BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Képviselőtársaim! Én szeretnék csatlakozni ahhoz a vitához, amelyik a tavalyi zárszámadás kapcsán a tavalyi gazdasági folyamatok elemzéséről szólt itt ma, minthogy egyetértek Szilágyiné Császár Terézia képviselő asszonnyal abban, hogy a múltból tanulnunk kell, és érdemes ezt a munkát elvégeznünk.
(12.40)
Előrebocsátanám, hogy persze a tavalyi zárszámadás vitájának alapjában véve kétféle megközelítése lehetséges, és ez a kétféle megközelítés jelen volt itt a múlt heti és a mai vitában is. Egyfelől beszélhetünk arról, hogy számszakilag mennyire helytálló, mennyire hiteles, mennyire teljes körű a zárszámadás.
Ezzel a kérdéssel kapcsolatban Gaál Gyula és Juhász Pál képviselőtársaim már ismertették a Szabad Demokraták Szövetségének a véleményét. Ehhez én csak egy apró megjegyzést tennék hozzá. Rott Nándor képviselőtársam itt azt mondta a felszólalásában: a kormány tudatosan nem teremt olyan helyzetet, hogy meg lehessen ítélni a zárszámadás helyességét, a költségvetési pénzek felhasználását. Nos, itt sokan beszéltek már arról, hogy ez a helyzet a jelenlegi számviteli elszámolási, pénzügyi rendszerünkből fakad. Az, hogy ez a pénzügyi rendszerünk olyan, amilyen, ez nem ebben az egy évben, 15 hónapban alakult így. Rott képviselőtársamnak, aki több mint három évig kormánypárti képviselő volt az előző ciklusban, kétségkívül módja lett volna befolyásolni azt, hogy milyen feltételek jönnek létre a költségvetési kiadások nyomon követhetőségét illetően. (Dr. Rott Nándor: Akkor is elmondtam.)
Arról pedig végképp nem lehet szó, hogy a kormány tudatosan ki akarná vonni magát az alól, hogy az Országgyűlés ellenőrizhesse. Hiszen ez a zárszámadás még egy olyan gazdasági helyzetet, olyan gazdasági folyamatokat jellemez, amelyeket egy korábbi kormány döntései határoztak meg, hiszen a '94-es év költségvetését egy korábbi kormány készítette. Tehát ezek a vádak a hivatalban levő kormánnyal kapcsolatban mindenképpen megalapozatlanok.
De mondom, én nem erről a kérdésről szeretnék elsősorban beszélni, hiszen erről már alaposan elhangzott a véleményünk, hanem a gazdaságpolitikai tanulságokról szeretnék beszélni, lényegében négy kérdéskörről.
Elsőként arról, hogy mi is a jelentősége a '94-es zárszámadásban tárgyalt gazdasági folyamatok elemzésének mai gazdasági helyzetünk megítélése szempontjából.
Másodszor: magáról '94 gazdasági elemzéséről.
Harmadszor: szeretnék néhány fontosabb ellenzéki állításra visszatérni, amelyek ebben a kérdésben a múlt héten és ma elhangzottak.
Végül nagyon röviden erre a pótköltségvetés-kérdésre is szeretnék visszatérni.
Kezdeném tehát azzal a kérdéssel, hogy mi is a jelentősége ma annak, hogyan látjuk a '94-es gazdasági folyamatokat. Abban biztosan egyetértés van közöttünk: abban, hogy ma olyan a gazdaság és a társadalom helyzete, abban, hogy ma olyan lépésekre kényszerül rá a kormány a költségvetési kiadások korlátozása terén, amilyenekre rákényszerül, döntő szerepe van annak, hogy nyögjük a felhalmozódott adósság terheit. Sokan beszéltek ma itt arról: hogy az, hogy a költségvetés hogyan alakul, összefügg azzal, hogy itt van egy adósságállomány, és itt van a költségvetés kiadási oldalán a kamatteher.
