DR. VARGA LÁSZLÓ
DR. VARGA LÁSZLÓ
DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Dr. Matheovits Ferencről, az Országgyűlés egykori tagjáról kívánok megemlékezni, aki 1995. április 8-án, Pécsett, 81 éves korában elhunyt.
Matheovits Ferenc 1947 augusztusában a Demokrata Néppárt képviselője lett. 1949 februárjában letartóztatták, és több megszakítással 19 és fél évet ült szabadságvesztésben.
Dr. Matheovits Ferenc jellemében acél, nemzetéhez hű, hitvalló és igazságához tántoríthatatlanul, néha makacsul ragaszkodó férfi volt. Ezek a tulajdonságok még a demokráciában, szabadságban és függetlenségben sem könnyen érvényesülnek, hiszen korunkban az önzés, a politikában egymás tiprása, a hatalomvágy olyan jelenségek, hogy ilyen embernek a tulajdonságai bizony hátra szorulnak és mondhatnám alig láthatók. A diktatúrában pedig ezen tulajdonságoknak egyike is elég volt, hogy valaki az életét elveszítse.
Őt nem fosztották meg az életétől, de megfosztották szabadságától és óriási kultúrájától, műveltségétől is, mert szellemi életét szétporlasztották, és lényegében 19 és fél év után egy szellemi roncs lett.
Soha nem panaszkodott. Áldozatvállalásával nem kérkedett. Akik pedig őt elítélték vagy megkínozták, azokra csak azt mondotta: remélem, megbánják bűneiket, és jóváteszik hibáikat.
1980 után, amikor - több megszakítással - legutoljára kiszabadult, csak egyet kívánt, mivel minden támogatás nélkül volt, legalább a nyugdíját megkapja. Azzal utasították vissza, hogy aki 19 és fél évig nem dolgozott, annak nem jár nyugdíj.
1982-ben végre levelezésbe kerültem vele, és Varga Bélának - aki ma a Kútvölgyi kórházban fekszik -, a Nemzetgyűlés volt elnökének segítségével mégis sikerült útlevelet kapniuk hű feleségével, Gizikével. Találkoztam velük Spanyolország egyik nagy ékességén, Mallorcán.
Amikor megérkezett, leültünk, azt mondtam neki: 1948 júliusában találkoztunk, beszélgettük a parlament folyosóján. Sok mindenben nem értettünk egyet, de kérlek, mondj el mindent attól a naptól kezdve, amikor utoljára láttuk egymást.
A mediterránon este leülni: a csillag közel van, az ember majdnem eléri, hűs a szellő... És miután nem írt le semmit soha, két-három estén, éjszakába nyúlóan elmondotta problémáit, szenvedéseit. Engedjék meg, hogy emlékezetem könyvét kinyissam, s az ő szavaival egypár dolgot elmondjak.
A jogász. Fiatalon a királyi táblához került gyakornoknak. Azzal fogadta a tábla elnöke, hogy "Fiam! Itt a táblaelnökök egy kicsit elmaradtak a munkával, próbálj segíteni nekik." Két hónap alatt negyvenöt végzést hozott, minden restanciát feldolgozott, és a királyi tábla elnöke azt mondta: "Fiam! Ilyen jogásszal még nem találkoztam, te leszel Magyarország igazságügy-minisztere." Nem lett. A parlamentben ékesen felszólalt. Moór Gyula ment hozzá, a nagy jogfilozófus, és azt mondotta: "Fiam! Végre egy jogászt hallottam. Nagy jövő várna rád." Nem várt rá.
Hallatlan keménységgel dolgozott az igazságáért. 1949 februárjában e Házba bejött, de mögötte két ávéhás követte már, s nem engedték egy percig sem szabadon. Odament az elnök úr egyik elődjéhez, Nagy Imréhez és azt mondotta: "Az elnök úr elnöke még-e az Országgyűlésnek?" Azt mondta: "Igen, fiam, az vagyok."
