DR. KÁVÁSSY SÁNDOR
DR. KÁVÁSSY SÁNDOR
DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Államtitkár Úr! Általános észrevételként szeretném elmondani, hogy az állami költségvetés jelen kiadását a legkevésbé sem tartom tökéletes, kifogástalan vagy hibátlan alkotásnak. Lehet, hogy Magyarországon ilyet az adott körülmények között nem is lehet csinálni, a mostaninál jobbat, sőt lényegesen jobbat feltétlenül, legalábbis az én meggyőződésem szerint. Még azok is nehezen igazodnak el rajta és tudják áttekinteni, akik életük jó részét töltötték összeírások és statisztikák tanulmányozásával, és a számok világánál, illetve a számok segítségével igyekeztek megragadni a gazdaságban és a társadalomban lezajlott folyamatokat.
(16.00)
"Mert most tükör által homályosan látunk" - írja Pál apostol a korinthusbeliekhez írott első levelében. Pontosan ezt észleljük, és ebben a helyzetben vagyunk, amikor a költségvetésről benyújtott törvénytervezetet tanulmányozzuk - kiváltképp is, ami a homályt illeti. A tükör is tökéletlen, a homály pedig fölöttébb nagy, holott egy ilyen előterjesztésnek világosnak, könnyen áttekinthetőnek, nyugodtan mondhatom: kristálytisztának kellene lennie, hogy mindenki, de legalább az írni, olvasni tudó állampolgárok többsége értse, nehézség és különösebb fejtörés nélkül tudja elolvasni. Fájdalom, nem így van. Mindennek legfőbb oka pedig, hogy az összeállításból teljességgel hiányzik - vagy csak nyomokban van meg - a helyzetértékelés. Félreértés ne essék: nem részletes elemzésre vagy taglalatra gondolok. Azt azonban mégiscsak tudni kellene, hogy mit miért tesznek, miért éppen úgy és nem másként irányoznak elő a tervezők. További negatívum, hogy a jelek szerint a szerzők feleslegesnek, luxusnak tartják az indoklást. Vegyünk egy példát; azt mondja például a 17. § (1) bekezdése: "első alapképzésben, illetőleg szakirányú továbbképzésben részt vevő nappali tagozatos hallgatók pénzbeli juttatásának normatívája 65 ezer forint/fő/év". Nekem az ilyen és hasonló megfogalmazások ellen alapvető, sőt a lehető legsúlyosabb kifogásaim vannak: merő homály. Ebből ugyan sohasem fogja megtudni az adózó állampolgár, hogy mire költik a pénzét, hogy a hallgató vagy az érintett felsőoktatási intézmény jogosult-e felvenni a jelzett összeget, és ha felvette, hogyan és mire használhatja. Mindettől most eltekintenék, és csak a lényegre koncentrálnék: miért 65 ezer, és miért nem 75 ezer vagy 100 ezer? Erről azonban egy árva hang sincs, holott - fontos számról lévén szó - fél mondatban, legalábbis fél szavakban indokolni, magyarázni kellene.
Ugyanúgy bírálnunk kell, hogy fontos pontokon hiányoznak az összegezések. Nem kellően részletező a tervezet, és csaknem teljesen kimaradnak a százalékok, a százalékos kimutatások. Vegyünk ezekre egy példát: ha például tudni akarjuk, milyen összeget szán a kormány a felsőoktatásra, papírt, ceruzát kell elővenni és úgy kell kiszámítani. Az egyetemekre vonatkozó számok még csak könnyen elő is kerülnek, a "Főiskolák" címnél azonban hiányzik a pozitív adat, helyette a következő kezdettel áll egy szöveg - ismét csak idézem -: "Az 1996. évi javasolt bevételi és kiadási előirányzat 54,3 millió forinttal több az előző évinél..." Tovább nem idézem, mert olyasvalamiről van szó, amely igazában csak a "magyarázom a bizonyítványom" műfajában volna értékelhető. Hogy mit is kapnak a főiskolák, végül a mellékletben kell utánanézni. Ha ezek után összegezzük az adatokat, az jön ki, hogy 44 483,4 millió a felsőoktatásunk költségvetési támogatása; de ismét csak külön számítás után tudhatjuk meg, hogy mindez csak 0,02 százaléka a kiadási főösszegként megállapított 2056 milliárd 682,2 milliónak, holott mindennek külön számítások nélkül a tervezetből is leolvashatónak kellene lennie.