Mindenekelőtt azt kell nagyon nyomatékosan leszögezni, hogy félreértés ne legyen, hogy itt a belföldi adósság kamatterhe az, ami nyomaszt bennünket, nem külföldi adósságé. A külföldi adósság kamatterheit lényegében fedezi a tőkeimport. Itt a belföldi adósság kamatterhe az, amire nincs más fedezet, mint költségvetési források, illetve hiány. Tehát ha valakiben olyasmi merülne föl, hogy szabaduljunk ettől a tehertől, akkor az a magyar jövedelemtulajdonosoktól venné el azt a törlesztést, a magyar állampolgároktól, állampapír-tulajdonosoktól, amiről itt szó van, és ezért jobb, ha mindenki kiveri a fejéből azt a gondolatot, ami néhányszor még itt a Házban is elhangzik, hogy valahogy meg kéne szabadulni ettől a tehertől.
Kétségtelen tény - Szilágyiné Császár Terézia beszélt ma arról -, hogy van itt egy közel 500 milliárdos kamatfizetési kötelezettség idén, '95-ben, és hogy ez nyomaszt bennünket, ez egy teher a gazdaság számára. Csak azt a kérdést nem szokták feltenni azok, akik erről beszélnek, hogy ez itt a fő gond, hogy honnan van ez a kamatteher. Ez a kamatteher 470 milliárdos. Ebből 275 milliárd - tehát körülbelül a kétötöde - a hiányt finanszírozó adósságnak a kamatterhe, a többi pedig egyéb dolgok, többek között a bankkonszolidációból, adóskonszolidációból fakadó adósságnak a kamatterhe.
Honnan származik ez a 270 milliárd forintos hiányt finanszírozó kamatteher, ami annak a mintegy, most már közel 1500 milliárd forintos belső államadósságnak a kamatterhe? Két évvel ezelőtt, amikor a '94-es költségvetésről vitatkozott itt a Ház, akkor Orbán Viktor mint a Fidesz elnöke, vezérszónoklatában azt mondta, hogy annak az adósságnak, aminek a kamatterhe most nyom minket - ő akkor azt mondta, '93 őszén -, a fele régi, és a fele az, amit az Antall-kormány halmozott fel és tett hozzá a korábbi kamathoz. Akkor még Orbán Viktor az MDF-kormánnyal szemben volt ellenzékben. Azóta telt az idő, és ma már azt mondhatjuk, hogy annak az adósságtehernek, aminek a kamatai ma nyomasztják a magyar társadalmat, körülbelül a 40 százaléka az, ami már '90-ben is megvolt, és körülbelül 60 százaléka az, ami az előző négyéves ciklus alatt gyűlt össze. Ez a kamatteher az, ami a magyar költségvetés számára, a magyar államháztartás számára ma a legsúlyosabb, legnagyobb teher. Erre az adósságra fizetjük valamennyien együtt a kamatot.
Nagyon fontos, hogy ezt lássuk. Mert az a gondolatmenet, hogy nem a folyó költségvetési kiadásokon kell spórolni, hanem csináljunk valamit a kamattal, megfeledkezik arról, hogy ami ma kamatteher, az tegnap költségvetési hiány volt, és ha ma nem csökkentjük a költségvetési hiányt, abból holnap lesz kamatteher.
Ez az alapvető összefüggés, amivel valamennyiünknek tisztában kell lenni. Ezért nagyon fontos tehát, hogy a '94-es folyamatokat helyesen tudjuk megítélni és elemezni.
Rátérnék tehát a'94-es folyamatokra. Én magam sem rokonszenvezek azzal - ugyanúgy, mint Rott Nándor -, ha az előző kormány felelősségéről beszélünk, de '94-es folyamatoknál nem tehetünk mást, hiszen a '94-es költségvetést az előző kormány állította össze. És még azt is hozzátenném: Szilágyiné képviselőtársam helyesen utalt rá, hogy a gazdasági folyamatokban van késleltetés, a mai folyamatokat nem ma döntjük el. De akkor ez abban az értelemben is igaz, hogy '94 egészére mondhatjuk azt, hogy ami '94-ben történt, azért - tetszik, nem tetszik -, lényegében az előző kormány a felelős, az új kormány legföljebb apró módosításokkal kísérletezhetett, nem túl sok eredménnyel - amiről már Békesi László beszélt, és talán még magam is visszatérek rá.
