POKORNI ZOLTÁN
POKORNI ZOLTÁN
POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Csépe Béla képviselőtársam után nem az én dolgom az, hogy arról beszéljek, milyen fontos egy országnak általában és Magyarországnak pedig speciálisan az oktatásra, közoktatásra, felsőoktatásra jelentős forrásokat, jelentős összegeket áldozni. Ezt képviselőtársam gyönyörű szavakkal, mondatokkal festette le.
Amiről én beszélni akarok, az a helyzet furcsasága, ennek paradox volta, ami elé nézünk a pénteki pedagógussztrájkot illetően. Paradox a helyzet, mert ne felejtsük el, hogy néhány héttel ezelőtt, amikor a pedagógusok itt, a Parlament előtt demonstráltak, a miniszterelnök, Horn Gyula fejtette ki, hogy egyetért a követelésükkel, és a maga részéről elfogadhatatlannak tartja azt, hogy a közalkalmazottak reálbére csökkenjen.
Lám, a miniszterelnöki szavak ellenére a pedagógusok, a felsőoktatásban dolgozó professzorok mégis kénytelenek ehhez a végső, és valóban némi kétségbeesésről árulkodó eszközhöz nyúlni.
A másik abszurdítása a helyzetnek: ne felejtsék el - a képviselő urak és hölgyek nyilván jól tudják, de talán a pedagógusok nem mindannyian -, hogy akik most sztrájkba szólítják őket, azok a szakszervezeti vezetők épp annak a frakciónak, a Magyar Szocialista Párt frakciójának a tagjai, amely frakció többségi döntése a sztrájkhoz vezető abszurd, őket megalázó, sőt proletarizáló helyzetet teremtette. Furcsa dolog ez, hogy ugyanattól a kéztől várják a segítséget, mint amelytől a pofon kapták.
(9.20)
Kérem, hogy gondolkozzanak ezen; önök is pedagógusok - ott a frakcióban -, a szakszervezetek is, mert ez az eszköz valóban a végső eszköz kell hogy legyen, és nem propaganda, nem pedig egy szakszervezeti akció önmaguk legitimizálására. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)
