonlítunk. Így értelmezhetővé válik, mondjuk, a külkereskedelmi forgalom jelentősen javuló tendenciája, az tehát, hogy az export dinamikusan nő, miközben az import ezt nem követi. Csak annyi történik, hogy a tavalyi nagyon rossz külkereskedelmi arány körülbelül meg fog ismétlődni ebben az évben. A tendencia megfordulását szeretném világossá tenni. Nekem sincs palatáblám és palavesszőm - amit Szabó Iván képviselőtársam hiányolt a hétfői felszólalásában -, de mégis érdemes lenne levezetni; ez egy nagyon egyszerű számtanpélda. Világos, ha két évvel ezelőtt mind a kivitel, mind a behozatal 100 volt - persze akkor sem volt már egyensúly, de mondjuk, a 100 lett volna egyforma -, azután tavaly jelentősen csökken a kivitel és a behozatal nő, például 70 vagy 60 lesz a kivitel és 120 a behozatal, akkor, ha az idén nem változik a tendencia és a tavalyi
60-hoz képest 100 százalékot produkál az ország, tehát megismétli a tavalyi 60-at, a behozatalt pedig a tavalyi 120-hoz képest nem növeli tovább, vagyis ismét 120, ez csak azt jelenti, hogy megismételte a tavalyi rossz eredményt. Azaz a trend megtört, ez igaz, mert nem csökkent tovább a kivitel és nem növekedett nagyobb ütemben a behozatal, de a dolognak csak annyi az eredménye, hogy értékben megismételte ugyanazt a teljesítményt, amit az előző évben produkált.
60-hoz képest 100 százalékot produkál az ország, tehát megismétli a tavalyi 60-at, a behozatalt pedig a tavalyi 120-hoz képest nem növeli tovább, vagyis ismét 120, ez csak azt jelenti, hogy megismételte a tavalyi rossz eredményt. Azaz a trend megtört, ez igaz, mert nem csökkent tovább a kivitel és nem növekedett nagyobb ütemben a behozatal, de a dolognak csak annyi az eredménye, hogy értékben megismételte ugyanazt a teljesítményt, amit az előző évben produkált.
Nem véletlen az, hogy az 1993-as 3,5 milliárd dolláros igencsak rekord fizetésimérleg-hiány körüli eredményt vártak még félévkor a prognosztizációk. Lehet, hogy ez valamivel kedvezőbb lesz. Azt gondolom, a kormánynak mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy ez kedvezőbb legyen, tehát ne csak megismételje a tavalyi produktumát ezen a téren az ország gazdasága, hanem érezhető javulást érjen el. Ez itt a feladat és nem az, hogy megismételjük, tehát ne rontsuk tovább a tavalyi tendenciát. A feladat az, hogy meg kell törni ezeket a tendenciákat és az ellenkezőjükre kell fordítani.
Ha ezt nem sikerül megtenni, akkor világosan kell látni, hogy légvárra építünk gazdasági növekedést. Nem lehet ugyanis gazdasági növekedést hitelekre, eladósodásra építeni. Ezt az ország néhányszor már megtette vagy megpróbálta megtenni, és mindannyiszor drasztikus egyensúlyromlás volt az eredménye, olyan drasztikus egyensúlyromlás, amely visszájára fordította az előző években megindult növekedés tendenciáját is. Így van ez a családok szintjén, így van ez a vállalatok szintjén, és így van ez az állami összgazdaság szintjén is. Csak saját tőkeerőre építve lehet stabil növekedést elérni, kamattal visszafizetendő hitelre sajnos nem, mert az nem úgy működik, mint a saját tőke, azt bizony vissza kell fizetni és nagyon komoly terhei vannak.
Azt hiszem, Szabó Iván képviselőtársam idézte, hogy az egyensúlyromlás a nyolcvanas években következett be. Volt róla szó - talán nem a hétfői, hanem a keddi beszédében, de azt gondolom, nem tagadja meg a keddi beszédét a hétfőivel szemben -, hogy a külső államadósságunk 1985-90 között megduplázódott, 10-ről 20 milliárd dolláros tartozás halmozódott föl. Mondhatnám azt, hogy '84-hez képest még rosszabb a helyzet, akkor még csak 7 milliárd volt, tehát valóban a nyolcvanas évek második felében erőteljes egyensúlyromlás következett be. De minek az eredménye volt ez? Annak az eredménye volt, hogy egy hurráoptimista hangulatban egy "azért is növekedjünk" című gazdaságpolitikát erőltetett az akkori kormány. Megtanultuk, hogy ennek nincs értelme, hogy nem lehet adóssághegyekre tartós gazdasági növekedést építeni.
