DR. MAGYAR BÁLINT
DR. MAGYAR BÁLINT
DR. MAGYAR BÁLINT (SZDSZ): Köszönöm, elnök úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Nem tudom, hogy ki lehet-e talán mondani, hogy a médiaháborúnak vége. Sokat vártunk, sokáig vártunk erre a pillanatra, egy olyan megegyezésre, egy olyan hatpárti megegyezésre, amely talán valóban elvezethet ennek a törvénynek a megszületéséhez, hiszen hihetetlenül fontos ez a törvény. A rendszerváltás, a politikai rendszerváltás nem fejeződhet be, nem lehet tökéletesnek és befejezettnek tekinteni mindaddig, amíg a negyedik hatalmi ág megtestesítőjét, a médiatörvényt, a média világát nem szabályozzuk valamilyen módon.
Biztos, hogy a hatpárti megállapodás után is még sok feladata lesz a politikai pártoknak, hiszen ezen a fronton rengeteg aknát telepítettek és ezeket az aknákat fel kell szedni.
Sok sérelem okozódott ezekben az elmúlt években, és ezeknek a sebeknek be kell hegedniük. Megkérdezték előttem fölszólalók is, hogy miért pont most, miért csak most született meg ez a törvény, miért nem lehetett volna ezt korábban is megtenni? Valóban, elvileg erre sor kerülhetett volna korábban is, de mégis vannak olyan történelmi pillanatok, amelyeket ki lehet használni egy-egy törvény megszületésére.
Több oka is van annak, hogy miért csak most került sor erre talán, illetve, hogy egyáltalán most miért kerülhetett sor erre a megállapodásra.
Először is talán az, hogy az elmúlt évek csatározásaiba mintha belefáradtak volna a felek.
Másodszor: az elektronikus média területe olyan kaotikus állapotba került, amely semelyik félnek, semmilyen részérdeket képviselő csoportnak nem jelenti érdekét fenntartani ezt az állapotot.
Harmadrészt pedig talán az a lehetőség, hogy egyfelől a kormánypártok 72 százaléka lehetővé teszi egy kétpárti törvény elfogadását, tehát az elvi lehetőség itt lebegett a Házban, hogy akár hatpárti megállapodás nélkül is elfogadjuk ezt a törvényt, másfelől a kormánypártoknak az a belátása, hogy szerették volna mindenáron elkerülni ezt a lehetőséget.
Ez a két kényszer nyomta egymáshoz a feleket, és ez az elmúlt négy évnek a tapasztalata is: jobb lenne mégiscsak megegyezni és ezt a törvényt valamilyen módon elfogadni.
A hatpárti tárgyalások egy meglehetősen új stílust jelentettek az eddigi tárgyalások és eddigi politikai gyakorlat során a Házban. A felek nagyfokú önmérsékletről tettek tanúbizonyságot, amikor nyitott ajtók mögött, tehát nem zárt ajtók mögött tárgyaltak, de javaslataikat, felvetéseiket mégis egymással beszélték meg, nem a nyilvánosság elé vitték ki, a presztízsérdekeiket háttérbe szorították, nem abból kívántak maguknak politikai tőkét kovácsolni, hogy melyik párt milyen típusú javaslattal áll elő, és hogyan tudja más pártokat arra kényszeríteni, hogy ezekhez csatlakozzék, hanem valóban egyfajta szakmai munka folyt.
Ezeken a hatpárti tárgyalásokon végül is egy nagyon vékony mezsgyén kellett a tárgyaló delegációknak végigmenniük. Ez a mezsgye egyfelől a politikai bizalmatlanságnak az oldása, másfelől pedig a szakmai racionalitásnak a fenntartása. Hiszen be kell vallanunk, hogy számos esetben politikai megoldások ütközhetnek szakmai racionalitás érdekeivel, miközben szakmailag racionálisnak, ésszerűnek látszó megoldások nem tudják oldani a politikai bizalmatlanságot a politikai erők között.
