DR. KARL IMRE
DR. KARL IMRE
DR. KARL IMRE, az MSZP képviselőcsoport részéről: Köszönöm szépen, elnök úr! Tisztelt Országgyűlés! A gazdasági átmenet egyik rendkívül fontos területe a privatizáció. Éppen ezért hangsúlyoznom kell, hogy a T/288. számon benyújtott, a kormány privatizációs stratégiájáról és az állam tulajdonában levő vállalkozói vagyon értékesítéséről szóló törvényjavaslat elfogadása esetén önmagában is megteremtődik egy szükséges feltétel ahhoz, hogy a magántulajdonra, illetve az arra közvetlenül visszavezethető intézményi tulajdon túlsúlyára épülő piacgazdaság realitássá váljék.
Tisztelt Képviselőtársaim! A törvény fontosságának hangsúlyozása mellett annak időszerűségét is ki kell emelnem. A kormányprogramban ez úgy került megfogalmazásra, hogy a kormány a parlamenti ciklus elején új, egységes privatizációs törvényt terjeszt be az Országgyűlésnek. A kormányprogram szerint tehát nem történt késedelem, de azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy szerencsésebb lett volna, ha az eredeti elképzelés szerint már szeptemberben benyújtásra kerül a törvényjavaslat.
Meg kell azonban jegyeznem azt is, hogy a benyújtást késleltette többek között az Érdekegyeztető Tanácsban helyet foglaló partnerekkel történő - egyébként fontos - egyeztetési aktusok elhúzódása is. Így végül csak novemberben került sor a törvénytervezet parlamenti átadására, mely legkorábban a mai nappal tette lehetővé a tárgyalás megkezdését. Természetesen már most is hangsúlyoznom kell, hogy a Magyar Szocialista Párt frakciója abban érdekelt, hogy minél hamarabb elfogadásra kerüljön a törvény, s annak ismeretében és alapján folyjon az érdemi munka.
Szükséges azt is elmondanom, hogy a kialakult interregnum, a viszonylag nagy köztes idő zavart és bizonytalanságot okozott a privatizációs szervezetek működésében is.
Fontos megemlíteni a törvény indokoltsága melletti érvelésben azt, hogy úgy ítéljük meg, a privatizáció a kormányzati munka egyik legérzékenyebb része volt és marad is mindaddig, míg megnyugtató módon le nem zárul. Tény az is, hogy az elmúlt években a privatizációnál különösen érvényesült a jog, a morál és a gazdasági racionalitás harca. Sajnos sokszor az ideológiai, politikai érdekek domináltak. Ez a társadalomban rendkívül nagyfokú bizonytalanságot keltett, ami komolyan nehezíti ma a munkát. Eredményt nagy valószínűséggel csak a kormányprogramban elfogadottak alapján lehet elérni. Éppen ezért indokolt röviden felidézni, hogy a kormányprogram a privatizációs elvekkel és célkitűzésekkel kapcsolatban mit irányzott elő.
A Magyar Köztársaság kormányának meggyőződése, hogy a nemzet felemelkedésének záloga a magántulajdon meghatározó szerepén nyugvó gazdaság, amely kedvező feltételeket teremt a korszerű ismeretekkel rendelkező, a kor kihívásaira tettekkel válaszolni képes szabad állampolgár számára. Ebből következően a társadalmi és szellemi élet felvirágoztatását, a magántulajdon uralkodóvá válása nyomán kibontakozó gazdasági-társadalmi fejlődést a polgárosodás kulcsának tekinti. A tulajdonosi szerkezet, a magántulajdon túlsúlyát biztosító átalakulásnak, s egyúttal a vállalati válságkezelésnek alapvető módszere az állami tulajdonban levő vállalatok privatizálása. Előkészítését és lebonyolítását a versenyszférában gyorsan el kell végezni. A végleg csődbe jutott vállalatokat fel kell számolni. Ennek eredményeként jövedelemtermelő vállalati struktúrának kell kialakulnia.
