DR. SEPSEY TAMÁS
DR. SEPSEY TAMÁS
DR. SEPSEY TAMÁS (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Ház! Amikor a kárpótlási törvénnyel kapcsolatos újabb javaslatokat, módosító javaslatokat tárgyal az Országgyűlés, nem tudok érzelem nélkül hozzászólni ehhez a témához. Nem tudok, hisz a korábbi három évben 1800 nagyon lelkes kárrendezési hivatali dolgozóval együtt dolgoztunk azon, hogy a magyar Országgyűlés által elfogadott kárpótlási törvényeket a jogosultak javára végre tudjuk hajtani.
Ezen munka során meg kellett küzdenünk olyan ellentámadásokkal is, amelyek nagymértékben gyengítették a jogalkotó tisztességes szándékát. Hisz 1991 augusztusától kezdve számtalan fórumon - amit azért tartottunk munkatársaimmal együtt, hogy elmagyarázzuk a törvénynek a rendelkezéseit - a szemünkbe vágták, hogy pl. Torgyán József úr megígérte nekik, hogy vissza fogják kapni az eredeti földjüket, ezért nem is adják be a kárpótlás iránti igényüket, mert majd a strasbourgi bíróságnál elintézik, hogy visszakapják a földjüket.
Hatásos volt ez a propaganda, hisz sokan nem adták be a kárpótlás iránti igényüket. Hittek politikusoknak. Hittek olyanoknak, akik innen, az Országházból küldték az üzenetet, hogy ne tegyétek. Hittek azoknak a politikusoknak is, akik más pártokból lebeszélték a jogosultakat, hogy úgyse fog semmit se érni a kárpótlási jegyük, nem érdemes beadni. S ezért kellett még a jelenlegi kormánytöbbség által sokat szidott korábbi Országgyűlésnek elfogadni azt a törvényt, hogy ismét be lehessen adni igényeket. Hisz kiderült, hogy 600 ezer embert sikerült megtéveszteni korábban, 600 ezer emberrel lehetett elhitetni, hogy nem ér semmit a kárpótlás. S ez a 600 ezer ember három év alatt megtanulta, hogy valamit ér. Egy lehetőség, s ezért beadta a pótigényét.
Úgyhogy amikor támadják itt a kárpótlást vagy a korábbi kárrendezési hivatalokat, tessenek elgondolkozni rajta, hogy félre lehet-e vezetni még egyszer a becsapottakat, azokat, akiktől a vagyont elvették.
Azért kellett ezt elmondani, mert a kormány által beterjesztett javaslatnak van egy olyan felhangja, hogy ez a törvény milyen szép, ez a törvény milyen jó, ez a törvény mennyit ad. Ad, valóban. Csak a sorok mögé kell nézni, hogy valójában ad-e vagy pedig látszólagos engedményekre kényszerül a kormány, hisz ez az életjáradéki módosítás olyan, mint a mesében az egyszeri leány a két szita között levő galambbal, szétnyitja, volt is, meg nincs is.
Hisz mi volt valójában a kárpótlási törvénynek a célja? Vagyonhoz juttatni az egykori jogfosztottakat. Vagyonhoz. Hisz családi vagyont vettek el tőlük. Földet, házat, ékszereket, gyárakat, üzemeket, boltokat.
Amikor az Országgyűlés öt évtized lélekromboló hatásait próbálta meg jóvátenni, akkor elsődlegesen az volt a szándéka ennek a törvénynek, hogy az állami vagyon magánkézbe adása során a kárpótlási jegy közvetítő eszköz legyen. Hogy vagyont kaphassanak azok, akiktől vagyont vettek el, hogy a vagyonnak a működtetése ne csak az ő javukat, az eredeti tulajdonosok javát szolgálja, hanem a gyerekeikét, az unokáinak a javát, a dédunokáknak a javát szolgálja.
