SZALAY GÁBOR
SZALAY GÁBOR
SZALAY GÁBOR (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Az elmúlt időszakban sok aggályt hallhattunk azt illetően, hogy Magyarországon leállt a privatizáció, és hogy ez a kormány képtelen arra, hogy a még állami tulajdonban lévő vagyont eladja, privatizálja. Sajnos, az aggályok bizonyos részben igazak és jogosak - ha a privatizációs bevételeket tekintjük, akkor mindenképpen igaznak tűnnek. Másrészt nem lehet elfeledkezni arról a tényről, hogy ami ebben az országban könnyen eladható volt és el is lehetett adni, az az elmúlt négy év során eladásra került. Most tehát a még hátralévő, állami kézben lévő és eladásra váró vagyon privatizációja vagy azért nehéz, mert várhatóan nagyon keveset fogunk érte kapni, vagy azért nehéz, mert a technikáját tekintve igen-igen bonyolultan lehet csak privatizálni.
Ez utóbbi kategóriába tartozik az energetika infrastruktúrája, a villamosenergia-ipar és a gázipar infrastruktúrája. Nos, ez egy nehéz feladat. Jól tudjuk, hogy az előző kormány is megpróbálkozott vele, és többszöri nekifutással sem sikerült eredményt elérnie. Mégis most, amikor végre odajutunk, hogy megindulna valami, valami nagyon lényeges a privatizáció területén: az energetika privatizációja, azt látjuk hogy bizony, több oldalról támadás éri a kormányt - azon aggályok folyamatos hangoztatása mellett, hogy a privatizáció leállt - pont azért, mert privatizálni szeretne.
(17.40)
Vannak bizonyos félelmek az energetikai privatizációt illetően. Sok helyről hangoznak el félelmek, és ezt különféle érvrendszerekkel támasztják, támogatják alá. Ezek közül most egyet hallottunk Csépe Béla képviselőtársam előadásában, aki azért aggódik, hogy ha az energetikai infrastruktúra többsége kerülne privatizációra, akkor megszűnne az ellátásbiztonság Magyarországon, és ezáltal az ország, a nemzeti vagyon egy jelentős része valóban kiárusításra kerülne.
Én nem osztom ezeket a véleményeket, bár hozzáteszem, hogy a világ legkülönfélébb részein különféle megoldásokat ismernek az energetika tulajdonjogi szabályozását illetően. Vannak országok, ahol az energetika szinte teljes egészében állami tulajdonban van, és jól működnek ezek az energiarendszerek; vannak olyan országok, ahol az energetikai infrastruktúra közel egészében magántulajdonban van, és ezek a rendszerek is jól működnek. Én tehát azt gondolom, hogy nem a tulajdonjog különbözősége választja el egymástól a jól és rosszul működő energetikai infrastruktúrákat, hanem az, hogy ha kitűzünk valami irányt, akkor azt következetesen hajtsuk végre, annak teremtsük meg a feltételeit, jogszabályi feltételeit, gazdasági, politikai feltételeit, és abba az irányba, azon a vonalon következetesen menjünk végig.
Magyarország esetében, sajnos, azt kell mondjam, nem áll fönn a választásnak az a szabadsága, mint számos nyugati országban, amelyik tulajdonképpen jelentős szabadságfokkal rendelkezik azt illetően, hogy privatizálja-e vagy ne privatizálja az energetikai infrastruktúrát. Nálunk miért szűkek a választási lehetőségek? Két okból. Egyrészt azért, mert a magyar energetikai infrastruktúra állapota - még ha ez esetleg kívülről nem látszik is annyira - rendkívül gyatra, gyenge állapotban van, ezt az infrastruktúrát modernizálni kéne, ennek az infrastruktúrának elmaradtak jelentős karbantartási és modernizációs tőkebefektetései az elmúlt évtizedekben, az elmúlt években különösen.
Itt tehát jelentős tőkeinjekcióra vár a magyar energetikai infrastruktúra. Ezt a tőkeinjekciót bizony az állam, a költségvetés nem tudja a saját számlájára megengedni. Van egy kényszerünk tehát, egy modernizációs kényszerünk, egy, az infrastruktúra talpon tartására kötelező kényszerünk, hogy tőkeinjekciót kívülről, külső befektetőtől várjunk és kapjunk. Mi tehát nem vagyunk abban a helyzetben, hogy azon gondolkozzunk, privatizáljunk-e, vagy ne privatizáljunk, mert a nem privatizálás azt jelenti, hogy az energetikai infrastruktúra a várható közeljövőben bizony működési és üzemzavarokkal fogja szembetalálni magát, és azt hiszem, ezt egyikünk se kívánhatja.
Van még egy kényszer, ami nyilvánvaló, hogy a nyugat-európai országokban nem kérdés: ez a kényszer pedig a költségvetés kényszere. Bizony, fájdalmas bevallani, hogy ez is szempont lehet, de tudjuk, hogy az, hacsak nem akarunk újból és újból újabb és újabb megszorító intézkedéseket tartalmazó csomagokkal a közvélemény, Magyarország lakossága elé állni.
Tehát van egy kettős kényszerünk, hogy privatizáljunk. Ha pedig ez így van, akkor ezt az utat kell választanunk, és nem különféle indokokkal, különféle érvrendszerekkel megpróbálni megakadályozni, hogy ez a privatizáció megtörténhessék.
Az én értelmezésem szerint az előttünk fekvő módosítási javaslat, amely az energetikai gazdasági társaságoknál 50 százalék plusz 1 tartós állami tulajdont kívánna megtartani, egyértelműen a privatizációt akadályozná az energetikai infrastruktúrában. Vannak közte bizonyos gazdasági társaságok - például a gázszolgáltatók -, ahol egyáltalán nem is maradna privatizálásra vagyonrész, hisz ha tudjuk, hogy az 50 százalék plusz 1 szavazatot jelentő állami tartós tulajdonon túl - mármint amit ez a módosító javaslat javasol nekünk - mennyi rész van vagy lesz önkormányzati tulajdonban, mennyi rész lett, vagy lesz kárpótlási jegy ellenében, vagy kisbefektetőknek részvényvásárlásra fölkínálva, akkor bizony azt láthatjuk, hogy semmi privatizálandó rész nem marad szakmai befektetőknek.
Én azt hiszem, hogy nem a saját érdekeink szerint cselekednénk, ha ezt a módosító indítványt elfogadnánk. Azzal egyetértek, hogy nem biztos, hogy a legjobb megoldás az aranyrészvény útján történő bizonyos jogok megtartása. Ezt minősített kisebbségi, tehát 25 százalék plusz 1 szavazattal is lehetne biztosítani, de az, hogy 50 százalék plusz 1 szavazatot tartsunk tartós állami tulajdonban, szerintem nem célszerű, nem ésszerű, és a saját gazdasági érdekeink ellen van. Én ezért tehát nem javaslom ezen módosító indítvány támogatását. (Szórványos taps a bal oldalon.)