A kormány biztosítja az állami tulajdonban levő vagyon piaci rendszerű kezelését, vagyonkezelésbe adását. Meghatározza azon társaságok körét, amelyek privatizálását az állami tulajdonos átmenetileg elhalasztja. Ezeket szigorú feltételekkel vagy vagyonkezelésbe adja, vagy többéves vezetői szerződést köt a kinevezett vezérigazgatóval.
(12.00)
A fenti célok megvalósításához szervezeti változásokra van szükség. Meg kell erősíteni a privatizáció ellenőrzését, beleértve az Országgyűlés felügyeletét és a folyamat nyilvánosságát.
A kormány véget vet a nemzet vagyona osztogatásának és felélésének. A privatizációs bevételek felhasználását szigorúan ellenőrzi.
A tulajdonosváltás során előnyben részesítendők a készpénzes privatizációs módszerek. A nagyvállalatok privatizációjánál az új tulajdonosi szervezet szerződést köt a privatizáció végrehajtására pénzügyi tanácsadó cégekkel, illetve hitelintézetekkel. Ennek feltételeiben ki kell kötni a vevőtől elvárt, megfelelő ellenértéket, tőkeemelést, foglalkoztatási szintet és egyéb, például környezetvédelmi követelményeket. A közszolgáltató vállalatok, nagy kereskedelmi bankok és egyes hadiipari vállalatok privatizációja közvetlenül állami feladat. A privatizáció lebonyolítását a kis- és közepes vállalatok esetében a tulajdonosi szervezet felügyelete alatt, szerződéses alapon, a vállalatvezetésre bízza. E körben elő kívánja mozdítani, elsősorban kedvezményes árak segítségével, a saját kockázatra történő vállalatvezetői és munkavállalói kivásárlást. Ennek feltételeit magánjogi szerződésekben kell rögzíteni.
A privatizációs és tulajdonosi szervezet gondoskodik a megmaradó állami vagyon kezelésbe adásáról, beleértve a részvénycsomagok portfólió kezelését is.
A kormány aktív politikát kíván folytatni a beruházási szándékok felkeltésére, a belföldi megtakarítások befektetési célú felhasználásának és a külföldi tőke hazai értékpapír-vásárlásainak előmozdítására.
Kialakítja, illetve szélesíti a befektetési társaságok, a kockázati tőke társaságok, a biztosító és egyéb nyugdíjpénztárak működését és versengését előmozdító feltételeket, ami lehetővé teszi a megtakarítások átáramlását a tőkét igénylő vállalkozásokhoz.
Előkészít egy olyan akciósorozatot és ajánlatcsomagokat, amelyek előmozdítják a legnagyobb vállalatok részvényeinek külföldi értékesítését a multinacionális vállalati kör számára, és befektetéseiket egyéb módon is ösztönzi.
A belföldi tőke forgalom élénkítésére olyan részvénycsomagokat állít össze, amelyek iránt felkelthető a kereslet mind a hazai, mind a külföldi befektetők körében. A privatizációs folyamatban a tőzsdei kínálat bővülését elő kívánja segíteni.
Tisztelt Országgyűlés! A kormányprogramban megfogalmazott téziseket három szempontból is fontosnak tartottam felidézni. Az első: a Magyar Szocialista Párt és annak parlamenti frakciója e törvény megalkotása során - de a jövőben is - határozottan kiáll a kormányprogramban megfogalmazottak megvalósítása mellett. A második: mi - ahogyan ezt már a bevezetőben is hangsúlyoztam - a privatizációt és más fontos gazdaságpolitikai kérdéseket rendszerben, egységes koncepció alapján kívánjuk kezelni. A harmadik: a pénzügyminiszter úr expozéjában megfogalmazottak a mi megítélésünk szerint is e célokkal összhangban vannak.
Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy a magyarországi privatizáció eddigi történéseiről rövid áttekintést adjak, felhasználva elsősorban az Állami Számvevőszék által lefolytatott vizsgálatok tapasztalatait is. Ebből én döntően más következtetéseket kell levonjak, mint például Szabó Iván tisztelt képviselőtársam. És hangsúlyoznom kell most is, hogy ezen elemzést nem politikai retorika generálta. Nem meglepő az sem, hogy ugyanazok a megítélések kicsit más területen, más időszakban talán kicsit egyformán hangoznának el.
Hazánkban az állami tulajdon privatizációját már az 1988-tól hatályba lépett gazdasági törvények, így a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvény, a gazdálkodó szervezetek társasággá alakításáról szóló '89. évi XIII. törvény, az Állami Vagyonügynökségről szóló 1990. évi VII. törvény, valamint az állami vagyonvédelemről szóló 1990. évi VIII. törvény megalapozta. A magánosítási folyamat, még a rendszerváltás előtt, e törvények alapján spontán módon megindult.
Az állami vagyon hasznosításának koncepciója és szervezetirányítási rendszere 1990 után rendeződött át alapvetően. A tulajdonosi jogok a kormányzathoz kerültek, az irányítást pedig centralizálták. Ezt az 1990 év őszi, az átalakulási és vagyonvédelmi törvények jelentős módosítása szolgálta, mely teljes döntési jogkört adott az Állami Vagyonügynökségnek. Emellett új, részben privatizációs célú törvények is megjelentek, mint az 1990. évi XVI. törvény a koncesszióról, vagy a kiskereskedelmi, vendéglátóipari és fogyasztási tevékenységet végző állami vállalatok privatizációjáról szóló 1990. évi LXXI. törvény.
Az 1991-ben megalkotott törvények közül itt kell megemlíteni, mint a privatizációt lényegesen befolyásoló törvényt, a kárpótlási törvényeket is. 1992-ben az új privatizációs politikát megalapozandó, két új törvény született. A '92. évi LIII. és a '92. évi LIV. törvény, amelyek alapján szétvált a privatizációs szervezet, és a tartósan állami tulajdonban maradó gazdasági szervezetek az ÁV Rt., a privatizálandók pedig az ÁVÜ fennhatósága alá kerültek. A tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyon kezeléséről és hasznosításáról szóló '92. évi LIII. törvény felhatalmazása alapján a többször módosított 126/1992-es kormányrendelet 2. számú melléklete sorolja fel azon gazdálkodó szervezeteket, amelyek esetében a tulajdonosi jogokat a két állami vagyonkezelő szervezeten kívül más gyakorolja. Így ma nyolc miniszter és a Miniszterelnöki Hivatal lényegében azonos jogkört gyakorol, mint az ÁVÜ és az ÁV Rt.
Mindezeken túl egy külön erre a célra megalakított költségvetési intézmény, a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet foglalkozik azzal a vagyontömeggel, amely a szovjet hadsereg, az MSZMP, a munkásőrség, valamint egyéb társadalmi szervezetektől a magyar államhoz került. Az Országgyűlés a közvetlen ellenőrzés jogát nem, hanem az átfogó útmutatás jogát tartotta fenn magának, melyekre az évente meghatározott vagyonpolitikai elvek szolgáltak.
Az állami vagyon hasznosításának, magánkézbe adásának alapvető feltétele, hogy az hosszabb távra is érvényes gazdaságpolitikai stratégiára épüljön, és a folyamatok ennek megfelelően olyan törvényi keretben alakuljanak, amelyek a távlati, egyértelműen megfogalmazott koncepciót szolgálják. Mindezek a követelmények eddig hiányoztak. A vagyoni csoportokat és a tulajdonosi jogokat gyakorló szervezetek, valamint azok működési elveit 1992 nyarán határozták meg egyértelműen, de a vagyon tulajdonosokhoz való rendeléséhez nem alkottak koncepcionális rendező elveket.