(22.00)
"Akkor szíveskedjék kiparancsolni a két ávéhás pribéket, aki itt is követ és nem engednek még a lakásomra sem elmenni." Nagy Imre megtette. Hozzá kell tennem, amikor '56-ban a Kereszténydemokrata Néppárt küldöttsége jelentkezett Nagy Imrénél, Nagy Imre azzal fogadta őket: "Hol van Matheovits, mert a humanisták, függetlenül attól, hogy milyen pártban vannak, találkoznak".
1964-ben került harmadszor bíróság elé. Ránézett a tanúra, aki barátja volt, és akit rávettek, hogy valljon ellene. A tanú visszavonta vallomását e tekintetre, amire Matheovits Ferenc azt mondta a bírónak: "Kérem, visszavonta a tanú a vallomását, kérem a vádat elejteni és szabadon bocsátani!" A bíró azt mondotta neki: "Visszavonták-e vagy nem vonták, nem érdekes, a tíz évet megkapja!" Megkapta! A börtönigazgató többször felhívatta magához, mert Matheovits Ferenc követelte legalábbis az egyharmad elengedését. A börtönigazgató azt mondta: "Írja alá ezt a papírt, hogy tévedett és szabadlábra helyezzük." A válasza az volt: "Maguk tévedtek, én nem írom alá!" A tíz évet megint kitöltötte, ezzel lett 19 és fél év.
Hitvalló volt! 1948. december 23-át írunk, Mindszenty bíboros ellen már folytak a sajtótámadások. Két barátjával - Kisházi és Gróh szintén képviselőtársai voltak - elmentek az esztergomi prímási palotába, alig tudtak bejutni, mert az ávéhások már körülvették. Megmutatta a képviselői igazolványát, bejutott. Ott ült a bíboros lehajtott fővel, és csak ennyit mondott nekik: "Van még Magyarországon három ember, aki meglátogatja ártatlanul üldözött bíborosát." Volt! De csak három!
Természetesen köztünk is felmerült a kérdés, én sokat vitáztam vele, hogy akik ily keményen ragaszkodnak az igazságukhoz és tántoríthatatlanul makacsok, vajon a politikában nem az-e a hivatásuk, hogy el kell bukniuk, mert nem tudnak megalkudni. Örök problémánk marad, hogy Kossuth, Széchenyi, Deák között nehéz megtalálni, kinek volt igaza, és valószínűleg annak van igaza, aki azt mondja - és én is ezt vallom -, hogy mind a háromnak. Az egyik a láng, a másik az építés, a harmadik a bölcsesség. Dr. Matheovits Ferencet nem ismerte e Ház, és idehaza sem ismerték. Amikor sikerült nekem odakinn egy nemzetközi sajtóvállalattal megállapodni és egy cikket tudtam róla írni '75-'76-ban, Indiától kezdve Ausztráliáig megjelent, abban csak azt írtam, hogy ő is azok közé tartozott, akik sokat szenvedtek, csak abban különbözött, hogy amikor kijött a börtönből, őt nem várta piros szőnyeg, sem állás, sem lakás, egy fillér sem, hanem csak a további megpróbáltatás. Ez volt a különbség azok közt, akik nemzetükhöz és hitükhöz hűek voltak.
Végül felmerül a kérdés, hogy hiába élt-e, hisz nem is ismerték sokan. Azt mondom, hogy mindenki, aki a közéletben tisztán dolgozik és a közért dolgozik és az önérdekét háttérbe tudja helyezni, úgy érzem, az mindig példaképünk lehet. S remélem, hogy ezek a megemlékezések, amelyek róla el fognak hangzani vagy amelyeket írni fognak róla, eljutnak Pécs városához, Pécs polgármesteréhez, a közgyűléshez. Nagyon bízom abban, hogy kap egy emlékművet márcsak azért is, hogy ha arra megy a pécsi vagy a magyar vándor, vagy külföldi látogató, álljon meg egy percre és gondolkozzon, hogy volt egy férfi, aki soha nem hajtott fejet az önkénynek, aki nemes életét és elvét tettel fedezte, és odaadta lényegében az emberi értéknek egyik legnagyobbikát, a szabadságát elveiért, hazájáért és hitéért. Köszönöm. (Taps.)