Ehhez képest az az elképzelés, hogy életjáradékra lehessen a jegyet váltani, egy szociális típusú elképzelés volt. Hogy akiknek igazából nincs szándékuk vállalkozni, családi körülményeik folytán egyedül maradtak, föl akarják élni a vagyont, azok számára az életjáradék biztosítsa azt a lehetőséget, hogy havonta, a költségvetés lehetőségeihez képest elfogadható mértékű életjáradékot adjon. Nagyon kiviláglott ez az 1992. évi XXXI. törvénynek a vitájában. Az akkori Kereszténydemokrata Néppártnak a vezérszónoka nagyon pontosan összefoglalta ezeket a célokat. És hadd idézzek annak a vitának egy másik felszólalásából. Soós Károly Attila, jelenleg politikai államtitkár úr akkor a következőket mondotta: "A tisztelt kormánynak e csapnivaló törvényjavaslat benyújtása helyett arról kellene gondoskodnia, hogy a kárpótlási jegy valóságos érték legyen. Ennek érdekében pedig megfelelő privatizációs kínálatot kell biztosítani, megfelelő vagyoni értékeket kell kínálni a kárpótlási jegyekért. Biztosítsanak a kárpótlási jegyek mögé megfelelő privatizációs kínálatot, azaz lehessen a kárpótlási jegyeket megfelelő vagyoni értékre váltani. Akkor magántársaságok egymással versenyezve fognak életjáradékot kínálni azoknak, akik erre akarják átváltani a kárpótlási jegyüket."
Azt hiszem, ha államtitkár úr ezt az álláspontot képviseli a jelenlegi kormányban, akkor nem lett volna szükség arra, hogy ezt a törvényjavaslatot a kormány beterjessze. Hisz valójában mit mond ki ez a javaslat? Hogy az állam a korábbi kötelezettségét, hogy vagyont ad a kárpótlási jegyek ellenében, nem fogja betartani.
Lakos miniszter úr expozéjában erre nyíltan utalás is történt. De azért hadd igazítsam ki egy mondatát. Nem igaz, hogy a kárpótlási részvénycserék nem lettek volna sikeresek. Akkor nem tetszettek korábban látni a TV-Híradót, vagy nem olvasták az újságokat (Zaj.), amikor arról cikkeztek és mutattak valóban elszomorító képsorokat, hogy éjszakáznak a bankfiókok előtt, amikor meghirdetik, hogy az állam OTP-részvényeket, Egis-részvényeket, Chinoin-részvényeket - és sorolhatnám még tovább a társaságok neveit - becserél kárpótlási jegyre. Ezek a részvénycserék voltak a legsikeresebbek, hisz egy jó vagyont adtak a kárpótlásra jogosultaknak.
Ezeket a részvénycseréket tetszettek leállítani, tisztelt kormány, akkor, amikor a választások után a többség akaratából önök kerültek döntési pozícióba. 1994 közepétől kezdve az eredeti jogosultak valóban semmit nem tudnak csinálni a kárpótlási jegyükkel. A földárverések befejeződtek. Az a 2 millió aranykorona, ami még hátravan, igazából nem egy komoly mennyiség. A részvénycserék biztosították volna a kárpótlási jeggyel szembeni vagyont, de ezt - holnap majd a privatizációs törvényjavaslat vitája során elmondom - másra tetszenek szánni, nem az eredeti jogosultaknak. Nem ők fogják megkapni a Matávnak a részvényeit, nem ők fogják megkapni a gázszolgáltatók részvényeit, nem ők fognak részesülni a tőlük elrabolt vagyonból, hanem mások.
Nekik mi lesz kínálva? Ez az életjáradék. Ami csak az övé, az eredeti jogosulté, élete végéig megilleti. De ha meghal, ha korábban hal meg - és nagy valószínűséggel korábban fognak meghalni a kárpótlásra jogosultak, mert ők szenvedtek és sok nehézségen mentek keresztül (Folyamatos zaj.) -, nem kapja meg az életjáradékot sem a feleségük, sem a gyerekük, sem az unokájuk. Akik az életjáradékot választják, azok föl fogják élni ezt, és nem tudnak részesülni abból a vagyonból, amely az 1991-es törvényalkotók elképzelése szerint megteremtette volna a magántulajdonon alapuló magyar középosztályt vagy kis osztályt. Amely lehetővé tette volna, hogy a privatizáció során azok, akiktől vagyont vettek el, részesedjenek, hisz nekik nincs pénzük. Ők nem tudnak majd részt venni azokon a nagy pályázatokon, ahol készpénzzel lehet fizetni. Ugyan már...
