DR. OROSZ ISTVÁN
DR. OROSZ ISTVÁN
DR. OROSZ ISTVÁN (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Egyetlen módosító indítványomat, a 40. számú módosító indítványt szeretném indokolni, és szeretném képviselőtársaim támogató magatartását elnyerni.
Ismeretes, hogy a törvényjavaslat értelmében három típusú levéltár működik vagy fog működni Magyarországon: az úgynevezett általános levéltár, ide tartozik a Magyar Országos Levéltár vagy a megyei levéltárak; az állami szaklevéltárak, illetve a települési önkormányzatok már megalakított vagy ezután megalakítandó levéltárai.
A szaklevéltárakkal kapcsolatosan terjesztettem elő módosító indítványt, amelyek között ma már működik a hadtörténelmi levéltár, a Központi Statisztikai Hivatal levéltára, a vízügyi levéltár, és a törvénytervezet indoklása szerint "valamint az állam által fenntartott felsőoktatási, tudományos, kulturális vagy egészségügyi szolgáltatást végző intézmény levéltára".
(21.20)
Azt javasoltam, hogy egészüljön ki a legnagyobb magyar iratképző szervek lehetséges szaklevéltárával - nem létező, de megalakítható levéltárával -: a belügyi, igazságügyi és a külügyi levéltárral.
Indoklásomban hadd hivatkozzak arra, hogy miért lenne szükség ezeknek a szaklevéltáraknak a megteremtésére, pontosabban annak a lehetőségnek a megteremtésére, hogy ezek a nagy iratképzők ilyen szaklevéltárat hozzanak létre.
Nyilvánvalóan fordított logikával is lehet gondolkodni; azt is nagyon fontosnak tartanám, hogy ezen nagy iratképzők iratanyaga minél hamarabb kerüljön be a Magyar Országos Levéltárba, hiszen az Országos Levéltárról szóló törvényhely éppen azt sorolja fel, hogy ezen iratképzők, ezen fontos minisztériumok iratanyaga minél hamarabb kerüljön az Országos Levéltárba.
A gyakorlat azonban, tisztelt képviselőtársaim, nem ez, hanem ezzel pontosan ellentétes. Tehát ezeknek a nagy iratképzőknek az iratanyaga nemcsak az elmúlt húsz évről, hanem sokkal korábbi évtizedekről sem került még be az Országos Levéltárba, és félek tőle, hogy még el fog telni néhány esztendő vagy akár néhány évtized, amíg oda fognak kerülni.
Javaslatommal szemben azt az ellenérvet is fel lehet hozni - egyébként helyesen -, hogy szankcionálni kell azokat az iratképző szerveket, amelyek a maguk irattári anyagát nem kívánják az Országos Levéltárnak átadni. A törvényben két szankció is van, hogy húsz év után kötelező ezeket az iratanyagokat az illetékes levéltárba, az általános levéltárba beszolgáltatni, illetve van két kivétel: amennyiben helyhiány miatt az általános levéltár nem tudja fogadni ezt az iratanyagot vagy az iratképzőnek szüksége van még arra az iratra a húsz éven túl is, akkor nem kötelező ezt átadni.
Öt évre külön engedély nélkül igazából nem kell beszolgáltatni az anyagot, az átadási, átvételi határidő öt éven túli meghosszabbítása engedélyezését pedig a törvény a művelődési és közoktatási miniszter számára teszi lehetővé.
Amikor először olvastam a törvényszöveget, akkor azonnal felvetődött számomra a kérdés, hogy meddig, in aeternum? Ez ugyanis nincs benne a törvényben, hogy meddig engedélyezi. Azóta egy olyan módosító indítvány is van - és örömmel látom, hogy ezt elfogadta az előterjesztő is -, amelyik nem örök időkre teszi lehetővé a miniszternek ezt a meghosszabbítást, hanem csak egy alkalomra és legfeljebb tíz évi időtartamra.
Ezek alapján vissza is vonhatnám a módosító indítványomat, ha nem félnék attól, hogy ez a tízéves meghosszabbítás ugyanúgy nem lesz eredményes, mint a korábbi ilyenfajta szankciók vagy nem létező szankciók, amelyek egyébként sokmindenféle indokra hivatkozva meglehetősen régi anyagok őrzését teszik lehetővé ezeknek a szakminisztériumoknak a levéltárában. Miután egyetlen szankció sincs a tekintetben, hogy mi lesz akkor, hogyha ezek a nagy iratképzők 25 év után sem fogják beszolgáltatni iratanyagukat az Országos Levéltárba, ezért vagyok kénytelen továbbra is azzal a javaslattal élni, hogyha már ez nem oldható meg - tehát ezeknek az anyagoknak az Országos Levéltár keretébe való beszállítása és az ott való kutathatósága -, akkor irattár mivoltukat szüntessük meg és tegyük őket olyan szaklevéltárrá, amelyre viszont már vonatkoznak a most meghozandó levéltári törvény kutatásra vonatkozó szabályai. Egy irattárban lehet kutatni az irattár fenntartójának engedélyével, aki annak engedi meg, akinek akarja. Ha ez a levéltári törvény hatálya alá tartozik, akkor mindazok a törvényes előírások, amelyek most a törvényben meg vannak fogalmazva és amelyek a levéltárakra vonatkoznak - de nem vonatkoznak az irattárakra -, ezekre a nagy iratképző együttesekre is érvényesek lesznek.
Itt nem olyasmit javasolok, ami nincs - hiszen a hadügyi levéltár is ilyen levéltár, a vízügyi levéltár is ilyen, és van ilyen szaklevéltár, amely már így működik -, s ez nyilvánvalóvá teszi, hogy az én javaslatom azért nem teljesen olyan javaslat, amin nem lenne érdemes eltöprengeni.
Hadd hivatkozzak a nemzetközi gyakorlatra, ahol szintén nem ismeretlen az, hogy van mondjuk egy külügyminisztériumi levéltár; Párizsban kutató kollégáim tudják azt, hogy bizony, hogyha diplomáciai iratokat és egyebeket akarnak kutatni, akkor oda kell menni a Külügyminisztérium levéltárába vagy az Angliában kutató kollégáim is tudják, hogy ilyen bizony van más országokban.
Végül befejezésül hadd hivatkozzam arra, hogy a javaslat tulajdonképpen nemcsak az én személyes javaslatom, hanem a Magyar Tudományos Akadémia jelenkortörténeti bizottságának a javaslata is, amely bizottságnak nem kisebb személyiségek a tagjai, mint Glatz Ferenc akadémikus, Vásárhelyi Miklós, Litván György, Hegedűs B. András, M. Kiss Sándor, Ormos Mária. Tehát olyan jeles kutatói a magyar történettudománynak, akik számára nyilvánvalóan egy ilyenfajta módosítás fontos lenne a kutatás szempontjából, és úgy érzik, hogy a jelen feltételek között az ő kutatásaik nem minden esetben vannak biztosítva.
Ezért tartom fenn továbbra is módosító indítványaimat és ezért kérem tisztelt képviselőtársaim támogatását. Köszönöm szépen.