Ami a részletességet illeti, cseppet sem vagyok elégedett azzal, hogy a törvénytervezet tömbösítve, azaz nem intézmények szerint adja meg a támogatási összegeket. Így tehát: tudományegyetemek, agráregyetemek, orvosegyetemek, főiskolák - holott az adózó állampolgárnak igenis joga van a költségvetésből is megtudni, hogy mit kap, mondjuk, a Kossuth Lajos Tudományegyetem, a József Attila Tudományegyetem, és mit például a Bessenyei György Tanárképző Főiskola. Itt is tehát a már fentebb említett köd, illetve ködösítés... Ezt az eljárást a legmesszebbmenően antidemokratikusnak találom, mert visszaélésekre adhat alkalmat, melegágya lehet annak, hogy az elosztásban részrehajlás és kedvezés érvényesüljön.
Még ugyancsak a részletezésnél maradva, megmagyarázhatatlannak és teljességgel érthetetlennek találom, hogy egyedül a Pénzügyminisztériumnál hiányzik a mellékletekből a dolgozók illetmény- és létszámtáblázata. Nem tudom, ki jogosította fel a beterjesztőt, hogy minderről diszkréten hallgasson, illetve miféle prerogatívája mindez a Pénzügyminisztériumnak és dolgozóinak.
A mondottak után szeretnék hangot adni annak a meggyőződésemnek is, hogy teljesen indokoltnak és helyénvalónak találnám, hogy az Országgyűlés költségvetését külön törvény foglalná magában, mert egyedül ez felelhetne meg a parlamentnek felelős kormány eszméjének és gyakorlatának. Így a jelen állapotok szerint ugyanis az a látszat, hogy az Országgyűlés azt kapja, amit a pénzügyminiszter ad neki. Lehet persze, hogy ez a valóságban is így van; de ha így van, annál rosszabb a tényeknek, mert egy valóban demokratikus országban még a kifogásolt látszat se tűrhető el, sőt kifejezetten elviselhetetlen. Javaslom ezért, szavazza meg a tisztelt Ház, hogy az Országgyűlés költségvetését a jövőben külön törvény szabályozza.
Ami a részleteket illeti, nekem már az is szúrja a szemem, hogy az első alcím a "képviselő-testület" nevet viseli - micsoda jogtörténeti analfabétizmus! Mert bár az Országgyűlés, amelyet Széchenyi István nagyon helyesen és következetesen mindig csak Magyar Országgyűlésnek nevezett, képviselők testülete, mégsem lehet képviselő-testület - se egybe-, se különírva -, mert a szóban forgó név történetileg és jogtörténetileg is egyaránt lefoglalt. Képviselő-testületnek ugyanis a tanácsrendszer bevezetése előtt a községi és városi önkormányzat választott vezetőségét nevezték. Az első alcímet tehát helyesebb volna egyszerűen csak "képviselők"-nek írni, vagy ha már mindenáron ragaszkodunk a korporációs "testület" névhez, képviselők testületéről lehetne beszélni, bár ez így kissé nehézkes volna.
Kifogásolom továbbá, hogy az előterjesztésből egyáltalán nem derül ki, hogy milyen pénzek fölött rendelkezik az Országgyűlés elnöke, milyenek fölött az alelnökök, és - ha vannak ilyenek - hogyan és mire használhatják. Egyetlen szó sincs például a jóléti intézményekről, holott teljesen indokolt volna, hogy az Országgyűlésnek is legyen üdülője, ahol a képviselők és az Országgyűlés dolgozói a jelenlegi öngyilkos hajsza közben szünetet tarthatnak, kipihenhetik magukat, felújíthatják energiájukat.
Hasonlóan nem történik említés a művelődésről és a továbbképzésről, pedig a képviselőknek sem árt, ha tanulnak és továbbképzik magukat, körülnéznek a világban, tanulmányutakat tesznek. Nem hiszem, hogy akad józanul és tárgyilagosan gondolkodó ember, aki kétségbe vonná, mennyire fontos, hogy az országnak magasan képzett politikai elitje legyen - pláne olyan négy évtized után, ami mögöttünk áll, amikor egy meglehetősen alacsonyan iskolázott társaság tartotta kezében az ország vezetését. És hogy eladósodott és oda jutott az ország, ahová jutott, annak legfőbb ismeretelméleti oka a butaság, a műveletlenség volt.
