FARKAS IMRE
FARKAS IMRE
FARKAS IMRE (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Képviselőtársaim! Az elmúlt hetekben a privatizációs törvény tervezetéről nagyon sokféle véleményt hallhattunk. Elhangzott kormányzati oldalról, hogy ez maga az a csodafegyver, amivel a privatizációs gondokat egy csapásra fel lehet oldani. Ellenzéki oldalról ennek ellensúlyozásaként az is elhangzott, hogy ez a törvény úgy rossz, ahogy van, és célszerű azt visszavonni.
Vajon segíti-e ez a magatartás, amit itt a parlamentben e törvény kapcsán tanúsítunk, hogy a közvélemény - amely egyébként amúgy is megosztott a privatizációt illetően - helyes álláspontot alakítson ki magában?
Tudtommal e kérdés kapcsán öt parlamenti frakció határozottan elkötelezte magát, hogy a kérdésben mindenképpen valami megoldásra, konstruktív eljárásra törekszik - részben azok a frakciók, amelyek már tapasztalták a privatizáció nehézségeit, ezért tudatában vannak, hogy ez milyen nehéz kérdés, részben azok a mostani kormánypárti frakciók, amelyek most kerültek abba a helyzetbe, hogy számolhatnak e kérdés nehézségeivel. Másrészt úgy érzem, hogy ez a magatartásunk azt sem segíti, hogy ezt a törvényt - amely önmagában valóban nagyon bonyolult, és kizárólag csak a költségvetés vitájához lehet hasonlítani - minél hamarabb be tudjuk fejezni.
Megítélésem szerint ebben a témakörben úgy tudunk előrehaladni, ha sokkal reálisabbak leszünk, mint ahogy ezt eddig tettük.
A magam részéről ezt a tervezetet - hogy hű legyek ehhez a gondolathoz - hullámzó teljesítményűnek tartom. Vannak benne eredeti, nagyon hasznos részek. Jó lett volna és nagyon örültem volna - azt hiszem sok más képviselőtársammal, illetve az előterjesztőkkel együtt -, ha ezeket az elemeket az ellenzék egy-két biztató szóval illette volna. Sajnos, vannak a törvénytervezetnek olyan részei is, amelyek nem mutatnak túl a korábbi gyakorlaton, s mivel az nem adta a probléma megoldását, elégedetlennek kell lennünk azzal az állapottal, azzal a szinttel, amelyet a törvénytervezet tartalmaz.
Úgy érzem, akkor vagyunk korrektek, ha kormánypárti oldalról is hangsúlyozzuk ezeket a negatívumokat. Átfogó értékelésre sem időm, sem felhatalmazásom nincs, ezért néhány példát szeretnék elmondani, igazolva az eddig elmondottakat.
Elsőként egy pozitív példát említek, amit a törvény az eladási, illetve vételár komplexebb számbavételeként említ.
A tervezet szerint - igaz, csak a kedvezményes értékesítés esetén - a vételár mellett azt is meg kell jelölni, hogy a vevő milyen összeget szán a cég reorganizációjára, illetve fejlesztésére. Ez az elképzés jónak látszik, minden esetben alkalmazni kellene. Egyébként is ezek hiányában hogyan hasonlíthatók össze a különböző ajánlatok? Bevezetésével nyilvánvalóvá válik, hogy a vevő mennyit akar vagy mennyit tud fizetni az eladónak, illetve milyen összeget kíván a cégbe fektetni. Egyértelmű lesz, hogy mi kerül a költségvetésbe - közvetve vagy közvetlen módon -, és mennyi a cég további működtetésére, fejlesztésére.
Ez az elképzelés fékezi azt a magatartást, amely korábban kizárólag a tulajdon megszerzésére irányult, és elhallgatta a következő lépéseket. Különösen a nehéz helyzetben lévő cégeknél lehet vízválasztó ez a megoldás. Itt ugyanis igen alacsony összegre számíthat az eladó, ám ha ezen túl még a cégbe sem invesztálnak, akkor rosszul járhat az eladó, a vevő, a munkavállaló egyaránt.
