DR. BÉKESI LÁSZLÓ
DR. BÉKESI LÁSZLÓ
DR. BÉKESI LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Sok formai, alaki kifogás ellenére az 1994-es költségvetési zárszámadásról benyújtott kormányzati anyagok, ha valaki igazán felelősségteljesen értékeli, megállapíthatja - elfogultság nélkül -, hogy minden eddiginél több, hasznosabb, alaposabb információt adnak az államháztartás tavalyi gazdálkodásáról.
Ezeket az anyagokat egy szakmailag megalapozott, részletes, az összefüggéseket nagyon világosan bemutató államtitkári expozé egészítette ki, és a kettő együtt alkalmat ad a parlamentnek arra, hogy a '94-es - két kormány által is jegyzett - gazdaságpolitikát, ennek különbségeit, és ezen belül természetesen az államháztartás konkrét gazdálkodási eredményeit is képes legyen megítélni. Megítélni, mondom, ami némileg természetesen eltér attól a kötelezettségtől, amit egy törvényjavaslat elfogadása vagy jóváhagyása jelent.
Tudatosan nem megyek bele abba a vitába, aminek szakmai, számszaki, törvényességi gondjaira valamennyi hozzászóló és természetesen az expozé is alaposan utalt; nevezetesen: a Számvevőszék és a kormány által benyújtott törvényjavaslat közötti eltérésekre. Azért nem teszem ezt, nem megkerülvén a problémát, hanem azért, mert azt gondolom, hogy az egymásnak ellentmondó megállapítások, a joghézagok különböző mértékű megközelítése és értékelése, valamint az az esély, amelyet a részletes vitában a módosításokkal még pontosabbá tenni lehet, lehetőséget teremt a Háznak arra, hogy ezt a második feladatát - nevezetesen a törvényjavaslat elfogadását is - tisztességgel, jó lelkiismerettel teljesítse.
(11.40)
A sok egyetértés még nem magyarázná a hozzászólási szándékot. Szót azért kértem, mert az eddig elhangzott ellenzéki vezérszónoki vélemények alapján úgy tűnik, hogy azok az összefüggések, amelyek az írásos dokumentum, az államtitkári expozé és a mögötte meghúzódó tartalom alapján jól beláthatóvá tették az 1994. évi gazdaságpolitikát és annak eredményeit, nem kerültek elismerésre, nem kerültek elfogadásra. Az eddig elhangzott ellenzéki vezérszónok tulajdonképpen kivétel nélkül egyoldalúan emeltek ki jelenségeket a tavalyi gazdaságpolitika értékeléséből, jó néhány esetben az összefüggéseket figyelmen kívül hagyva - fájdalom, esetenként nagyon tudatosan eltorzítva azokat. Ez a magyarázata annak, hogy szót kértem.
Három témát szeretnék érinteni. Először a '94-es gazdaságpolitika rövid értékelésével, néhány összefüggésével szeretnék foglalkozni, ezt követően a pótköltségvetés indokoltságáról mondanék néhány gondolatot, végezetül, harmadik témaként néhány olyan hivatkozásra szeretnék kitérni, amelyek nem voltak megalapozottak, és amelyek azt a látszatot keltették, keltik, vagy próbálják elfogadhatóvá tenni a parlamentben, mintha a '94. július 15-én hivatalba lépett új kormány egész egyszerűen, előkészített anyagok tudatos késleltetésével, nem a gazdaság és az államháztartás lényegi ügyeivel foglalkozott működésének első félévében, tehát az 1994-es esztendő második felében.