A magam részéről teljesen indokoltnak tartom például, ha egy sikeres képviselő vagy nagyhatású parlamenti szónok ki akarja adni beszédeit vagy alapfontosságú politikai munkáit, támogatásért az Országgyűléshez forduljon. A költségvetés alapján nem látom, hogy mindezt miből segíthetné, támogatná az Országgyűlés. Nyilván még sok mindenről lehetne beszélni. Úgy hiszem azonban, ennyi is elég, hogy világos legyen: az Országgyűlésnek másféle, a jelenleginél alaposabb költségvetésre lehetne, illetve kell is legyen igénye, és az sem szorul hosszabb magyarázatra, hogy teljesen jogos elképzelés, hogy ezt a költségvetést külön törvény tartalmazza.
(16.10)
Folytatva kritikai észrevételeimet, a vaskos köteteket áttekintve is sajnálattal kell megállapítanunk, hogy szó sincs bennük új irányok kijelöléséről, sem az ország forradalmi modernizálásáról, amiről pedig annyit papoltak annak idején a szürkeállomány és a kivételes tudás bajnokai. Megint csak a régi nóta, a lejáratott és teljes mértékben kompromittálódott restrikciós politika, a bigott pénzügyi szemlélet - amelynek nincs és nem is lehet más végeredménye, mint az, hogy végromlásba viszi az országot -, a jobbára szocialista kormányok által felhalmozott külső és belső adósság, a törlesztések fizetése mint legfőbb rendezőelv és mint egyedül szilárd pont határozza meg a pénzügyi kormányzat munkáját a költségvetés elkészítésében is.
Ne csodálkozzunk, ha ezek után az lehet a benyomásunk, mintha az egész ország is csak azért létezne, mintha az itt élő 10 millió magyar létének is csak az lenne a legfőbb értelme, hogy fizesse az adósságokat. Azokat a külső adósságokat, amelyekről az a tetszetős mese, hogy fogyasztásra fordították, és amelyet oly szívesen terjesztenek és mesélnek azok a körök, amelyek mind az adósságok felvételénél, mind évtizedes törlesztése kapcsán személyesen jártak, illetve járnak jól és alaposan megszedték magukat. És fizessük a belső adósságokat, amelyek nem lennének olyan terhesek, ha az inflációt - például forintleértékeléssel - nem tornázzák fel szándékosan olyan magasra, és a kamatok se kúsznak fel a csillagos égig.
A modernizációs elképzelésekből is csak a rombolás valósul meg következetesen. Lelkesen igyekeznek lebontani minden olyan nagy elosztórendszert, amit a pártállam hozott létre, pedig az írás is egyértelműen figyelmeztet: "Ami jó, mind megtartsátok, ami rossz, mind elvessétek!" Mindennek leginkább persze a bérből és fizetésből élők, a kisvállalkozók isszák meg a levét, azaz a többség.
Az adóprés mértéke, a Pénzügyminisztérium zsebünk kiürítésére tett intézkedései már-már azt az elképzelést keltik bennünk, mintha valamely megszálló zsoldoshaddal állnánk szemben, amely arra kapott felhatalmazást, hogy korlátokat nem ismerve fossza ki az országot. Így nehéz, sőt lehetetlen megmondani, miben szakértő a kormány. Kérdezni könnyebb, mint válaszolni.
Egy biztos: legkevésbé az oktatás, a tudomány, a kultúra irányításának a területén.
Sikertelenséget halmoz sikertelenségre. A könyökünkön jön ki az unalomig ismételt közhely, már-már hivatkozni se stílszerű rá, mégsem tehetünk mást, mint azt, hogy újra előhozzuk és elmondjuk, hogy azok az országok, amelyek emelkedni akarnak, a legsanyarúbb éveikben is komoly anyagi ráfordításokat eszközölnek az oktatásra, a kutatásra és a kultúrára. Nálunk is így tett Klebelsberg Trianon után; ez az egyedül helyes, lehetséges és járható út, még akkor is, ha az érintettek úgy tesznek, mintha süketek volnának, és nem akarják meghallani.
Évtizedes munka áll például amögött, hogy Magyarországon is kialakult az egyetemi testnevelés ugyan nem túl jó, de azért mégis elfogadható rendje. Ennek most vége és mindez akkor, amikor az országban a fiatalok körében végzett edzettségi felmérések eredményei tragikusak. Hová vezet ez? Távlatilag nyilván kevesebb lesz majd a nyugdíjas, de addig is több a beteg ember.