Tehát '94. Mi is volt '94-ben? Békesi László sokat beszélt róla. Én igazából csak felidézni szeretném, hogy egyrészt megindult egy növekedés. Igen. Megindult a források, a termelés, a GDP növekedése, mert az '93-ban még nem volt. És hogy ez most 2 százalék, 3 százalék, az tulajdonképpen mindegy. Ami itt a lényeges, és amiben Szabó Iván sem vitatkozhatna Békesi Lászlóval, ha itt tudna lenni, hogy a termelés, a források és a felhasználás között egy sok százalékpontos, vagy sok száz milliárdos különbség volt. Ez a dolognak a lényege. Ez a különbség. Miközben 2-3 százalék volt a források, a GDP növekedése, a beruházások 11 százalékkal nőttek, a reálbér különböző számítások szerint 5-7 százalékkal, vagy 9-cel növekedett. A bérek ennyivel növekedtek. Tehát így nyílt szét az olló a források és a költekezés, felhasználás között. Míg a források, a termelés növekedése csak '94-ben indult meg, a felhasználás növekedése nem: a felhasználás növekedése, tehát a beruházások növekedése már megindult '93-ban is.
(12.50)
Nagyon fontos, hogy ezt lássuk, mert '93-ban, amikor a GDP még 1 százalékkal csökkent, már kialakult ez az olló a felhasználások, tehát beruházás és fogyasztás, illetve a termelés, tehát a GDP között.
Ezért alakult ki már '93-ban - és ez nagyon fontos dolog - az a nagyon szélesre nyílt olló az export és az import között, mert hiszen, már '93-ban külkereskedelmi- és fizetésimérleg-hiányból fedezte az ország azt az ollót, ami termelés és felhasználás között kialakult. Azért fontos ezt látnunk, mert a gazdaságpolitika már a '94-es költségvetés és gazdaságpolitikai döntések kialakulásakor odafigyelhetett volna, és oda kellett volna hogy figyeljen arra, hogy itt milyen veszélyek vannak - de, mint tudjuk, nem tette, ezért '94-ben ez a külkereskedelmi deficit megismétlődött, sőt tovább növekedett.
Csak emlékeztetőül azoknak, akik ezt még nem hallották ma: ez a '93-as 3,5 milliárd dolláros fizetésimérleg-hiány nagyobb, mint korábban bármelyik két évben Magyarországon, tehát egy minden példát nélkülöző hatalmas hiány alakult ki. Minden, gazdasági kérdésekkel foglalkozó ember tudta, hogy ez nagy baj - úgy tűnik, csak az akkori kormány nem tudta, vagy nem volt hajlandó tudni, és hagyta, hogy ez a következő évben megismétlődjön, és ugyanolyan olló, vagy még nagyobb olló nyíljon szét a két folyamat között. Szeretném megkérdezni: ezt tekinti Szilágyiné Császár Terézia képviselőtársam olyan kedvező folyamatnak, amire tovább kellett volna támaszkodni?
Erre nem lehetett másképpen reagálni, mint kemény leértékeléssel. Az akkori külgazdasági miniszter, Kádár Béla éveken keresztül szorgalmazta a leértékelést és egyéb exportösztönző lépéseket, de ez a leértékelés '93-94-ben, az előző kormány idején nem történt meg, azért, mert ez bizony egy kemény hátrányokkal járó intézkedés lett volna.