Képviselőtársaim! Tessenek elgondolkozni rajta - és holnap erről bővebben fogok szólni -, hogy ez a szándék? Ez a tisztességes eljárás a kárpótlásra jogosultakkal szemben? Én azt hiszem, nem. 1994 szeptemberében bátorkodtam fölhívni a kormány figyelmét: neki kell cselekedni. Az ő joga és kötelessége, hogy hajtsa végre a kárpótlási törvényeket. Be is nyújtottam két törvényjavaslatot, éppen az életjáradék tekintetében, hivatkozván arra, hogy mivel nem lesz privatizációs kínálat, már 1994 szeptemberében tegyük lehetővé az életjáradék-igénybejelentés ismételt megnyitását.
(16.00)
Akkor a tisztelt Ház nem szavazta meg sürgősséggel az indítványomnak a tárgysorozatba-vételét. Nem tartotta időszerűnek.
Most a kormány - nagy mellénnyel - az Országgyűlés elé terjeszti ezt a javaslatot. Sokkal korábban kellett volna. Azóta ezeknek az embereknek nagyon nagy vagyonvesztése következett be.
Úgy hallottuk a miniszteri expozéban, hogy azok jogosultak életjáradékra váltani kárpótlási jegyüket, akik tavaly december 31-éig betöltötték a hatvanadik életévüket. Az én jogszabály-ismeretem szerint ez a tavaly 1991. december 31-e. Azt hiszem, tisztelt Miniszter Úr, valami nyomdahiba lehetett az ön expozéjának leírásában, mert aki 1991. december 31-én - vagy korábban - betöltötte hatvanötödik, most hatvanadik életévét, az lesz jogosult a jegyét életjáradékra váltani.
Valóban olyan nagy dolog - lehet feltenni a kérdést-, hogy hatvanötről hatvanra szállítjuk le az életkorhatárt? Szerettem volna, ha ez a törvényjavaslat megfelel a Házszabály előírásainak. Hiszen a Magyar Országgyűlés Házszabálya 97. § (2) bekezdése azt mondja, hogy egy-egy törvényjavaslat indokolásában a társadalmi, gazdasági hatásokat - lehetőség szerint számszerűsítve - be kell mutatni. Ennek a törvényjavaslatnak az indokolása semmiféle gazdasági hatást nem mutat be. Számszerűsítésről pedig főleg nem szól. Tudjuk, hogy mennyibe fog ez kerülni? Tudjuk, hogy van-e erre fedezet? Tudjuk, hogy hány embert érint? Nem. Nem hangzott el.
Engedtessék meg nekem, hogy átvegyem a kormány szerepét... (Derültség az MSZP padsoraiban. - Közbekiáltások: Nem kell!)..., és néhány számszerű adatot hadd mondjak el! Ha már a kormány nem találta illőnek, hogy a tisztelt Házzal ismertesse ezeket az adatokat, úgy gondolom, a Házszabály előírásainak megfelelően, talán nem árt, ha tetszenek tudni, hány ember sorsát érinti, milyen kihatású, elbírja-e az ország, vagy nem bírja el.
A rendelkezésemre álló adatok, az első és a második törvény alapján beadott igényeknek az életkori feldolgozottságát tartalmazzák. Az eredeti törvény alapján 300 ezer hatvanöt év feletti jogosult volt, aki az első törvény alapján adta be igényét, és 34 ezer, aki a második törvény alapján. Nagyon nagy számnak tűnik. De ha megnézzük, hogy abból a 300 ezerből hány személy részesül 100 ezres vagy annál magasabb összegű kárpótlásban, akkor egészen más lesz a helyzet, hisz' 100 ezer forint alatt 209 ezer kárpótlásra jogosult van. És 100 ezer forint alatt - az alacsony összegszerűség miatt - nem érdemes életjáradékra váltani a kárpótlási jegyet.
Tízezer fő az, aki a második kárpótlási törvény alapján 100 ezer forintnál kisebb kárpótlási jegyet kapott, tehát ott 24 ezer fő az, akinél gazdasági megfontolások alapján egyáltalán szóba jöhet a jegynek az életjáradékra történő beváltása.
Ha bővítjük ezt a létszámot - tehát hatvanötről hatvanra csökken -, akkor még 110 ezer fő lesz az első kárpótlási törvény alapján, aki ezzel a kedvezménnyel élhet, de közülük igazából csak 85 ezer, akinek 100 ezer forintnál kevesebb kárpótlási jegy jutott. Tehát a tényleges bővülés az a 110 ezernek és a 85 ezernek a különbözete, vagyis 25 ezer fő. Ugyanez a második kárpótlási törvény alapján 11 ezer pluszt jelent. Ilyen létszámban kell tehát gondolkodnunk.