A nyelvi lektorátusok tanárainak elbocsátása, illetve jobb esetben a belőlük történt kft.-k szervezése pedig a lehető legsúlyosabban sérti a diákok esélyegyenlőségét, veszélyhelyzetbe hozza a többnyelvű diplomás réteg kialakítására irányuló törekvéseket. A diplomához szükséges nyelvvizsgát a tehetős szülők gyermekei már a középiskolás időszakban leteszik. A szülők áldozatvállalása ugyanis lehetővé teszi, hogy megfizessék a drága magántanárt, és hogy gyermekeik a célországban, a helyszínen gyakorolhassák a nyelvet. De mi lesz azokkal, akiknek erre nincs lehetőségük, akiknek az egyetemen kell pótolniuk a bepótlandókat? Erre eddig különösebb anyagi ráfordítás nélkül volt lehetőségük a nyelvi lektorátusok révén. Ezentúl nem lesz; magánüggyé válik, hogy letegyék a diplomához szükséges nyelvvizsgát. Ami pedig magánügy, azért általában fizetni kell, és a lektorátusokból létrehozott kft.-k már nem mérik ingyen a tudást. Újabb sarc és pont azokra, akik amúgy sem állnak a toplista élén. Tehát fizetni kell, ha van miből. Ha nincs, hát kimaradnak, és ez nem csekélység, mert a költségvetés a jelek szerint keményen számít a kiegészítő tandíj bevezetésére és az emelt kollégiumi díjakra is. A kormány tehát némi módosítással és láthatóan félreérthetetlenül adta ki a régi jelszót: "Fizessenek és tanuljanak a gazdagok!" Így lesznek aztán Sztálin legjobb magyar tanítványainak leszármazottai a Világbank legjobb tanítványai.
A tandíj önmagában persze nem haszontalan dolog. Felelőssége tudatára ébresztheti a hallgatót, és értékessé teheti számára a megszerzett tudást. Félő azonban, hogy a kontraszelekció eszközévé válik, amely mindenki más előtt éppen a szegény néprétegek gyermekeit zárja ki majd a továbbtanulásból.
Gondot látunk a következőképpen ecsetelt elképzelésben is:
"Az 1269,5 millió forint keretösszegű felsőoktatási integráció keretében meg kell teremteni a sokkarú egyetemek, többkarú városi főiskolák kialakulásának és a hozzájuk kapcsolódó racionális gazdálkodó szervezetek létrehozásának feltételeit. Ebből az előirányzatból szükséges megoldani az oktatást, kutatást egyaránt szolgáló, több intézmény részére kutatási szolgáltatást biztosító, az intézményi integrációt elősegítő intézményközi műszerpark létrehozását, működtetését is. Az előirányzat továbbá a felsőoktatási informatikai feladatok megoldásához, ezen belül a nemzeti információs infrastruktúrafejlesztési programszerződés alapján a Művelődési és Közoktatási Minisztériumra háruló kiadáshoz is fedezetet nyújt. A keretből fedezendő a felsőoktatási intézmények kollégiumi berendezéseinek összehangolt cseréje is. Az előirányzat az integráció keretében létrejövő integrált könyvtári egységek műszaki, technikai feltételeinek a megteremtésére is szolgál."
Először is a klasszikus értelemben vett egyetem nem sokkarú, mint az indiai istenség, hanem pontosan négykarú, tehát egy, kettő, három, négy: teológia, orvosi kar, jogi és bölcsészkar. Felesleges tehát burjánzást indukálni, amit mint vadhajtást kelljen visszavágni majd egyszer, ha a józan ész jut szóhoz, és ha felsőoktatási intézményeinket is az európai mintákhoz fogják igazítani. A főiskoláknak sem szükségképpen többkarúaknak kell lenniük, kiváltképp a tanárképző főiskoláknak nem, ha az egységes egyetemi szintű tanárképzés útját akarjuk egyengetni, hanem egyelőre pontosan csak kétkarúaknak. De ezentúl is felvetődik, miért kell összekeverni a kollégiumi ágyat mondjuk a számítógéppel? Hacsak nem ezzel akarjuk már előre is mentegetni a végrehajtás során várható, előrelátható negatívumokat, mert egy ilyen kusza elképzelést csak laza lelkiismerettel, az "ahogy esik úgy puffan" álláspontjára helyezkedve lehet végrehajtani.