Problémát okozott az is, hogy a tulajdonosi jogokat gyakorló intézményeket csak 1992 augusztus végén kötelezték vagyonmérlegek elkészítésére, minek következtében az elmúlt négy évben az Országgyűlésnek nem volt megfelelő információja az állami vagyon teljes köréről. Emellett nem alakult ki az állami vagyon változásait figyelő országos statisztikai információs rendszer, emiatt nem merült fel, még igényszinten sem, a teljes vagyoni kör kezelése, összehangolásának követelménye.
A nem megalapozott döntések hátterében tehát az is állt, hogy az állami vagyon értékesítésének, kezelésének nem volt egységes szabályozórendszere, sem pedig egységes ellenőrzése.
A privatizáció eddigi végrehajtása kapcsán alapvető szempont, hogy mennyire volt képes a strukturális problémákat kezelni, mennyire eredményezett a lehetőségeknek és a követelményeknek megfelelő hatékonyság-javulást.
Az elmúlt négy év során az állami tulajdonban levő gazdasági vagyon közel fele került privatizálásra. Mivel a megvalósítást többségében a piac szereplői kezdeményezték, elsősorban a kedvező gazdasági adottságú szervezetek kerültek privatizálásra. A magántulajdon a nemzetgazdaság néhány területén meghatározóvá vált; így a nagy- és kiskereskedelem, a vendéglátás, az élelmiszer-
ipar egy részében, valamint az építőipar és építőanyag-ipar területén.
ipar egy részében, valamint az építőipar és építőanyag-ipar területén.
A föld- és kárpótlási törvények okozta jogi bizonytalanságok miatt a mezőgazdaság, a termelő infrastruktúra területén koncepció hiányában, a bankszférában pedig a konszolidáció vontatott végrehajtása miatt mérsékelt a privatizáció.
A többségi magántulajdonba került termelőegységek gazdasági hatékonysága egyértelműen kimutathatóan jobb, mint az állam kezében levő gazdálkodó szervezeteké. A privatizáció értékelésekor nem elhanyagolható szempont az állami vagyon körében végbement vagyonvesztés folyamata. Az eladandó vállalatok körében a rosszabb gazdasági mutatójú vállalatok maradtak, s ezek vesztesége általánossá vált. Ez azon is lemérhető, hogy az állam adóbevétele a nagyvállalati állami szektortól néhány év alatt törtrészre zsugorodott.
(12.10)
Szakértők szerint 1990 és '94 között közel 200-300 milliárd forintnyi nagyságrendű a vagyon leértékelődése. Az állami többségű tulajdonban levő társaságoknál az általános létszámcsökkenés 15-20 százalékos mértéket is elér. Az ÁVÜ hatáskörébe tartozó gazdasági társaságok közül a társaságok mintegy egynegyede gazdasági és pénzügyi értelemben veszélyeztetett helyzetűnek minősíthető. A saját vagyon eladósodása a társaságoknál folyamatosan nő.
A privatizáció gyorsítására van szükség a további vagyonvesztés megakadályozása érdekében oly módon, hogy az a gazdasági növekedést megalapozó szerkezetváltás érdekében jelentős nagyságú tőkebevonással történjék. Ez azonban csak az eddigi privatizációs módszerek prioritásainak megváltoztatásával valósítható meg. Különösen 1993-tól szorult háttérbe a készpénzes privatizáció, és aránytalanul nagy szerepet kapott a kedvezményes privatizálás. Az ÁVÜ bevételeiben jelentősen csökkent a készpénz szerepe. Míg 1991-ben közel teljes volt a készpénzért történő értékesítés, addig 1992-ben már csak 85 százalék volt ez az arány, és 1993-ban már csak 55 százalék, s meg kell említenem, hogy 1994 első felében már csak 25 százalék. Nem kevés esetben, különösen a jövedelemtermelő-képességhez képest rendkívül nagy összegű kedvezményes privatizáció a vállalatoktól további tőkekivonást eredményezett a fejlesztéshez szükséges tőkebevonás helyett, ami könnyen csődhelyzetet teremthetett, s a problémát is újratermelte.