Most azt is tudni kell, hogy '91. végén kezdődött el a határozathozatal, '93 közepére az első törvény, '94. közepére a második törvény végrehajtása befejeződött. Elméletileg kell feltételezni, hogy mindegyik jogosult megtartotta a kárpótlási jegyét, nem vett rajta részvényt, nem vett rajta önkormányzati lakást, nem vett rajta olyan vagyontárgyat, amely kárpótlási jegyért vásárolható volt. Ez egy elméleti feltevés.
Nagyon kevés eredeti jogosult lehet már, aki igazából rendelkezik kárpótlási jeggyel és még mindig abban bízik, hogy az állam vagyont ad érte. Mert azok vártak ki, azok nem adták el a kárpótlási jegyüket, akik be szeretnék fektetni privatizálandó állami vagyonba.
Tehát valójában az életjáradéki törvénynek olyan bemutatása, hogy sok százezer kárpótlásra jogosultnak a gondját megoldja, nem helyénvaló. Ezzel tisztában kell lennünk. Azok számára adhat ez a törvény lehetőséget, akiknek a póthatáridő alatt benyújtott igényét bírálják el. Tudomásom szerint az átlagos kárpótlás összege 40-50 ezer forint a póthatáridőben beadott kérelmek esetén.
Tehát nagyon szép az a törekvés és nagyon szép az az igyekezet, de nem biztos, hogy olyan hatást fog kiváltani, amelyet itt a miniszteri expozé megpróbált a társadalommal érzékeltetni. Ez egy bűntudat kifejeződése, hiszen fél év alatt a kormány semmit nem tett a jegyek értékállóságának megtartása érdekében. Soha nem látott mélységekbe süllyedt a jegynek a tőzsdei árfolyama. Ezt nem lehet kompenzálni azzal, hogy most megnyitom az életjáradékra váltásnak az ismételt lehetőségét - hiszen ez nem vagyont ad.
Engedtessék meg nekem annak a költői kérdésnek a feltevése, hogy valóban kétszer annyit ad-e ez a kormány, mint amit a korábbi országgyűlés által elfogadott törvény. (Közbeszólás az MSZP padsoraiból: Háromszor annyit.) Nem. Hiszen 1994. december 31-éig ezek a kárpótlási jegyek kamatoztak. A végső kamatnak az összege, 10 ezer forintos kárpótlási jegyre vetítve, 17 100 forint. Tehát, aki most váltja be kárpótlási jegyét életjáradékra, annak a 100 ezer forint címletértékű kárpótlási jegye esetében a beszámításra kerülő érték 171 100 forint.
Miután '93-ban és '94-ben az Országgyűlés döntött arról, hogy növelni kell az életjáradék összegét, ez a növelésekkel együtt körülbelül az 1991. évi XXXI. törvényben meghatározott alapösszegnek a kétszerese lett. Tehát ilyen szemmel kell nézni ezt a törvényjavaslatot.
A törvényjavaslat az 1994. december 31-ei kamatozási értékhez igazítja ezeket az összegeket, ami korántsem egy olyan nagymértékű növelés - még ha az Országgyűlés által közben elhatározott emeléseket is figyelembe vesszük -, mint ahogy az előterjesztés első olvasatakor a naiv és gyanútlan olvasónak feltűnne.
Az összegszerűséget figyelembe véve sem kerülnek sokkal kedvezőbb helyzetbe a kárpótlásra jogosultak, sőt, nyugodt lélekkel mondhatom - visszautalván a kezdetkezdetén mondottakra: ha ennek a módosításnak az a célja, hogy majd utólag lehessen hivatkozni a gyenge privatizációs kínálatnál, hogy miért nem az életjáradékot választották, akkor igenis ez a kárpótlásra jogosultaknak a megtévesztése. Ez a kárpótlásra jogosultaknak a becsapása, mert az állam tudatosan elértéktelenítette a kárpótlási jegyüket, az állam hónapok óta tudatosan semmit nem ad nekik, és egy olyan életjáradéki konstrukciót kínál most, amely az adott személy számára egy szerény életjáradékot ad, de ezt nem tudja örökül hagyni utódainak. Az az elvett vagyon pedig, amely a családé volt, amely azt a célt szolgálta, hogy az utódok könnyebben élhessenek meg, az végképp, teljes egészében semmivé foszlik.