Nem tudom, ki van ma abban a helyzetben, hogy holtbiztosan tudja megmondani, hogy bölcsész, egészségügyi, gazdasági, jogi vagy szociális területeken képzett szakemberekre van-e elsősorban piaci igény. Én mindenesetre a leghatározottabban kétlem, hogy ez volna a valóságos munkaerőpiaci helyzet. De mindez önmagában is meggyőzően mutatja, hogy a kormánynak elképzelése sincsen a termelés növelésére, pontosabban: eszébe sem jut, hogy csak jól, világszínvonalon képzett műszakiakkal lehetséges előrelépni.
(16.20)
Hagyományos húzóágazatunk a mezőgazdaság. Termőföldi adottságaink, terményeink minősége miatt épp ez az a terület, ahol egészen biztosan a jövő Európájában is labdába tudunk rúgni. Még sem kellene hát több mezőgazdasági szakember?
De fordítsunk egyet a dolgon! Mitől lenne több, nagyobb igény - mondjuk - bölcsészekre? Szakemberekkel ellátni a kapuzárás előtt álló iskolákat? Vagy mitől lenne szükség több egészségügyi dolgozóra? Hogy legyen majd kit kirakni a megszüntetett kórházi osztályokról? Kérdés az is, vajon szükséges-e a bővített jogászképzés. Akkor talán igen, ha hozzánk is át akarjuk ültetni az amerikai modellt. Azt tudniillik, hogy minden tíz emberre egy ügyvéd jusson, amit az amerikai társadalomkutatók is bírálnak, illetve elmarasztalnak.
Hazai nemzetiségeink és az etnikai kisebbségek támogatására 311 millió forint van előirányozva. A határon túli magyar oktatás és kultúra támogatására viszont 422,6 millió. A két összeg, elismerve, hogy mindkettő kevés, egymás mellé állítva aránytalannak tetszik. Kiváltképp is, ha tekintetbe vesszük, hogy határainkon túl, de még a Kárpát-medencében a legszerényebb számítások szerint is 3,5-4 millió magyar él, míg a hazai nemzetiségek száma ehhez képest meglehetősen csekély, az 1990. évi népszámlálás szerint összesen 70 428, ez a népesség 0,67 százaléka, ugyanezen népszámlálás szerint pedig nem magyar anyanyelvűnek ugyanakkor 152 294 fő vallotta magát. Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a magyar állam ne legyen gavallér saját nemzetiségeivel szemben. Legyen! Sőt, magam is ezt tartom természetesnek és kívánatosnak! De ne legyen ugyanakkor szűkmarkú és lovagiatlan az elszakított nemzetrészekkel szemben. Mert ahol nincsenek közvetlen életveszélyben, ott nemzeti létükben, kultúrájukban és nyelvükben támadják, kívánják megsemmisíteni, felszámolni, eltüntetni őket. Ehhez asszisztálunk, nyújtunk tehát segédkezet, ha csak ilyen szerény a költségvetési előirányzatban meghatározott támogatás. Ki lépjen fel ugyanis mellettük, ki tegyen értük, ha nem a Magyar Országgyűlés!
Összegezve, tisztelt Országgyűlés, ahogy az elején mondtam, nincs magas véleményem az 1996. évi költségvetési tervezetről. Hitem szerint nem támogatja társadalmi megállapodás, gyaníthatóan a nagy társadalmi érdekérvényesítő szervezetek sem jutottak szóhoz, amikor összeállították. Ha megbántódnak is, ki kell mondanom: lényegében nem más az egész, mint néhány akarnok és pénzügyi bürokrata elmeszüleménye, melyet most is a szokásos magabiztossággal akarnak mint egyedül üdvözítő megoldást eladni a magyar társadalomnak. Hiányzik a modernizálásra való törekvés, találhatók viszont jogszabály-módosítások, amelyeket agyafúrt módon építettek be a költségvetésbe, így olyanok is, amelyeknek semmi köze nincs az egészhez. Ilyen például az Alkotmánybíróság budapesti székhelyének kijelölése.
Átrágva magunkat a terjedelmes törvényjavaslaton, keserű szájízzel tettük le súlyos köteteit. Jelen formájában nem tudjuk támogatni, sem elfogadni. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az FKGP padsoraiból.)