A másik oldala ennek a folyamatnak - Békesi László beszélt már róla - a költségvetési deficit évről évre való növekedése. Az idősebbek még emlékeznek rá, hogy '90-ben lényegében nem volt deficit a magyar költségvetésben, akkor 10 milliárd volt a hiány, '91-ben 110 milliárd, '92-ben 200, '93-ban is 200, majd '94-ben pedig 322 milliárdos költségvetési hiánnyal zárt a magyar költségvetés. A költségvetési deficitnek ez a növekedése lenne az a kedvező folyamat - Szilágyiné Császár Teréziától kérdezem -, amit így kellett volna tovább folytatni? Van ezt miből finanszírozni?
Az, hogy az állam ilyen mértékben teszi rá a kezét a forrásokra, hogy a költségvetési hiány finanszírozására kell fordítani minden finanszírozási lehetőséget, miközben a magánszféra megtakarításai csökkennek a csökkenő kamatok miatt, ez bizony feszültséget teremt a megtakarítások, a hitelek piacán. S bizony ez elvezetett ahhoz, hogy '93 közepétől - amikor a Nemzeti Bank föladta a korábbi kamatpolitikáját - elindult a kamatok emelkedése. Hangsúlyozom, nem a mostani kormány alatt, hanem a mostani kormány hivatalba lépését több mint egy évvel megelőzően elindult a nominális kamatok folyamatos emelkedése, egészen 1995 közepéig, lényegében két éven keresztül.
Miért? Egyrészt azért, mert az állam költekezése, az állam hiteligénye támasztott keresletet a hitelpiacon, másrészt azért, mert a megindult növekedés miatt '93 közepétől a vállalati szektor hiteligénye is látványos növekedésnek indult. Ezért emelkedtek úgy a kamatok, amit valamennyien tapasztaltunk. Ezt a kamatemelkedést tekinti Szilágyiné Császár Terézia képviselőtársam olyan kedvező folyamatnak, amire tovább kellett volna támaszkodnia az új kormánynak?
Azt hiszem, nem. Azt hiszem, ezek a folyamatok, amikről beszéltünk - '94-es folyamatok, amelyek '93-ban megindultak és annak a folytatását jelentik -, egyértelműen kedvezőtlen folyamatok, amelyeket az új kormánynak nyilvánvalóan meg kellett állítani, és amely kedvezőtlen folyamatok - amelyeknek a terhét viseljük valamennyien - kétségkívül az akkori gazdaságpolitikának tudhatók be, annak köszönhetők.
Említette Szilágyiné Császár Terézia képviselőtársam azt, hogy kétszeresére növekedett a kamatteher, először '93-ban '92-höz képest, majd '94-ben '93-hoz képest. Ez igaz. Azért emelkedett kétszeresére a kamatteher, mert lényegében nyakló nélkül költekezett az állami költségvetés.
Elnézést, itt egy pillanatra ki kell térnem! Nem azért, mert az ellenzéki pártok tettek olyan javaslatokat, hiszen a jelenlegi kormánypártok ellenzékben szigorúan tartották magukat ahhoz a szabályhoz, hogy csak olyan módosítást nyújtottak be a költségvetéshez, ahol a plusz és a mínusz egyensúlyban van. Minden módosító javaslatunk így nézett ki. Egy kormánypártnak, egy kormánynak mindig a saját támogatói igényéhez kell igazodnia a költségvetés alakításában. Így van ez a mostani kormányban is, de így volt ez az önök kormánya idején is. Annak köszönhető, hogy így költekeztek, hogy a saját képviselőcsoportjaik, a saját támogatóik igényeit elégítették ki a jövő, a későbbi eladósodás rovására. Ezért van ilyen adósság ma, és ezért kényszerülünk ilyen kamatterhet finanszírozni ma is a költségvetésből.