Először a gazdaságpolitikáról. Az előző vezérszónoki hozzászólásban Szilágyiné Császár Terézia nagyon részletesen és nagyon pozitívan elemezte a magyar gazdaság növekedési pályára állásának összefüggéseit, a reálgazdaság valamennyi elemét, mintegy egyoldalúan hangoztatva ennek a gazdasági növekedésnek a pozitívumait. Megengedte magának azt a következtetést, hogy isten igazából egyetlen lecke van, nem törődve semmi mással: erősíteni, növelni, megtámogatni ezt a növekedési pályát, hiszen ez vezet ki adósságcsapdából, életszínvonal-problémákból, szociális feszültségekből, minden másból. Mi van akkor, ha ezt a látszólag rendkívül pozitív és nagyon szimpatikus érvelést nem fogadjuk el, hanem egy kicsit megpróbálunk utánanézni, mi is húzódik e mögött a valóban örvendetes növekedés mögött?
Két összefüggést ajánlok a jelenlévők figyelmébe, és miután kevesen vagyunk, talán nem igazán provokatív, ha sok számot mondok. Merem feltételezni azt, hogy úgyis csak azok ülnek itt, akiket a téma érdekel, így tehát talán őket nem fárasztja.
Az egyik, hogy milyen kereslet valósította meg ezt a gazdasági növekedést a reálgazdaságban, a másik pedig, hogy e kereslet háta mögött milyen finanszírozási források húzódtak meg. Ha ezek az összefüggések is bizonyíthatóan pozitívak, akkor meghajtom a fejem az előtt az érvelés előtt, amelyet nemcsak Szilágyiné, hanem az eddigi összes ellenzéki vezérszónok elmondott.
Nézzük a keresleti oldalt: a 2,9 százalékos GDP, az ipari, a mezőgazdasági, a szolgáltatási, a beruházási, a fogyasztási és az exportnövekedés különböző mértékei mögött keresleti oldalról milyen effektív hatások húzódnak meg! Először meghúzódik egy 3,9 milliárd dolláros folyó fizetésimérleg-hiány. Az egy olyan kereslet, ami azt jelenti, hogy a magyar gazdaságnak 1994-ben ahhoz, hogy növekedni tudjon, növelhesse beruházásait, felhalmozását, fogyasztását, exportját - és így tovább, nem sorolom a konkrét adatokat -, ipari termelését, mezőgazdasági termelését, 3,9 milliárd dollárnyi effektív vásárlóerőt kellett bevonnia a világból. Ennyivel költött többet a realizált GDP-nél, devizában mérve. Ha a hazai államháztartásra nézzük ugyanezeket az adatokat, akkor ehhez a növekedéshez egy 364 milliárd forinttal nagyobb kiadás járult, mint amennyi bevétellel rendelkezett a tavalyi esztendőben a magyar államháztartás. Van tehát keresleti oldalról két olyan forrásunk, amellyel a magyar gazdaság 1994-ben nem rendelkezett.
Ha most nemcsak az aggregált mutatókat tekintem, hanem a keresletnek egy másfajta szerkezetét, tehát azt nézem meg, hogy effektív források kinek a kezében voltak, akkor a következők adódnak. 1994-ben a lakosság végső fogyasztását és megtakarításait egy 8-9 százalékos reálbér-növekedés finanszírozta. 2,9 százalékos GDP-növekedésről van szó és 8-9 százalékos reálbér-növekedésről! A kettő között van 5-6 százalékpontos különbség, amire még a legelvakultabb elemző sem mondhatja, hogy e mögött gazdasági teljesítmény-növekedés húzódott meg.
Mi volt a forrása ennek az 5-6 százalékos teljesítménnyel meg nem alapozott reálbér-növekedésnek? Az államháztartás túlköltekezése az egyik oldalon, a megalapozatlan bérnövelések és a megalapozatlan adóalap-csökkentések. Tessék csak a tb-járulék adóalap-mentességére, az állampapír-vásárlások spekulatív adóalap-csökkentő tételeire gondolni; de tessék csak a csődbe jutott vállalatok megmentését szolgáló reorganizációs állami kötelezettségvállalásokra gondolni, ami azon az oldalon a másik oldalról veszteséges cégek bérkiáramlását tette lehetővé!