Ez a követelmény reális rendszerbe, reális mederbe tereli azt a túldimenzionált feltételezést, miszerint a magántulajdon nemcsak jobb, hanem minden helyzetben gyógyír is. Nem tagadhatók a pozitív változások. A bizonytalan állapotok után jótékony hatása van a tulajdonviszonyok rendeződésének. Az értelmes rendcsinálás sokat jelenthet, de tőke nélkül mégsem lehet nagy eredményekre számítani. Erről egyre több értelmes és reális értékelés jelenik meg. Ezekben elismerik: nemcsak maga a privatizáció adja a jobb eredményt, hanem... - és itt néhány szempontot sorolok:
Mindannyian tudjuk, az előterjesztésben is elhangzott és többen is rátértek már, hogy az eddigi privatizáció során általában az ígéretesebb cégek keltek el. Másrészt ezekbe az ígéretesebbnek tartott cégekbe is hatalmas tőkebefektetésekre került sor. Cáfolnám azt a képviselőtársamat, aki lekicsinylően szólt erről, hiszen 180 milliárd forintos befektetés a mai magyar helyzetben semmiképpen nem lekicsinyelhető, márpedig - egy felmérésre hivatkozva mondom - az eddig privatizált cégekbe körülbelül ennyi tőkét fektettek be. Ez a nagy tőkebefektetés valamivel javította az eredményt, és egyértelműen kimutatta, hogy a privatizált cégek helyzete, minősítése, hatékonysága jobb, de még ezek teljesítménye sem kiugró. És ami döbbenetes, hogy a legtöbben még ezzel a tőkével sem a fejlesztéshez jutottak el, csupán a likviditás javításához.
Elképzelhető, hogy ilyen helyzetben mennyi tőke kellene a fennmaradó, nehezebb helyzetűnek számító cégek fejlesztésére. Egy német példa: a privatizáció alkalmával 65 milliárd márka bevétel mellett 200 milliárd márka fejlesztési kötelezettség vállalására került sor. Azt hiszem, ha ezt így együtt kezeljük, akkor ad egy reális képet, hogy milyen potenciál áll ott rendelkezésre a cégek megújítására.
Ez a húzás - mármint az, hogy figyelembe kell venni azt az összeget is, amit a cég fejlesztésére kívánnak fordítani - sokakat aggaszt. Úgy érzik, hogy nem tudják megvenni majd a cégeket, s ez egyértelmű előnyt jelent a külföldi befektető, illetve a külső vevő számára.
Én azt hiszem, hogy ez még mindig jobb, mint néhány napos öröm afelett, hogy sikerült egy cégnek a tulajdonjogát megszerezni, a tulajdonunkban van, majd néhány nap múlva, a cég helyzetét látva, lázas keresgélés forrásbevonások után - amire egyébként aligha van lehetőség -. Ezt követően pedig, akik néhány héttel, hónappal korábban nagy örömmel vették birtokukba a cégüket, most annak a teljes felélésébe és leépítésébe kell hogy belekezdjenek.
(17.00)
A magam részéről nem vagyok ellene a munkavállalói tulajdonszerzésnek és a vezetői tulajdonszerzésnek sem. Tudom, hogy cégek egész sora fog majd így privatizálódni, de úgy érzem, mindenképpen jobb tisztán látni. A vevőknek, vezetőknek, munkavállalóknak előre látni kell, hogy milyen helyzetű a cég, és a vételáron túl milyen összeggel lehet a fejlesztéssel ezt a céget egyáltalán életben tartani vagy eredményessé tenni.
Másrészről ezt nagyon fontosnak tartom az állam, a privatizálók részéről is, hiszen ha a cég olyan embernek vagy olyan közösségnek a tulajdonába kerül, aki a vételárral is nehezen boldogul - és semmi forrása nincs a cég építésére, megújítására -, akkor nagyon elgondolkodtató, hogy kell-e a privatizációt valami statisztikai szemlélet miatt mindenáron erőltetni. Ebben az esetben ugyanis nem az állam kezében fog tönkremenni ez a cég, hanem a magánszemélyeknek a kezében.