Én mindenesetre meg szeretném köszönni tárgyaló partnereinknek, illetve azoknak a pártvonalat képviselőknek, akik részt vettek ezeken a tárgyalásokon, hiszen rendkívül tanulságos és eredményes volt mindnyájunk számára.
Én három fő területet emelek ki ebből a törvényből, amiről néhány szót szólnék.
Az első terület az, hogy a törvény lehetővé tette, lehetővé teszi azt, hogy a politikai befolyásolás megszűnjék ezen a területen. Mondhatnám azt is, hogy a politikusok felelőssége volt az, hogy a médiákat fölszabadítsák a politikusok lehetséges befolyásolása alól. Ezzel a tettével az Országgyűlés, ha elfogadja ezt a törvényt, nagyfokú önmérsékletről tesz tanúbizonyságot, hiszen mindnyájunk számára fontos az, hogy a médiák, különösen az elektronikus médiák függetlenül, politikai befolyástól függetlenül működjenek. Ehhez is kellett több évnek a tapasztalata. Nyilvánvaló volt, hogy a korábbi, alkotmányellenes szabályozás alapján a mindenkori kormánypártoknak lehetősége van arra, hogy beleturkáljanak az elektronikus média világába, megpróbáljanak nyomást gyakorolni arra. De az elmúlt négy-öt év arra is példát mutatott, hogy talán felesleges, hiszen ez szavazatokra nemigen váltható át. És ez a tapasztalat hozzájárult valószínűleg ahhoz a belátáshoz, ami a pártokat vezette a megállapodás során. Változott a korábbi törvényjavaslatokhoz képest is e tekintetben is az új megállapodás, hiszen, mondjuk, az országos rádió- és tv-testület felállásánál, döntési mechanizmusának kialakításában egy szélesebb konszenzust igénylő mechanizmust fogadott el a hatpárti tárgyaló bizottság, mint amilyen akárcsak a '92-es megállapodás vagy a korábbi megállapodások lehettek.
Eredménynek tekinthető az is, hogy éles határvonal húzódik a politika által elérhető és már nem elérhető területek között. A közműsor-szolgáltatóknak a kuratóriumába, kuratóriumi elnökségébe még paritásos alapon delegálnak az ellenzék és a kormánypártok. Egy széles konszenzus kell ahhoz, hogy a tv, a rádió és a Duna TV elnökét megválasszák ezek a kuratóriumok, de ugyanakkor csak az elnök kiválasztásában érvényesül ez a politikai konszenzus. Attól kezdve az elnök munkájába, tartalmi munkájába beleszólásuk nincs abban az értelemben, hogy a törvény kimondja, hogy a műsorszerkesztésbe nem szólhatnak bele, és hogy az alelnököket maguk a rádió- és tv-elnökök választják meg.
Fontos az is, hogy a törvény előírja, hogy a különböző nemzeti közműsor-szolgáltatók és országos földi csatornák között nemcsak egyfajta piaci versenynek kell létesülnie és keletkeznie, hanem hírversenynek is. Ez a törvény előírja, hogy főműsoridőben legalább 20 perces egybefüggő hírműsort kell egymástól függetlenül szerkeszteniük az országos frekvenciával rendelkező műsorszolgáltatóknak.
A második fontos pontja talán ennek a törvénynek az állami monopólium lebontása. Akármilyen kifinomult rendszert állítottunk volna fel arra, hogy semmilyen politikai erőnek közvetlen befolyása ne legyen a televízió vagy a rádió fölött, mindaddig ezt nem lehet tökéletesen kizárni, amíg egyetlenegy van ezekből, amíg dominálják a piacot, amíg állami monopóliummal rendelkeznek. Akkor óhatatlanul felerősödik a politikai nyomás iránti inger a politikai erőkben. És ezt az ingert teszi értelmetlenné, ennek az ösztönnek a kiélését teszi értelmetlenné az, hogyha verseny van a piacon, és ezt a versenyt szolgálja az, hogy a televízió 2-es földi csatornáját, illetve az úgynevezett 58-as csatornát koncesszióba adja egy nagyon rövid határidőn belül a törvénytervezet, ezáltal megteremti a hírversenynek és egyáltalán a versenynek a feltételeit is.