Ha még tovább folytatom ezt az elemzést, akkor lényegében az derül ki, hogy tovagyűrűzött ez a fajta, teljesítménnyel alá nem támasztott többletjövedelem az inaktív szférában is. Hiszen a bérkövető nyugdíjautomatizmus - bármilyen szimpatikus egyébként, megengedem, és bármennyire rászorul minden magyar nyugdíjas a nyugdíjemelésre - egy 5-6 százalékos meg nem alapozott reál-nyugdíjemelkedést valósított meg 1994-ben! Tizenkilenc százalék fogyasztóiár-emelés mellett volt egy bruttó 25 százalékos nyugdíjemelés! A kettő közötti különbség megint annak az államháztartási hiánynak a mértékét növelte, amely bruttó módon 364 milliárd forintra tehető 1994-ben.
Nem mondom tovább a számokat, csak annyit akarok levonni következtetésként, hogy az önmagában véve pozitív jelenség, mármint a reálgazdaságban bekövetkezett növekedés, keresleti oldalról nem a magyar gazdaság tartós keresletbővülésére, hanem idegen forrásokra és az adósság növelésére alapozott. A kérdés ezek után mindössze az, és erre kellett választ adni az új kormánynak - a tavalyi második félévben működőnek és a mostaninak is -, hogy vajon ez a meg nem lévő kereslet tartósan fenntartható-e. Erre a kérdésre pedig csak akkor lehet válaszolni, ha ennek a keresleti oldalnak a finanszírozási részét tekintjük át. És ez a második összefüggés - itt is csak a számokat mondanám.
Milyen volt ennek a többletköltekezésnek a finanszírozása? Az államháztartás elköltötte a teljes lakossági megtakarításokat. Tessék megnézni a számokat: az 294 milliárd forint. 364 milliárd a deficit, ami azt jelenti, hogy nemcsak a teljes lakossági megtakarítást költötte el az államháztartás, hanem még 70 milliárd forintnyit külső forrásbevonással finanszírozott. Tehát csak az államháztartási deficithez igénybe kellett venni az utolsó fillérig az összes magyar megtakarítást, plusz 70 milliárd forintnak megfelelő devizát - ez az akkori árfolyamon körülbelül 600 millió dollárnak felel meg. Ezen kívül a teljes vállalkozói szféra hitelszükségletét külső forrásokból finanszírozta a magyar gazdaság, nettó 3,3 milliárd dollárnyi összegben.
Ha ezeket összerakjuk, az derül ki, hogy finanszírozási oldalról összesen 450 milliárd forinttal többet költött végső felhasználásra Magyarország 1994-ben, mint amennyit ugyanabban az évben a GDP-ben realizált.
Kérem tisztelettel: ha egy ország második évben ismétli meg - és most tekintsünk el a jó szándéktól és minden mástól, választási fogásoktól, népszerűség-hajhászástól, amiben vastagon benne vannak ezek a motívumok -, hogy a hazai végső felhasználása közel 10 százalékkal nagyobb, mint a realizált GDP-je, hogy meredeken nő a belső államháztartásban a nettó adósságállomány, és persze aztán a kamatterhei megjelennek a folyó költségvetésben, az az ország nem finanszírozható!
(11.50)
És ez nem katasztrófapolitika, nem a teljesítmények, az elért eredmények leértékelése, hanem a mindenkori kormány felelőssége. Mert közben volt az előző években egy török, egy indiai, majd közvetlenül előttünk egy mexikói szindróma. Jobb pozíciókban veszítették el ezek az országok a fizetőképességüket, sokkal kevésbé kiszolgáltatott szituációban, mint Magyarország.