A másik példa, amit negatívumként próbálok kezelni - illetve úgy érzékelek -, a vagyonkezelés maga. Számomra ez a rész meglehetősen nagy csalódást okozott. Ez a fejezet formailag sem több a régi szabályozásnál, és úgy érzem, tartalmilag sem. Bizonyára azért lett így kezelve, mert számítások szerint nem sok cég kerül majd ebbe a csoportba. Szerintem mind a tartós, mind az ideiglenes állami tulajdon ad majd munkát bőven a vagyonkezelők számára.
Megérteném, ha ez a tevékenység jelenleg jól menne, mert akkor szintén nem kellene vele foglalkozni - de nem erről van szó. Tudtommal az 1500 milliárd forintos vagyonból jelenleg a 6 milliárdot sem éri el az a vagyon, amit vagyonkezelő cégek kezelnek. Elégségesnek látszik-e ez? Tudtommal ezeken a helyeken is súlyos problémák vannak. Noha a privatizációs törvény tervezetében azzal számolunk, hogy különböző szerződéseket kötünk - ami majd kötelezettségekre fog kötelezni vevőket -, ugyanakkor a vagyonkezelések esetében tudjuk, hogy nagyon sok vitás szerződés van, és nehéz úrrá lenni ezeken; ezek fizetésre és részek eladására, egyebekre vonatkoznak.
A korábbi LIV. törvény részletesen előírja az állami vállalatok vagyonvédelmi előírásait, de nem mond semmit a gazdasági társaságokéról. Tudjuk, hogy az állami vállalatok kifogyóban vannak, és ezzel arányosan nő a gazdasági társaságoknak a száma. Hogyan lehet a vagyonkezelést elvégezni a törvény kellő hangsúlyozása nélkül ezekben az esetekben? Mondok erre néhány példát, ami részben feltételezés, néhány konkrét tapasztalatom van rá. Néhol úgy próbálják ezt megoldani, hogy a gazdasági társaságokra is az állami vállalatokra vonatkozó szabályokat alkalmazzák. Máskor az igazgatón, ügyvezetőn keresztül próbálják érvényesíteni informális módon ezeket a szabályokat. Vannak ezen túl olyan cégek, ahol egy rozsdás szög eladásához is különböző döntésekre van szükség - cégszinten és a vagyonügynökség szintjén -, és vannak olyanok is, ahol egész gyárakat adnak el egyetlen formális döntés nélkül.
Azt hiszem, mindenképpen szükség van arra, hogy ezeket az elveket valamilyen formában - az állami vállalatok példájára - a gazdasági társaságoknál is alkalmazzuk, noha nem kell ezt olyan szigorúan értelmezni, mint ahogy az ott történt.
Ezen fejezet új elemének tartom a 74. § (1) bekezdés b) pontjában foglaltakat, ahol kötelezővé lehet tenni a vagyonkezelő részére a vagyonrész megvásárlását. Én ezt a részt még sokkal markánsabbá tenném, két szempontból is. Egyrészt: miért csak meg lehet ebben állapodni, és miért nem lehet olyan prioritásokat alkalmazni, amikor ez egyenesen szükséges, vagy enélkül a vagyonkezelés nem lehetséges? Másrészt: miért kell erre a lépésre legalább három évet várni? Azt hiszem, a vagyonkezelést mindenki időleges tényezőnek tartja, a tartós állami tulajdon kivételével, ezért itt hároméves - legalább hároméves - küszöbértékeket meghatározni nem szerencsés.
Ezeket az észrevételeket nem azért mondtam el, hogy ellenzéki képviselőtársaim számára egy példát adjak arra, hogy bizony, kormánypárti oldalról is látunk nagyon sokféle problémát a privatizációs törvény tervezetében, hanem azért mondtam el, hogy itt van mindannyiunknak lehetősége arra, hogy átgondoljuk azokat a részeket, amelyek a törvénynek ma fogyatékosságai, és megtegyük azokat a módosító indítványokat, amelyekkel ezt csökkenteni lehet. A magam részéről ezt fogom tenni, és ezt kérem képviselőtársaimtól is. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