Miket hallunk a költségvetési, a zárszámadási vitában az ellenzéki pártoktól? A legmeglepőbb állítást ma ismét Torgyán József képviselőtársunktól hallottuk, aki - nem először, hanem már az előző költségvetési vitában is - a cserearány-veszteségekért tett szemrehányást a kormánynak. Kénytelen vagyok ismét azt hinni, nem először ebben a Házban, hogy Torgyán képviselőtársunk nem tudja, mit jelent az a szó, amit használ. A cserearányok alakulásán azt értjük, hogy hogyan alakul az exportár az importárhoz, illetve az importár az exportárhoz képest. Akkor beszélünk cserearányromlásról, ha az importárak gyorsabban nőnek, mint az exportárak. Erre alapjában véve az adott kormánynak nincs befolyása, ezért nem szoktak a cserearányromlásért a mindenkori kormánynak szemrehányást tenni azok, akik tudják, hogy mi a cserearány-alakulás. Mellesleg az elmúlt években a magyar külkereskedelemben a cserearányok lényegében véve nem változtak, tehát nincs miért szemrehányást tenni a kormánynak. De persze ezt csak az tudja, aki tudja, hogy mit jelentenek a cserearányok. Úgy látszik, a Kisgazdapárt vezérszónoka nem tudta, hogy mit jelentenek a cserearányok, ezért tett szemrehányást - immár másodszor - a kormánynak.
A másik állítás, hogy a kormány felpörgeti az inflációt. Ezt is hallottuk Torgyán képviselőtársunktól, de ezt az állítást nemcsak ő, hanem nála felkészültebbek is szokták mondani. Mi az, hogy felpörgeti a kormány az inflációt? Békesi László erről már sokat beszélt. Én csak annyit tennék hozzá: annak, hogy '95-ben magasabb az infláció, mint '94-ben, nyilvánvalóan a leértékelés és a vámpótlék bevezetése a fő oka. Valamennyien tudjuk, senki nem örül annak, hogy ezekre a lépésekre sor került. De hogy sor került ezekre a lépésekre, annak a '93-as és '94-es deficit az oka. Tehát itt egy áttételes rendszeren keresztül az pörgeti fel '95-ben az inflációt, aki '93-ban és '94-ben hagyta kialakulni a - két évet együttvéve - 7,5 milliárd dolláros deficitet. Az pörgette fel az inflációt, oly módon, olyan késleltetéssel, mint ahogy a gazdasági folyamatokban érvényesülnek késleltetések - ahogy ezt Szilágyiné képviselőtársam nagyon helyesen elmondta. Ennyit az infláció felpörgetéséről.
Lehet, hogy az a szinte minden ellenzéki felszólalásban elhangzó ötlet - de hadd tegyem hozzá, olykor nemcsak ellenzéki felszólalásokban -, hogy ne a jóléti kiadásokon spóroljunk, ne a tandíjat vessük ki néhány milliárdért, ne a családi juttatásokat nyirbáljuk meg, ne a honvédelmi kiadásokból vegyünk el, hanem csináljunk valamit a kamatteherrel, hiszen az sokszor nagyobb, egy jó szándékú gondolat. Nyilvánvaló, hogy mi sem örülünk sem a tandíjnak, sem a családi támogatások csökkentésének, bizonyos tekintetben még a honvédelmi kiadások szűkítésének sem, de lássuk be, hogy az idei kamatkiadások alakulására az idén hivatalban lévő kormánynak lényegében véve nincs befolyása.
(13.00)
Az, hogy mennyi a kamatkiadás, attól függ, hogy mennyi az adósság és mennyi a kamatláb. Az adósságot a mindenkori kormány örökli, tetszik, nem tetszik: ez a kormány az előző kormánytól örökölte, meg a még előzőtől, de mint mondtam, 60 százalék van az MDF-KDNP-kormány és csak 40 százalék a korábbi kormány számláján. Ami pedig a kamatlábat illeti, a kamatláb sem egy, a kormány által tetszőlegesen manipulálható kategória; ha mesterségesen lenyomjuk, mint '92-ben az MDF-KDNP - akkor még Kisgazda - kormány idején történt, akkor a megtakarítások fognak csökkenni.