Ha tehát egy kormány felelősen gazdálkodik, akkor nem elég fölülni egy egyébként népszerű hullámra, hanem azt is meg kell nézni, hogy meddig tudja ezt a gazdaságpolitikát finanszírozni. Nagy biztonsággal lehetett megállapítani, hogy '94-en túl ez a túlköltekezés nem terjeszkedhet. Ezeket az összefüggéseket nagy kár lenne kihagyni akkor, ha az egyébként önmagában véve pozitív növekedési effektusokat értékeljük 1994-re.
Ezek után a második téma: vajon ilyen körülmények között indokolt volt-e a pótköltségvetés vagy nem? Én értem a politikai meg a presztízsszempontokat, amelyek az ellenzéket ennek az akciónak a teljes elutasításában vezérlik. Teljesen természetes: az eredeti költségvetést ők hagyták jóvá, az arra a gazdaságpolitikára vonatkozott, aki ezt módosítja, az tagadja azt a gazdaságpolitikát meg azt a költségvetést, tehát nekünk be kell bizonyítani, hogy ez indokolatlan vagy értelmetlen volt, nem hozta meg az eredményeit.
Nézzük meg az összefüggéseket megint, és megint csak a számokra kell hagyatkozni. Még egyszer megismétlem: összesen 364 milliárd forintnyi hiány alakult ki az államháztartásban, az eredetileg önök által tervezett 333 milliárddal szemben. Azt talán már nem kell említenem, hogy ne csak a központi költségvetést tessék tekinteni, hanem a teljes államháztartást, hiszen azt kell finanszírozni, annak a bevételeit és a kiadásait kell egymással megfeleltetni. És a kiinduló költségvetés - a 333 milliárdos központi költségvetési hiány mellett - nullszaldós úgynevezett decentralizált alapokat, társadalombiztosítási, egészségbiztosítási pénztárat, illetve önkormányzati finanszírozást tételezett fel. Ehhez képest pótköltségvetéssel együtt a szám 364. A pótköltségvetés eredménye szerény - erre majd visszatérek - 40 milliárd. Ha az nincs, akkor a 333-mal szemben 404 milliárd forint az 1994-es konszolidált államháztartási deficit. Akkor nem 3,9 milliárd dollár a folyó fizetésimérleg-hiány, hanem még annak a szerény 40 milliárdnak megfelelő dollárral több, valószínűleg 400 millióval, tehát 4,3 milliárd dollár. És ez nem játék!
Talán még emlékeznek rá - bár vélhetően sokak számára nem volt igazán fontos információ, amiről itt mi beszéltünk -, hogy tavaly, 1994. november végén az összes hazai megtakarítás elfogyott. Közvetlen külföldi állampapír-értékesítéssel lehetett csak azt a fedezetet biztosítani, amiből a decemberi béreket fizetni lehetett Magyarországon a költségvetési szférában. Ehhez képest tényleg indokolatlan volt a pótköltségvetés? Lehet bírálni a tavalyi meg a jelenlegi kormányt, van erre ok. Ha mondjuk önök azt mondták volna, hogy túlságosan is kompromisszumkészek voltunk, hogy kevés a 40 milliárd, amit a pótköltségvetésben a parlament jóváhagyott, akkor ez a kritika jogos. Bizony, nagyobb eredményt kellett volna elérni! Ma már azt mondom, hogy az a 70 milliárdos induló program, amivel kezdtük a pótköltségvetés korrekciós javaslatait, az sem volt elégséges. Magyarázatunk van rá. Ma már tudjuk, hogy nem elég és nem elfogadható.
Igenis, komolyan gondolta az induló kormány, hogy létrehozza a szociális partnerekkel a társadalmi-gazdasági megállapodást. Ezért ment bele ilyen kompromisszumokba, amelyek az induló 70 milliárdos programot 40 milliárdra csökkentették; ezért ment bele abba, hogy '95-ös költségvetését is, amennyire lehet, megegyezéssel, konszenzussal hozza ide a parlament elé. Ott sem ment tovább a mértékekben egyébként indokolt változtatásokon. Be kell látni - magamnak személyesen is be kell látni -, illúzió volt azt hinni, hogy ezek a kompromisszumok megágyazzák a hosszabb távú társadalmi-gazdasági megállapodás létrehozásához szükséges feltételeket. Be kell látni, hogy a szociális partnerek rövid távú érdekei erőteljesebbek voltak annál, semhogy ezek a kompromisszumok elégségesek legyenek ahhoz, hogy végül is a mindannyiunk által kívánt társadalmi-gazdasági megállapodás létrejöjjön.