Nem tudom értékelni egyébként a törvényjavaslatnak azt a mondatát, hogy hivatalból kell a korábban beadott igények alapján a mostani összeget átszámolni. Kíváncsi leszek, hogy erre a kormány milyen választ tud adni.
(16.10)
Hisz' aki 1992 decemberében váltotta be a jegyét életjáradékra, annak az alapösszegét a '92. december 31-én átadott kárpótlási jegyek összege alapján kellett megállapítani. A mellékletben szereplő összegek viszont a '94. december 31-ei kamat alapján lettek megállapítva, ezért igen furcsa, hogy a hivatalból való megállapítás alapján hogy fogják tudni kiszámolni, most egy '92. december 31-ei életjáradéki kérelem szerint milyen összeg jár a kárpótlásra jogosultaknak.
A '92. évi XXXI. törvény vitájában Csehák Judit képviselő asszony tolmácsolta a szociális bizottság aggályait. Ezek között ott szerepelt, hogy lesz-e privatizációs bevétel '95-ben, '96-ban, '97-ben, a költségvetés számára milyen megterhelést jelent ez a fajta kötelezettségvállalás. Vajon a társadalombiztosítást nem lehetetleníti-e el, hogy foglalkozni kell olyan igényekre jutó pénzösszegek kifizetésével, amelyek nem a társadalombiztosítás feladatát képezik? Én reméltem, hogy amikor a képviselő asszony abba a pozícióba került, hogy többségi párt tagjaként el tudja fogadtatni a javaslatát, akkor már megoldásokat fog találni a kormányzat azokra a kérdésekre, amelyekre '92-ben állítólag az akkori kormánytöbbség rossz megoldásokat talált. Úgy tűnik, hogy mégsem. Mert ez a javaslat egyáltalán nem szól arról, hogy '97-ben, '98-ban ki fogja átutalni a társadalombiztosításnak az életjáradék fedezetét, ha nem lesz privatizációs bevétel, privatizációs bevétel hiányában a költségvetés melyik rovatából fogja fizetni a ezeket az összegeket? Úgy tűnik, hogy a tb mégis el tudja végezni azt feladatot, amely '92-ben, úgymond, profilidegen volt számára.
Igen tisztelt Képviselőtársaim! Nagyon nehéz úgy szólni a kárpótlásról, hogy az utóbbi néhány évben morális tekintetben feje tetejére állt Magyarországon a világ: azokat tetszenek elítélni, akik megpróbálják jóvátenni a múlt rendszerek által okozott, elfogadhatatlan bűnöket. Úgy tűnik, hogy akik megpróbálják jóvátenni ezeket a sérelmeket, azok a bűnösök, és akik elvették a vagyont, akik jelenleg is használják a vagyont, azok az áldozatok, azok nevében föl lehet szólalni, azoknak a jogait kell az Alkotmánybíróság és a magyar alkotmány útján védeni, de azoknak a százezreknek és millióknak a jogaira, akiket az életüktől, szabadságuktól, vagyonuktól fosztottak meg, legyinteni kell, és azt mondani, hogy felejtsük el, mert ez a múlt.
Én hittel vallom önöknek: ha ilyen morális közállapotok alakulnak ki Magyarországon, soha nem lesz igazi demokrácia, soha nem lesz olyan jogállam, amelyre a magyar hazafiak többsége vágyik. A múlt bűnöseit néven kell nevezni, meg kell őket büntetni, a múltnak a kárvallottjait pedig a lehetőségekhez képest kárpótolni kell.
Ez az életjáradék nem a lehetőségekhez képesti kárpótlást ad. Ez maradjon olyannak, aminek '92-ben szánták: azok számára havi életjáradék, akik nem akarnak gondoskodni a családjukról, akik föl akarják élni a kárpótlási jegyüket - de azok számára, akik jövőben gondolkoznak, ahogy államtitkár úr mondotta '92-ben, a kormányzat tisztességes vagyonkínálatot biztosítson, mert jár nekik, jogos. Köszönöm szépen. (Taps a jobb oldalon.)