Ma pedig - ahogy egyik mondatomban már idéztem - valóban az a helyzet, hogy az adósságállomány olyan mértékben növekedett meg, hogy annak a minden évben várható terhei a költségvetés összkiadásainak bizony már közel az egyharmadára rúgnak. Azt gondolom, ezt a tendenciát meg kell állítani, mert két év alatt közel megháromszorozódott ez a teher. Tehát ezt a tendenciát mindenképpen meg kell állítani, különben sehova sem fog vezetni a gazdaságpolitika.
Ebben az összefüggésben tulajdonképpen még egy dologra szeretnék utalni. Megint csak a keddi vitában hangzott el; de azt gondolom, érdemes képviselőtársaimat, illetve az egyes frakciókat a különböző napokon tett saját megállapításaikkal szembesíteni, mert nem célszerű az egyik beszédben fehéret mondani, a másikban pedig feketét. Mire gondolok? Kedden az egyik ellenzéki vezérszónok azt vetette a kormány, illetőleg a kormányfő szemére, hogy az a politika, amit ő megfogalmaz, értékmentes, nem lehet tudni a tartalmát, a modernizáció nem értelmezhető politikai értelemben, nincs neki értéktartalma, nem lehet vele semmit sem kezdeni, ezzel szemben az ellenzék a polgári társadalmat tűzi a zászlajára, polgári társadalmat akar építeni. Azt kell mondanom, hogy igen, mi is. A magunk nevében mindenképpen, de az egész kormány nevében mondhatom, hogy polgári társadalmat akarunk létrehozni. A különbség nem ebben van. A különbség abban van, hogy ezzel a pótköltségvetési javaslattal a kormány meg is tette a deklarációját, hogy lépni is hajlandó ebben az irányban, szemben az ellenzéki kritikákkal, amelyek ezt inkább gátolni próbálják.
Hogy világos legyen a dolog: ez a pótköltségvetési javaslat határozott lépés abban az irányban, hogy az állami szerepvállalást korlátozza, miközben az ellenzéki kritikák jelentős része arra irányul, amely nagyobb állami szerepvállalást akar, amely állami szerepvállalást akar a gazdaságélénkítésben, amely állami szerepvállalást akar a különböző közszolgáltatások ellátásában, amely az állami szerepeket, illetve az ország különböző érdekcsoportjait félti attól, ha az állam kivonul a háttérből és a finanszírozási terheket nem vállalja; félti az egész országot attól, hogy mi lesz, ha az állam nem vállalja ezt sem, azt sem, amazt sem. Én nagyon nagy örömmel hallgatom azokat az ellenzéki hozzászólásokat, amelyek a kormány szemére vetik egy-egy alkalommal, ha nem támogat bizonyos jogos igényeket a költségvetésben; nagyon örülök neki, ha kikényszerítik a kormányból, hogy támogassa és finanszírozza a visszamenőleges nyugdíjemelést még ebben az évben; egyetértek vele, nagyon örülök neki, ha kikényszerítik, hogy a kormány jobban támogassa az iskolákat mint eddig, nagyon örülök neki, ha kikényszerítik, hogy az egészségügyi ellátásokat is jobban támogassa, magasabb gyógyszertámogatásokat adjon stb. Ez mind nagyon jó, nagyon örülök neki, követeljék ki - és majd segítünk ebben -, hogy a vállalkozókat is jobban támogassa a kormány, adjon befektetési kedvezményeket, adót lehetőleg ne szedjen... Természetesen mindegyiket támogatjuk - csak azt nem tudom igazából, hogy hol látják ebben a polgári társadalom építését, hogyan fordítják ezt le arra.
A polgári társadalom építése számomra valahol azt jelenti itt a költségvetési kérdéskörben, hogy az állam korlátozza a saját szerepét, próbáljon visszavonulni egy sor területen, és bízza azt más civil intézményekre, szerveződésekre, hogy szembenézzenek azokkal a feladatokkal, amikkel szembe kell nézniük, és ne vállalja azokat át helyettük. Szeretnék majd olyan ellenzéki felszólalásokat is hallani, amelyek azt vetik a kormány szemére, hogy már megint megígért mindenkinek mindent, hogy már megint mindenkit külön-külön boldogítani akar, miközben az ilyen külön-külön boldogítással és üdvözítéssel éppen csak az egész országot teszi tönkre. Szóval ezt szeretném majd hallani, és akkor azt mondom, hogy igaza van az ellenzéknek, ő védi a polgári társadalmat és értékeket, szemben az osztogató kormánnyal, amely mindenkit csak üdvözíteni akar.