De a kritikát megfordítani és azt mondani, hogy arra se volt szükség - mármint arra a szerény 40 milliárdos eredményt hozó pótköltségvetésre -, ez egyszerűen a konkrét adatok ismeretének hiányára vagy tudatos eltorzítására és félremagyarázására vezethető vissza. Tehát ha önök kritizálnak, azt kritizálják, ami valóban kritizálható, ne azt, amire egyébiránt szükség volt.
Inflációs összefüggések. Örvendetes, hogy 19 százalék - tehát 20-on belül - volt 1994-ben az inflációs ráta. És most a kormány orra alá dörgölik, hogy bezzeg a gazdaságpolitika megváltoztatásával ebben az évben 28-29 százalékkal, tehát majdnem 10 ponttal, a gazdaságpolitika végrehajtásának eredményeként fölment ez az inflációs ráta.
Tessék mondani, miért nem nézik meg, hogy mi van e mögött?! Csak három tételt említenék. Az első: közgazdasági tény, hogy 1992-93-94-ben egy erőteljes, változó mértékű reál-effektív felértékelés valósult meg a magyar valutánál. Ez a reálfelértékelés drasztikusan rontotta a magyar gazdaság teljesítményét a külpiacokon. Egész egyszerűen azért, mert leértékelte az exportot, és olcsóbbá tette az importot. Kimutatható, hogy a nominális árfolyam-politika 1992-93-ban és '94 első felében nemcsak a termelői árakat nem követte, hanem bizony nagyságrendi eltérés volt a fogyasztói árindex és a nominális leértékelés között.
Az a különbség pedig, ami az európai, illetve a világpiaci árak és a hazai árak közötti különbséget az árfolyamban el kellett volna hogy ismertesse, késett, tudatosan törekedve arra, hogy alacsony szinten tartsák az inflációt, és a választások előtt leértékelésre lehetőleg ne kerüljön sor. Ennek azonban az a drasztikus exportcsökkenés és importnövekedés volt az ára, ami többek között rontotta a folyó fizetési mérleget '93-ban is meg '94-ben is.
Ha kritizálható az új kormány tevékenysége, akkor azzal kritizálható, hogy nem tette meg '94-ben az árfolyam-korrekcióhoz szükséges teljes nominális leértékelést. Tett egy lépést augusztusban 8 százalékkal, majd utána várt, és csak '95 márciusában tette meg a másik lépést. Holott '94 decemberében már tudtuk, hogy elkerülhetetlen a második korrekciós lépés is. Ámde mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a '94-es fogyasztói árindexben nem jelent meg a valódi árfolyam-korrekció, az átcsúszott '95-re. Amit önök elmulasztottak, az megjelenik a '95-ös fogyasztói árindexben ennek a kormánynak a pótlólagos intézkedése nyomán.
Energiaár-rendezés. Mindenki tudta - és nemcsak törvényi előírás van, hanem pontosan tudta -, hogy az a támogatott vagy veszteségveszéllyel járó költség-ár viszony, ami az energiaszektorban kialakult, nem tartható. Végre kellett volna hajtani hamarabb az energiahordozók áremelését. Nem csinálták meg, tudatosan, nem épült be az energiaár-emelés a '94-es árindexbe - terheli a '95-öst. Benne van az emelkedésben, ebben az egyszeri emelkedésben, amely 1995-ben bekövetkezik az árak oldaláról.
