DR. ISÉPY TAMÁS
DR. ISÉPY TAMÁS
DR. ISÉPY TAMÁS (KDNP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Feltételezésem szerint megalapozottan senki sem vitathatja, hogy az Országgyűlés működése olyan országos jelentőségű és rendkívüli ügy, ami megér egy misét és egy napirend előtti felszólalás tárgya lehet. Az időszerűség önmagában is felszólalási indok, hiszen tegnap kezdtük meg az új ülésszakot, és nem mindegy, hogy milyen ősz szökik majd be ide a Kossuth térre: nesztelenül suhanó vagy pedig mennydörgésekkel kísért viharokkal terhes.
Az állampolgárok jelentős része a parlament munkája alapján ítéli meg a politikát, és egy kicsit tisztes arányban felelősek vagyunk azért, hogy az eddig meghozott ítélet elmarasztaló volt. Valahogy nem sikerült enyhítő körülményként elfogadtatni azt a köztudomású tényt, hogy majdnem minden jogállamban a parlament kissé a demokrácia színpada, ahol a látvány, a világítás vagy a szcenikai bravúrok kicsit felfokozott jelentőséget kapnak; viszont jó lenne tudomásul venni, hogy a színpad is dramaturgiai szabályok szerint működik, és e szabályok megszegése bukást eredményezhet - mert Hamletet nyilván nem lehet eljátszani jól fésült bonvivánként vagy Jágót nem lehet eljátszani pozitív hősként; és az sem jó, ha egy erőművész átmegy bohócba vagy egy bohóc átmegy erőművészbe. (Szórványos taps.)
A dramaturgiai szabályok természetesen nem zárják ki a szellemes szópárbajokat és éles vitákat, hiszen a sótlan étel ízetlen és a vita nélküli parlament dögunalmas. Tehát, ha ezeket mellőznénk, akkor szintén megsértenénk a dramaturgiai szabályokat. Buffon híres mondása szerint a stílus az ember, és ha a skolasztikus szillogizmus szabályai szerint ezt továbbvisszük, akkor a politikus is ember, még ha vitatja is bárki. Éppen ebből az következik, hogy a stílus: a politikus.
Tehát mit kellene tennünk az ügy érdekében? Nem azért, hogy felmentő ítéletet, de legalább enyhe ítéletet kapjunk a társadalomtól. Valahogy azt gondolom, hogy ha már konszenzussal elfogadott Házszabály működik, akkor jó lenne közös megegyezéssel kialakítani egy illemkódexet, egy magatartási szabályt a parlamenti vitákkal kapcsolatban, hiszen lényegében a mi magatartásunktól függ, hogy a társadalomban meglévő politikai csömört növeljük, vagy pedig fordítva: megalapozzuk a politikai kultúrát. (Szórványos taps.)
A megszületni remélt illemkódex jegyében a parlamenti ülésszak kezdetén a KDNP nevében szeretném rögzíteni, hogy keserű tapasztalataink ellenére változatlanul konstruktív ellenzéki szerepre törekszünk, ami azt jelenti, hogy a most koalíciós, korábban ellenzéki pártok korábbi gyakorlatával szemben nem mondunk nemet, csak indokolással, azokra a törvényjavaslatokra, amelyek a gazdasági helyzet javítását, az ország fellendülését és az életszínvonal emelkedését szolgálják, mert mindannyian érdekeltek vagyunk, hogy ez megtörténjék.
Sajnálatos azonban, hogy az elmúlt időszakban csak elvétve találkoztunk ilyen tartalmú előterjesztésekkel, és minden, rendelkezésünkre álló eszközzel elkeseredett küzdelmet kellett folytatnunk a magyar társadalom érdekeivel ellentétes, a gazdasági gödröt mélyítő és az állampolgárokra nehezedő terheket az elviselhetetlenségig fokozó és csupán a hatalmi helyzet megváltoztathatat-lansági szintű bebetonozását szolgáló előterjesztésekkel.
Remélhetőleg nem minősül naiv reménynek annak az elvárásnak a belátása, hogy a kormányzati túlhatalom arányai nem azonosak a társadalmi támogatottság mértékével. És én azt hiszem, Vazul óta a fülekbe ólomöntés valahogy kiment a divatból, és ezért jó lenne, ha nem találnánk süket fülekre azokkal a javaslatokkal szemben, amelyek elutasítása csak a hatalmi túlsúly érvényesítését jelentené.
Szeretném kiemelni, hogy az ellenzéki kivonulások nem a tehetetlenséget leplező látványos tettek, hanem a figyelmeztetés és a tiltakozás utolsó, alkotmányos lehetőségei voltak, és nem az ellenzékre, hanem éppen a túlhatalmat gátlástalanul érvényesítő koalícióra vetnek rossz fényt. (Az elnök a csengő megkocogtatásával figyelmeztet az idő múlására.) Szeretnénk, ha a szavak a jövőben nem mennének el egymás mellett, hanem értelmes mondatban találkoznának.
Ezt az öt percben nehezen összesűríthető felszólalást egy Széchenyi-idézettel - a Naplóból vett idézettel - szeretném befejezni: "Ha hagyjuk, hogy kibeszéljék magukat az emberek, kénytelenek vagyunk úgy találni, hogy egy kicsit mindenkinek igaza van".
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
