GÖNCZ ÁRPÁD
GÖNCZ ÁRPÁD
GÖNCZ ÁRPÁD köztársasági elnök: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Engedjék meg, hogy eskütételem után első szavam a köszöneté legyen. A köszöneté azért, hogy választóik, az ország népének többsége képviseletében - immár másodízben - a Magyar Köztársaság elnökévé választottak. Arra a tisztségre, amit én szolgálatnak és nem méltóságnak érzek. Másrészt azért, mert választásukkal megerősítettek abbéli hitemben, hogy munkámat öt évig az ország népének javára végeztem, s mert ezzel tanújelét adták: bíznak benne, hogy így végzem a dolgom a következő öt évben is. Az alkotmány által előírtat, ami az, hogy védjem az ország szuverenitását, őrizzem a nemzet egységét, és őrködjem az államszervezet demokratikus működése felett, és az önként vállaltat, hogy védelmezzem hazám valamennyi polgára emberi jogainak csorbítatlan teljességét.
Ez a tennivalóm, ha úgy tetszik, programom, sem több ennél, sem kevesebb. Ezt tettem eddig is, ezt szándékszom tenni a jövőben, s ha ennek érdekében szükségesnek vélem, élni fogok alkotmányadta jogaimmal a lelkiismeretem, és csakis a lelkiismeretem parancsára. Szívemből remélem, hogy akik megválasztottak, ezt várják el tőlem, ezért választottak újra. Szívemből remélem, ezzel azok is tisztában vannak, akik ellenem szavaztak, s talán azok is, akik nem éltek a választójogukkal.
Ez alkalommal újólag szeretném megköszönni baráti ellenfelemnek, Mádl Ferenc professzor úrnak, hogy vállalta három ellenzéki párt közös jelölését, közös megmérettetésünket. A magyar demokráciának tett vele értékes szolgálatot. (Taps.) Köszönöm, hogy nagy nyilvánosság előtt több ízben is tárgyilagosan és pontosan fejtette ki, hogy mit nem helyesel eddigi köztársasági elnöki működésemben, és azt is, hogyan kívánja ő e tisztet betölteni. Ezzel lehetőséget nyújtott a kettőnk közti érdemi választásra.
Ez a választás a most hatályos alkotmány szerint közvetett módon történt: a választópolgárok képviselőik útján nyilváníthattak véleményt. De meg kell mondanom, nem voltam és nem vagyok ellene a közvetlen elnökválasztásnak. Egy valaminek mégis örülök, annak, hogy ma nem kell lelkiismeret-furdalást éreznem, mégpedig a miatt a mintegy 2 milliárd forintos költség miatt, amit a népszavazás és a közvetlen elnökválasztás az amúgy is nehéz anyagi helyzetben lévő országnak jelentett volna. Nem is szólva az elkerülhetetlen kampányköltségekről és a különben is rossz politikai közhangulat kampány szülte elmérgesedéséről. Talán észrevették, következetesen kerültem, hogy a nyilvánosság előtt egyetlen szót is szóljak az újraválasztásom érdekében. Szándékosan. Hadd szóljon mellettem vagy ellenem az az öt év, amit e tisztségben eltöltöttem. S olyan arányban, ahogy ezt az öt évemet a közvetlen vagy közvetett választásra jogosultak a választás időpontjában megítélik.
Tisztelt Országgyűlés! Gondolom, az ülésteremben jelenlévők közül senki nem hiszi, hogy a közeljövőben könnyű időknek néznénk elébe. Az alkalmazkodás, a beilleszkedés mindig időt rabló és nehéz feladatot jelent, még egyetlen embernek is. Hát még egy országnak, egy ország társadalmának. Kivált egy olyan társadalomnak, amelyet szakadékmély választóvonalak metszenek keresztül-kasul. Még földrajzi határvonalak is, hiszen ha számtalan élő szál fűz is bennünket a határon túli magyar társadalmakhoz, a fejlődésük, fejlődésünk egymásra kölcsönösen visszahat, és országhatár húzódik közöttük.
Vagy életkori határvonalak, amelyek nemcsak a leélt évek számában mutatkoznak. Mert másmilyen történelmi tapasztalatokat, más értékrendet hordoz magában az, akinek a tudata a két világháború között alakult ki, és azon belül is másmilyet, ha úri környezetben, másmilyet, ha szegényparasztként vagy kétkezi munkásként élte meg e kort. És másmilyet, akinek az utóbbi fél évszázad alakította ki az életfelfogását, lett légyen az a sztálini terror, a forradalmat követő megtorlás vagy a késő kádári olvadás időszaka, s megint másmilyet, aki 1989, a rendszerváltás után csodálkozott rá a való világra. Más élményvilágot, aki sikeres volt, mást, akinek - politikai okokból vagy sem - megtört az élete pályaíve, még ha ezért senki mást nem okolhat is, mint önmagát. És mást, aki tanult, és mást, aki nem. Mást, aki önigazolásra szorul, mást, aki nem. Mást, akit az életkörülményei fölvérteztek a versenytársadalom körülményeire, s mást, aki reménytelenül rászorul a közösség gondoskodására. Mást, aki érti a piacgazdaság működését, és mást, aki azt csak tehetetlenül elszenvedni képes.
Társadalmunk egésze telis-tele van élesen elhatárolt lelki, szellemi, anyagi, érték- és érdekzárványokkal. S ezt a szinte kibogozhatatlanul bonyolult társadalmi szövedéket képezi le kicsiben az Országgyűlés pártszerkezete, sőt az egyes pártok belső világa is. Ez természetes. És ami természetes, azt nem szabad nem tudomásul vennünk. Meg kell tanulnunk e ténnyel együtt élni, azzal, hogy egyazon világunkat más-más szemüvegen nézzük. Mert ha ezt nem tanuljuk meg, létezésünk alapfeltételét, működésképes politikai és gazdasági demokráciánkat károsítjuk. Az egymást kiegészítő sokféleség erőt jelenthet, az egymást pusztító sokféleség akár nemzetpusztulást is.