Mezőgazdasági felvásárlási árak, tisztelt Ház! Mikor nyílt nagyra az agrárolló? 1993-94-ben. A felvásárlási árak növekedése ebben az esztendőben indult meg igazán. A garantált árakkal van valami kapcsolata a kormányzatnak és a gazdaságpolitikának. Ha azt akarjuk, hogy a mezőgazdaság egyáltalán működőképes legyen, ennek az ollónak a zárására szükség van. 1994-ben nem következett be, '95-ben igen. Benne van a '95-ös egyszeri 28-29 százalékos árindexben. Ne tessék tehát azt mondani, hogy vívmány a 19 százalékos árindex '94-ben, és istencsapás, bűn a 28-29 százalékos '95-ben.
(12.00)
Ha időben megteszik az intézkedéseket, akkor valószínűleg egy kiegyenlítettebb árszínvonal, egy kiegyenlítettebb reálbér-színvonal, és az ahhoz igazodó fogyasztás és végső felhasználás alakul ki. Akkor nincs 19-29 százalék közötti amplitúdó egy évben - nem akarok pontos számokat mondani, nincsenek előttem, valószínűleg megfeleződik 5-5 százalékponttal -, nincs a tavalyi esztendőben 8-9 százalékos reálbér-növekedés és az idén 10 százalékos reálbér-csökkenés. Nincs tavaly 5-6 százalékos reálnyugdíj-emelés, az idén pedig nagyjából ennél valamivel kisebb, 3-4 százalékos reálnyugdíj-csökkenés. A gazdaság kevésbé rángatódzik ezekben az években, ha következetes a politikában az előttünk lévő kormány.
Tehát ne csak azt tessék mondani, hogy itt most van egy inflációgerjesztő gazdaságpolitika, van egy bércsökkentő, reálbércsökkentő gazdaságpolitika, hanem tessék megnézni, hogy mi vezetett oda, miért következett be ez az elkerülhetetlen változtatás.
Végezetül a harmadik téma: megdöbbenéssel hallgattam két ellenzéki hozzászóló részéről is, hogy ahelyett hogy pótköltségvetést csinált a hivatalban lévő kormány, ahelyett azt kellett volna, hogy a már elkészített kvázi kész államkincstárról szóló törvénytervezetet terjeszti be a parlamentbe, és a már kvázi kész államháztartási reformról szóló komplex törvénytervezetet terjeszti ide.
Én abban a helyzetben vagyok, hogy szerencsétlenségemre örököltem Szabó Iván székét, személyesen tudom tehát, hogy mi volt kész és mi nem volt kész. Köszönő viszonyban nem voltak azok az anyagok egy törvénytervezet igényével, parlament elé terjeszthetőségével, amire most önök hivatkoznak.
A kincstárban egy francia fordítás állt rendelkezésre, aminek az alapján el lehetett indulni, de ugye, azt senki nem gondolja komolyan, hogy egy francia törvény módosítása elégséges ahhoz, hogy ide, a parlament elé terjessze egy felelős kormány. Az úgynevezett államháztar-tásireform-törvénytervezetről pedig inkább ne beszéljünk. Azért ne beszéljünk, mert az bizony még ma is meglehetősen embrionális állapotban van egy év kemény munkája után, s ennek a vitájába most nem érdemes belemenni, hiszen majd jön a parlament elé az államháztartási törvény módosítása.
Nem érdemes tehát, tisztelt Ház, azt a látszatot kelteni, hogy a pótköltségvetés vitte el az energiát egyébként elő nem készített törvényjavaslatok tárgyalása elől. Ha lettek volna ilyen előkészített törvényjavaslatok, mi lettünk volna a legboldogabbak, ha nem kell a munkát gyakorlatilag elölről kezdeni. Fájdalom, azonban ezt kellett tenni és ez a magyarázata annak, hogy később kerülnek ide ezek a törvényjavaslatok. Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiban.)