A mai napon tárgyalt pótköltségvetési javaslatban ennek az ellenkezőjéről van szó; a kormány próbál kereteket szabni a saját beavatkozásának, és az ellenzék kéri rajta számon, hogy minél több helyen vállaljon szerepet és avatkozzon be.
(10.10)
Záró gondolatként engedjék meg, hogy az 50 milliárd forintos átcsoportosítás indokoltságát más szempontból megvilágítsam.
Azt mondják képviselőtársaim, hogy csekély jelentőségű, nem komoly tételről van szó, kár ezért beavatkozni, kár ezért visszavonulnia az államnak bármilyen feladattól, tessék csak finanszírozni! Én pedig azt mondom, hogy 50 milliárd forint egyensúlyjavítás azt jelenti, hogy 50 milliárd forinttal kevesebb hitelt kell fölvennie a költségvetésnek, 50 milliárd forinttal kisebb összeggel nő az államadósság ebben az évben, mint ezen átrendezések nélkül. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a következő években 50 milliárd forinttal kevesebbet kell majd törlesztenie az államnak, hanem azt is jelenti, hogy a mai kamatszint mellett már jövőre körülbelül 15 milliárd forint kamatot fog a költségvetés megspórolni. Lehet erre azt mondani, tisztelt képviselőtársam, hogy 15 milliárd forint az csekélység, ezért ugyan kár 50 milliárdot megtakarítani, hogy jövőre már ne kelljen 15 milliárd forintos kamatot kiadni, de aki ezt mondja, nézze át a költségvetés kiadási tételeit, és próbálja meg összehasonlítani, mit jelent ma 15 milliárd forint az országban!
Néhány kiadási tétellel csak úgy szeretném szembeállítani, hogy van-e a kormánynak 15 milliárd forintja valamire vagy nincs, az mit jelent. Nézzük csak: ebben az évben reorganizációs programra, tehát területfejlesztésre, vállalatok rendbehozatalára, s a többire 5,5 milliárd forint van. Ez durván az egyharmada annak a 15 milliárd forintnak, holott országos programot kell belőle finanszírozni.
Más példa: agrárpiaci támogatás - 7 milliárd forint van rá a költségvetésben, alig fele annak a 15 milliárd forintnak, ami a jövő évi költségvetésben megspórolható, ha ezt a pótköltségvetést megszavazzuk. Lehet, hogy önök azt mondják erre, hogy nem érdekes az agrárpiaci támogatás, a Kisgazdapárt biztos egyet fog érteni vele, ezért nem fogja támogatni ezt a pótköltségvetést, hogy ne spóroljunk meg jövőre 15 milliárd forintot, hiszen nem baj, ha nem kapnak agrárpiaci támogatást a vidéki termelők. Én azt gondolom, erre azért szükség van, ez a 15 milliárd forint sok lehet. (Zaj a jobb oldalon.)
Mondok egy másik dolgot: a központi költségvetési szervek bérpolitikai kerete szintén 15 milliárd forint. A teljes közalkalmazotti és köztisztviselői kör fizetésrendezéséhez való központi költségvetési hozzájárulás összege ez a 15 milliárd forint. Hatalmas vitákat kavart az országban, borzasztó nagy konfliktusokat is okozott, nagy érdekegyeztetési vitákat támasztott - 15 milliárd forintról volt szó, amit önök nem akarnak megspórolni, mert azt mondják, ez jelentéktelen, nem érdemes vele foglalkozni! De említhetem a Kisvállalkozási Garancia Alapot, aminek a tényleges kiadásai ahhoz, hogy a kisvállalkozások hitelfelvételei mögé garanciát állítson, ennek a töredéke, 2,5 milliárd forint. Mennyivel több kisvállalkozót lehetne hitelhez juttatni akkor, ha például ilyen célokra használnák fel ezt a pénzt!
És hosszasan sorolhatnám, milyen célokra lehet 15 milliárd forintot fölhasználni, amilyen célokra nevetségesen kicsi összegek szerepelnek ma a költségvetésben, és akkor gondolják meg, vállalják-e azt a kijelentést, hogy nem érdemes ezért az 50 milliárd forintért költségvetési egyensúlyjavító intézkedéseket kezdeni!