Ezt a felismerést a mi legszűkebb értelemben vett történelmi korunk, a közvetlenül előttünk álló évek hivatottak tudatosítani. Azaz, mi magunk. Valamennyien. Az ország, az Országgyűlés, a kormány, a koalíció, az ellenzék, én, a köztársaság elnöke. Egy olyan világkörnyezetben, amely a világgazdasági összefüggések és a világszerte rohamosan bővülő ismeret- és tudásanyag eszközével, Európa korántsem megértő segítőkész integrációkényszerével könyörtelenül ösztökél bennünket az elkerülhetetlen, de magunk által is vállalt átalakulásra, beilleszkedésre.
Most, amikor hazánk történelmi mértékkel mérve villámgyors átalakulási folyamata kritikus szakaszához ért. Amikor korszerű politikai intézményrendszere már kialakult és működőképes, gazdasági intézményrendszerének keretei már készek, de csak részben teltek meg korszerű tartalommal. Amikor jogrendszere már kezd hozzásimulni a kor és a nemzetközi környezetek közös követelményeihez, de polgárainak gondolkodásmódja, ösztönös magatartása ehhez még alig-alig alkalmazkodik. Amikor az illúziók, nosztalgiák és a jelen kemény valósága közt eldőlt a küzdelem, és a jelen marad felül, csakhogy azon nyomban szembetalálja magát a jövő ellentmondást nem tűrő, s módfelett kényelmetlen követelményeivel. Amikor minden intézményben - lett légyen az tudományos, oktatási, egészségügyi, politikai vagy épp vallási jellegű - egyszerre van jelen és áll harcban egymással a régi és az új, a túlhaladott és a korszerű, a számtalan szerzett jog, gondosan körülbástyázott magánérdek és az egyértelműen még ki nem alakult közérdek.
(16.50)
Amikor a mintegy tízéves távlatú, majdhogynem közös jövőképünk kezd már formát ölteni, de holnapképe még sem az egyénnek, sem a társadalomnak nincsen. Amikor szegények vagyunk, mint a templom egere, szűkös erőforrásainkban legégetőbb teendőinkre, még közoktatásunk, közművelődésünk, közegészségügyünk, társadalombiztosításunk, közbiztonságunk rendszerének szinten tartására is alig-alig telik. Amikor a halálozási és születési statisztikák adatainak tanúsága szerint hazánk népessége kezdi felélni fizikai erőtartalékait. Most, amikor az ország egészére, valamennyiünkre mázsás súllyal nehezedik a jövőkényszer, de mindenekelőtt önökre, az Országgyűlésre, mert bár a társadalom egésze egyre távolodik a politika szférájától, s mind többen mind kevesebbet várnak az államtól, a politika fontossága megmaradt hatókörében egyre fokozódik.
Az önök fontossága, hölgyeim és uraim, s ezzel együtt a felelősségük is. Mert önök az a kollektív hajszálcső, amelyen át a politika szféráján kívül élők igénye, ítélete átszivárog a törvényhozásba. S az önök tevékenységén méri az ország népe az átalakulást vezénylő politikai szféra munkájának hatékonyságát, felelősségtudatát. Mégpedig kritikusan, olykor gyilkos szigorral.
Önökre a közeljövőben az a feladat vár, hogy a nagy újraelosztó rendszerek - a közoktatás, egészségügy, társadalombiztosítás - ésszerűsítését és korszerűsítését, az államháztartás reformját, s az ezzel járó irdatlan munkát elvégezzék. Mégpedig hajszolt ütemben, kemény viták árán, s ha nem is hibátlanul - mert aligha lesz idejük minden döntésüket tökéletesen kiérlelni -, legalább korrigálhatóan, s egymás iránt legalább annyi jóindulattal, hogy az ország érdekét mindenkor képesek legyenek a pártérdek elébe helyezni.
Ne feledjék: az önök bölcsességén múlik, hogy épül-e járható út a csoportérdekek és a közérdek kusza dzsungelében. Mint ahogy önökön múlik az is, hogy Magyarország a XXI. században magyar ország lesz-e, s a szó teljes - politikai, kulturális és erkölcsi - értelmében ugyanakkor európai is.
A kormány, a végrehajtó hatalom felelőssége sem kevesebb. A távlati szükségletek figyelembevételével időben kell végiggondolni tennivalóit, gondosan mérlegelnie minden lépésének politikai, társadalmi és gazdasági hatását, egyeztetni a jogos, de olykor egymásnak ellentmondó csoportérdekeket, tekintetbe venni az ország teherbíró képességét, hogy hazánk a lehető legrövidebb időn belül kerüljön ki jelenlegi, kegyetlenül szorult helyzetéből.
Államfői tisztségemből következik, hogy e történelmi feladat teljesítéséhez a magam alkotmányadta eszközeivel és a szavam tisztemadta súlyával élve, minden tőlem telhető segítséget megadjak az Országgyűlésnek, a kormánykoalíció és az ellenzék pártjainak, a Magyar Köztársaság kormányának. Hitem szerint ezzel szolgálom igazán a magyar nép egészét, közös hazánk valamennyi polgárának boldogulását, s mindenekelőtt azokét - mert ők szorulnak leginkább segítségre -, akiknek szolgájuk nincsen. Köszönöm. (Hosszan tartó taps.)