Természetesen nem gondoljuk, hogy nem kellene a kedvezményes vagyonhoz jutást mint lehetőséget fenntartani. Azonban ennek mértéke és köre az eddigi gyakorlattól lényegesen eltérő kell hogy legyen.
A privatizáció során alkalmazható módszereket alapvetően meghatározza a kereslet alakulásának iránya. Míg a '90-es évtized elején a fizetőképes kereslet nagyobb volt, mint az eladásra szánt vagyon, ez mára már megváltozott. Ebben részben külső objektív körülmények játszanak szerepet, de részben az is, hogy a privatizációs folyamat nehézkes, rugalmatlan, és a vezetői érdekeltség a vagyon leértékelődésében folyamatosan jelen van.
A tulajdonszerkezet hatékony átalakításának feltétele, hogy a kormány privatizációs stratégiáját megvalósító intézmények döntési felelőssége összhangban legyen feladataival. Eddig az ÁVÜ költségvetési szervként dolgozott, döntéseiben ennek következtében közvetlenül érvényesült a kormány akarata. Az ÁV Rt. jogi helyzete részvénytársasági voltából adódóan ettől alapvetően különbözött. Ennek ellenére csak korlátozottan volt lehetősége arra, hogy működése során üzleti megfontolásokat érvényesítsen. Legnagyobb döntései során tulajdonosi autonómiája nem érvényesülhetett. Rajta kívül hozott döntések lehetetlenné tették a gazdálkodói önállóság és felelősség kellő érvényesülését.
A privatizáció működési kontrollja a nyilvánosságtól, a versenyre épülő döntés előkészítésétől, a belső ellenőrzés hatékonyságától függ. Az eddigi törvényi megoldás a tartalmilag rossz, előnytelen, de formailag szabályszerű értékesítések elleni fellépés kizárása nyilvánvalóvá tette, hogy utólagos külső vizsgálatokkal nem pótolható a szabályozottság, az átláthatóság és a folyamatba épített szűrőként működő belső ellenőrzés. A privatizáció nem kellő átláthatóságát mind a közvélemény, mind a potenciális üzleti partnerek folyamatosan kifogásolták.
Az ajánlatok versenyeztetésének rendszere 1992-ben került be az ÁVÜ döntési gyakorlatába. Az ÁV Rt.-nél a működés első évének végén adtak ki belső szabályzatot. Nem alakulhatott ki azonban valódi verseny, mert csak minden harmadik eladásra jutott két pályázat. Emellett a megkötött szerződésben igen gyakran eltértek az ÁVÜ It határozatától, mert a tárgyalások elhúzódása miatt az értékesítendő vállalat helyzete megváltozott. Az ÁVÜ emellett gyakran olyan kötelezettségeket vállalt, amelyek a pályázatok meghirdetésekor nem szerepeltek a kiírásban, s a belső szabályzat nem rendezte kellően, mikor, milyen módon és esetben lehet garanciát nyújtani, s így ez gyakran esetleges volt.
A két vagyonkezelő szervezet mintegy 320 milliárd forintos összesített bevételeiből garanciális kifizetések és tartalék képzésére közel 20 milliárd forintot fordítottak. A privatizáció mellett, hogy nem tudta megállítani az állami vagyon elértéktelenedését, és aránytalanul nagymértékű garanciát vállalt fel, még kifejezetten magas önköltséggel is működött a két szervezet, együttes költségei 21 milliárd forintot tettek ki. Sem az ÁVÜ, sem az ÁV Rt. nem tett eleget az 1993. évi költségvetési befizetési kötelezettségeinek, s az ÁV Rt. az 1992. évi gazdálkodásához kapcsolódó osztalékbefizetési kötelezettségét is csak 1994-ben teljesítette. A társadalombiztosítás részére törvényileg előírt 300 milliárd forintos vagyonjuttatásból az 1994-es év végéig, határideig alig teljesítettek valamit.
Mindezek egyértelmű jelek arra, hogy az elmúlt négy évben alkalmazott módon a privatizációt folytatni legalábbis nem célszerű.