Nincs lehetőség egyik napról a másikra a családi támogatások, a honvédelmi, az oktatási kiadások stb. helyett a kamatkiadásokon spórolni. Azért mondom ezt ilyen nyomatékosan, mert Szilágyiné képviselőtársam ismét elmondta ezt az elképzelést.
Végül ma kevésbé, de a múlt héten Barsiné Pataky Etelka felszólalásában nagyon nyomatékosan elhangzott, hogy ne ezt tegye a kormány, hanem folytasson inflációellenes politikát. Mi az, hogy inflációellenes politika?
Az inflációellenes politika egyik eszköze az, hogy tekintet nélkül a gazdasági feltételekre, előírjuk azt, hogy az inflációnak csökkennie kell. Ezt meg lehet csinálni kötött árak, állami árszabályozás esetén, és ez működött is Magyarországon évtizedeken keresztül, tudjuk, hogy hogyan. Az inflációellenes politika járható útja az infláció valódi okainak a kiküszöbölése, ez pedig mit jelent? Azt jelenti, hogy olyan helyzetet teremtünk, hogy ne legyen szükség 8-9 százalékos egyszeri leértékelésre, és ehhez időben kell elhárítani a külkereskedelmi deficit olyan alakulását, mint ami '92-93-ban történt. Ez azt jelenti, hogy időben megfékezzük a költségvetési kiadások növekedését, és akkor majd nem lesz szükség inflációgerjesztő adópolitikai és egyéb beavatkozásokra. Ez a valódi inflációellenes politika és ez az, amivel '93-94-ben az akkor gazdaságpolitikai döntéseket hozó kormány sajnos, adós maradt és ez az, amit ez a kormány az elmúlt 16 hónapban több-kevesebb következetességével elkezdett. Ez lenne az inflációellenes politika.
Végezetül röviden szeretnék szólni a pótköltségvetés kérdéséről. Én mélységesen egyetértek azzal, amikor Szilágyiné Császár Terézia képviselőtársunk azt mondja, hogy a pótköltségvetés, tehát a jelenlegi kormány tavaly augusztus-szeptemberben folytatott gazdaságpolitikája előképe volt annak, amit ez a kormány idén márciustól csinál. Ez igaz. A tavaly augusztusi leértékelés, a tavaly szeptemberi pótköltségvetés nem volt más, mint egy első kísérlet arra a stabilizációra, ami akkor lényegében véve nem volt eredményes, a folyamatok majdnem úgy mentek tovább, mint addig, és ennek nagyon egyszerű oka van. A dolog részletes elemzése itt már elhangzott, és ezzel nem akarom önöket még egyszer untatni.
A dolog nagyon egyszerű, és hadd mondjak egy hasonlatot erre. A pályán azért nem sikerült akkor gólt rúgni, mert a jobb összekötő ugyan beadta a labdát a középcsatárnak, ő azonban inkább odébb lépett, becsúszott a balszélső és kirúgta a labdát az oldalvonalon túlra. (Derültség, zaj.) Ez történt a tavalyi pótköltségvetéssel, így nem lett gól, de ezért aligha a jobb összekötő a hibás, aki előkészítette a középcsatár számára a gólhelyzetet.
Többet nem is mondanék a tavalyi pótköltségvetésről, mindenesetre ebből nem következik, hogy felesleges kísérlet lett volna már egy évvel korábban gólt lőni.
Az utolsó megjegyzésem a mai vita stílusára vonatkozik azért, mert Surján László képviselőtársam tett erre vonatkozóan egy megjegyzést - és ezzel zárom is. Én végigültem ma ezt a vitát, megítélésem szerint ez két volt pénzügyminiszter részvételével folyó, kemény, de ugyanakkor színvonalas, higgadt és korrekt vita volt. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a vitapartnerét a sírásók pártja tagjának nevezze, miként ezt az egészségügyi vitanapon Surján képviselőtársunk tette. Ez a vita olyan volt eddig, amilyennek egy parlamenti vitának lennie kell. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)