A legutolsó, záró mondatom, hogy én is valami tisztelettel adózhassam az ellenzék vezérszónokának, az MDF vezérszónokának a hétfői beszédéhez: azt mondta, úgy akar ez a kormány kiadásokat megtakarítani és egyensúlyt javítani, hogy - hadd idézzem szó szerint a jegyzőkönyvből, ezt is tőle tanultam, hogy ez így célszerű - "Csak akkor nehezen tudom azt mondani, hogy ez csupán egy átrendezési igény..." - tehát Szabó Ivánt idézem - "..., ha az olcsó állam megjelenő propagandája mögött egy olyan pótköltségvetés áll, amely nem egyszerűen átrendezi a kiadásokat, miközben a deficitet 1 milliárd plusszal benyújtja az eredetihez képest, hanem a kiadási oldalt 191,4 milliárd forinttal megnöveli. Iszonyú nagy összeg ez, nem a fiktív kiadáshoz, ez már tényleges kiadási többlet." - mondja. Ezek után aggályát fejezi ki a tekintetben, hogy most már, a módosítás után tartható lesz-e a 330 milliárd forint, ami a módosítás nélkül szerinte biztos, hogy tartható.
Én természetesen minden tiszteletemet szeretném kifejezni a frakcióvezető úrnak. Ő pénzügyminiszter volt másfél évig, tehát mindenképpen nagyon ért a költségvetéshez. Ugyanakkor szeretném leszögezni, hogy az a 191,4 milliárd forint, amiről ő itt beszélt, pontosan 14 milliárd forintos kiadási többletet jelent a pótköltségvetésben, szemben az általa állított 191,4-del. Nem kellett volna mást tenni, mint a benyújtott pótköltségvetés 137. oldalán megtekinteni a mérleget, hogy mi volt az előző évi, vagy az idei, és mi a pótköltségvetés alapján javasolt összeg. Ez a 14 milliárd forintos kiadási többlet is úgy jött ki, hogy 30 milliárd forintos megtakarítási intézkedésekkel szemben állnak bizonyos automatikus plusz támogatások. Tehát ami a költségvetési intézkedés, annak az egyenlege 30 milliárd forintos megtakarítás. Viszont tudomásul kellett venni bizonyos automatizmusok léte miatt a kiadási többleteket is.
Tehát nem a kormány javasolta, hogy 14-gyel és főleg nem 191 milliárddal többet kell kiadni, hanem bizonyos automatizmusok miatt nőttek a kiadások, a kormány pedig 30 milliárdot lefaragott a kiadásokból, és így lett csak 14 milliárd forintos a többletkiadás.
De hogy hol jelennek meg ezek a többletkiadások, még egy mondatot hadd mondjak erről. Mindenekelőtt az agrárpiaci támogatások terén jelennek meg ezek a többlettámogatások. Azt gondolom, azzal nem akar vitatkozni a képviselő úr, hogy ezek indokoltak vagy indokolatlanok. Megjelenik még néhány olyan területen is, például a társadalombiztosítás közreműködésével folyósított különböző szociális ellátások területén, amit gondolom, megint nem akart konkrét összegében megtámadni a volt pénzügyminiszter úr, pusztán csak elnézett egy sort a költségvetés mérlegében.
Hogy megint Szabó Ivánt idézzem, valóban utolsó gondolatként: arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ő az ellenzék legnagyobb pártjának vezérszónokaként, ha úgy tetszik, az ellenzék vezérszónokaként adta elő a mondanivalóját. Szeretném védelmembe venni azokkal a szakértőkkel szemben, akik az ő számára a felkészítő anyagokat írják. Ő Horn Gyulát féltette az ő szakértőitől, én az ellenzéket féltem az ő szakértőiktől.
Méltányos lenne, hogy egy ellenzéki vezérszónoknak olyan felkészítő anyagokat adjanak, amiben a mínusz 30 milliárd nem plusz 191 milliárd forintként szerepel, hogy egy költségvetési mérleg egyes sorait végig tudják nézni úgy, hogy közben nem ugranának benne, és nem más adattal hasonlítanának össze bizonyos adatokat.
Azt gondolom, mi - szemben ővele - örülünk neki, hogy ő az ellenzék sorait erősíti. Örülünk annak is, hogy ellenzéki vezérszónokként, frakcióvezetőként beszélt. És szeretném a demokratikus intézményrendszert, az ellenzéket védeni attól, hogy ilyen felkészületlen anyagokkal kelljen szerepelnie vezérszónokként. Köszönöm szépen. (Taps.)