Tisztelt Ház! Hangsúlyoznom kell, hogy álláspontom szerint a privatizáció nem cél, hanem eszköz. A privatizáció szerepe abban írható le, hogy a magántulajdon, illetve a magántulajdonra közvetlenül visszavezethető intézményi tulajdon túlsúlya nélkül a piacgazdaság nem lehet realitás. Ezt céljaink szempontjából szükséges feltételként megfogalmazhatjuk, de elégségesnek semmiképpen.
Az elégséges feltételek közül ki kell emelnem a versenyt, illetve általában a piaci koordináció érdemi szintjének érvényesülését. Megítélésem szerint ennek eléréséhez aktív gazdaságpolitikára van szükség, abból kell kiindulni, hogy a piaci viszonyok önmaguktól, spontán nem jönnek létre. A privatizáció folyamatának, végeredményének hozzá kell járulnia a gazdaság strukturális átalakulásához. Ennek érdekében szükséges a privatizációs folyamat és a reálszféra összehangolása, amihez az átgondolt ágazati fejlesztési stratégia kidolgozása elengedhetetlen. Az eddigi tapasztalatok alapján célszerűnek tűnik, hogy a termelés vertikumát lehetőség szerint a dinamikus kis- és középvállalatok felé mozdítsa el. A termékszerkezet korszerűsítése, versenyképességének növelése, ezen keresztül a cégek jövedelemtermelő-képességének fokozása alapvető érdeke a valóságos tulajdonosoknak. Természetesen a hatékonysági követelményeken túl fontos a fejlesztési, foglalkoztatási szempontok hangsúlyos figyelembevétele is.
Szólni kell a privatizáció és a stabilizáció viszonyáról is. Ami a stabilizációs összefüggéseket illeti, egyik oldalról ismert az a tény, hogy a költségvetési törvény 150 milliárd forintos bevételre számít a privatizációból, és a fizetési mérleg alakulására vonatkozó gazdaságpolitikai prognózis 1,2-1,3 milliárd dolláros, privatizációból származó tőke-beáramlást vesz tekintetbe az 1995-ös esztendőben. Ezek természetesen olyan nagyságrendű számok, amelyek az 1995-ös pénzügyi helyzetet alapvetően érintik, hiszen teljesen más a helyzet, ha megvalósulnak, mint ha nem. Ennek természetesen az lehet a következménye, hogy a privatizációs törvény következetes végrehajtása a rövid távú stabilitás szempontjából rendkívül fontos. Ez azonban nem kerülhet ellentétbe a hosszú távú, egyébként még fontosabb érdekekkel, nevezetesen azzal, hogy az eredményes privatizáció nélkül a modernizáció nem elképzelhető. Ezt a viszonyrendszert egyébként a pénzügyi stabilizáció és a modernizációs gazdaságpolitika esetében is hasonlóan érdemes értelmezni. A válságmenedzselésért felelős politikusnak, személytől függetlenül, a szigorú, racionális, túlköltekezéseket korlátozó pénzügypolitika elkötelezett hívének kell lennie. Emellett és nem ezzel szemben lényeges feltétel, hogy a magyar nemzetgazdaságban a reálszféra hozzájusson megfelelő hitellehetőségekhez, forrásokhoz, elviselhető kamatszintek mellett.
A hosszú távú érdek egy olyan pénzügyi és adóreformok megvalósítását szolgáló stabilizációs politika alkalmazását igényli, amely a pénzügyi célok megvalósítását a termelési rendszer rekonstrukciója és expanziója eszközének tekinti. Mindezt az állam olyan aktív gazdaságpolitikai szerepvállalásával, olyan institucionális rendszer megteremtésével kell biztosítani, amely alkalmas a piaci koordináció segítésére, a vállalkozásokat stimuláló, stabil gazdasági környezet megteremtésére.