(12.00)
Ráadásul a törvénytervezet rendelkezik arról, hogy ez a verseny a magán- és közszolgálati adók között ne jelentsen egyben egy technikai megoszlást is, hanem mind a földi, mind az égi csatornák tekintetében kiegyensúlyozottan megjelenjen a közszolgálati és a magánadók versenye.
Egyben ez a törvény új piacokat is teremt mindazoknak, akik ebben a szférában dolgoznak. Érthető bizonyos értelemben mindazoknak az aggálya, akik jelenleg a televíziónál, rádiónál dolgoznak, hogy vajon ez a törvénytervezet nem szűkíti-e az ő lehetőségeiket ezen a piacon; hiszen ez a törvénytervezet valóban megpróbálja egy racionálisabb gazdálkodásra késztetni ezeket a az intézményeket is. De azáltal, hogy új piacok teremtődnek, valóban azok a szakemberek, akiknek a munkája nélkülözhetetlen, munkát tudnak találni, munkalehetőséget tudnak találni az új piacokon is, s nemcsak a közszolgálati médiumok területén kell elhelyezkedniük, és ott hasznosítani a tudásukat.
Harmadrészt, amit kiemelnék, az a törvénynek a finanszírozási rendszere. Eddig - láthattuk az elmúlt 5 év tapasztalatából is - egyfajta alku volt a politika, a televízió és a rádió között. Minden egyes évben meg kellett alkudni, hogy vajon az országgyűlés mennyit ad a tv-nek és a rádiónak. Ezt az alkut próbálja a törvénytervezet kiiktatni, megszüntetni, és egy normatív finanszírozásra átállni, ahol az a kérdés, hogy mennyi pénzt kap a televízió vagy a rádió, nem lehet függvénye annak, hogy mennyire lojális az éppen hatalmon lévő pártokhoz - vagy kormányon lévő pártokhoz -, és ezáltal nem lehet ilyen közvetett eszközökkel sem befolyásolni a televíziónak és a rádiónak az objektivitását és a kritikus hangvételét a mindenkori kormánypártokkal szemben.
Fontos, hogy a normatív szabályozáson kívül ugyanakkor vigyáztunk arra, hogy a szférában keletkező pénzek és jövedelmek bennmaradjanak ezen a rendszeren belül. Azok a díjak, amelyeket koncesszióból szed be ez a törvénytervezet, azok bennmaradnak a rendszeren belül. A kettes csatorna koncessziós díját megkapja a Magyar Televízió és a Duna Televízió, meghatározott arányban szétosztva; a Danubius Rádiónak a koncessziós díját megkapja a Magyar Rádió, a körzeti és helyi frekvenciákból származó koncessziós díjakat pedig közhasznú műsorok támogatására fordítaná a törvénytervezet, a körzeti és helyi műsorszolgáltatók támogatására.
Ugyanakkor azáltal, hogy a pénzek egy jelentős részét benntartja a rendszerben a törvénytervezet, és speciális kvótákat ír elő magyar filmek, magyar zenei művek, közhasznú műsorok arányára nézve, egyfajta kultúrtámogatást, a kultúrtámogatásnak egy modern finanszírozási rendszerét is megteremti ez a törvény, mintegy ösztönzést ad piaci alapon ahhoz, hogy igenis, bizonyos arányban magyar filmeket, közhasznú műsorokat kelljen rendelniük ezeknek a közműsor-szolgáltatóknak és magánműsor-szolgáltatóknak a működéséhez.
Végezetül én is kérni szeretném önöket, hogy támogassák a törvény mielőbbi elfogadását. Fontos lenne, ha még ebben az évben elfogadásra kerülne ez a törvény. Erre minden lehetőség megvan, hiszen ahogy hallottam a korábbi felszólalókat, lényegében egy zeneszámnak a különböző szólamait énekeljük el itt együtt - külön-külön -, és azt hiszem, erre a közös akarat megvan. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)