(12.20)
Természetesen igaz az is, hogy a gazdasági átmenet időszakában önmagukban az átalakításra váró tényezők, folyamatok - mint például a privatizáció, az államháztartás, illetőleg a szociális rendszerek reformja - rendkívül költségesek, így az átmeneti időszakban jellemzően egyensúlyrontó tényezők. Amikor a privatizáció ésszerű felgyorsításáról beszélünk, akkor ezt az összefüggésrendszert is értékelnünk kell.
Szeretnék magának a törvénynek néhány fontos tartalmi kérdésére is kitérni, elsősorban azokra, amelyek a privatizációs stratégiát és törvényt az előző kormány privatizációs törvényeitől megkülönböztetik. Először is az a szándék, hogy gyorsítjuk a privatizációt. A versenyszférában lényegében a magántulajdont kívánjuk elérni.
A gyorsítással elsősorban azt az előnytelen állapotot, a privatizáció előtti állapotot - mely komoly veszteségek forrása - kívánjuk megszüntetni mindazoknak a vállalatoknak a vonatkozásában, ahol a privatizáció egyáltalán szóba jöhet. Ezért is kezdeményez a törvényjavaslat olyan technikákat, amelyeket egyszerűsített eljárásként említettünk meg.
Nagyon fontos sajátossága ennek a stratégiának és törvénynek az, hogy a készpénzes és tőkeemeléses privatizációt állítja előtérbe. Itt hangsúlyoznom kell, hogy nem a költségvetési bevételi szándék - az egyébként rendkívül fontos cél - a fő oka ezen tétel kiemelésének, hanem elsősorban, kiindulva a reálszféra jellemző forráshiányából, a későbbi működés lehetőségének megteremtése. Fontos jellemzője ennek a törvényjavaslatnak, hogy javítja a társadalmi ellenőrzés lehetőségét az eddigi állapothoz képest.
Természetesen azt is hangsúlyoznom kell, hogy a stratégia és a törvény megőrzi az elmúlt öt év kedvező sajátosságait, erőssége, hogy a realitásokat figyelembe veszi. Tehát megőrzi azt, hogy az eladás legyen a privatizáció alapvető formája, ez eltér más, volt szocialista országok gyakorlatától.
Nem tartalmaz érdemi korlátokat a külföldi tőkével szemben, teret ad a munkavállalói tulajdonlásnak, a vezetői kivásárlásnak viszonylag tág körben. A privatizáció azon vonásait, amelyek az eddigi években beváltak, fenntartja és ugyanakkor bizonyos tekintetben új prioritásokat is megfogalmaz.
Nagyon fontos vonása a törvénynek az, amit a privatizációs intézményekről mond. Célja, hogy ez egy szakmai jellegű privatizációs intézmény legyen, amely nem politikai, hanem elsődlegesen gazdasági, szakmai szempontokat érvényesít.
Fontos megemlíteni, hogy lényeges a különbség a stratégiai fontosságú nagyvállalatok és a bankrendszer privatizációja, valamint a többi kis- és közepes vállalat magánosítása között. Az első esetben a végleges megoldások kialakításában a lehető legszélesebb konszenzusra kívánunk törekedni, míg a másik körnél úgy véljük, hogy a technikák széles skálája a keresleti igények összehangolására alkalmas és lehetőség teremtődik a hazai tőke bevonására is.
Végezetül annak ismételt hangsúlyozása mellett, hogy a szocialista frakció törekszik a törvény lehető leggyorsabban történő elfogadására, jelezni szeretném, hogy több olyan eleme van a törvénynek, amely megítélésünk szerint módosításra szorul. Ezek elsősorban a leendő privatizációs szervezet intézményi kereteivel, annak jogállásával, vagyongazdálkodásával és a parlamenti ellenőrzés erősítésével függnek össze. De gondoskodni szeretnénk az átmeneti időszak szabályozásának megjelenítéséről is.
Befejezésül szeretném aláhúzni, hogy bármennyire is jó lehet egy privatizációs, végső soron eljárást szabályozó törvény, a privatizáció megítélése mindig annak konkrét gyakorlatán keresztül történik. Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP padsoraiban.)
