DR. EÖRSI MÁTYÁS
DR. EÖRSI MÁTYÁS
DR. EÖRSI MÁTYÁS (SZDSZ): Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Ha visszaemlékszünk a kormányprogram külpolitikával kapcsolatos vitájára: a program külpolitikai részével kapcsolatban súlyos és érdemi kifogás - emlékezetem szerint - nem merült fel. Kétségtelen, hogy a vitában elhangoztak olyan felszólalások, amelyek óvtak a túlzott optimizmustól, kivált a jószomszédi kapcsolatok terén. A kormányprogram vitájában akkor mi elmondtuk, hogy ezeket az aggályokat természetesen osztjuk, mégis az volt a meggyőződésünk, hogy ez a nehézség önmagában nem lehet akadálya annak, hogy a kormány mindent megtegyen a jószomszédi kapcsolatok kialakítása érdekében.
Tisztelt Országgyűlés! Ezzel a gondolattal talán el is jutottam ahhoz a ponthoz, amelyben a kormánykoalíció és az ellenzék között lényegesebb vita felmerülhet. Engedjék meg azonban, hogy mielőtt ezzel a kérdéssel részletesebben foglalkoznék, először a külpolitika egészéről tegyek néhány megjegyzést.
Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége a külügyeket - mint a kormány tevékenységének egy igen fontos területét - úgy értékeli, mint egy olyan kormányzati tevékenységet, ahol a kormánykoalícióval kapcsolatos elvárásaink lényegében teljesültek. Egyszerűbben fogalmazva: az SZDSZ a kormány külpolitikájával elégedett.
(9.50)
Szeretném azonban hozzátenni: tisztában vagyunk azzal, a legkevésbé fontos, hogy az SZDSZ hogyan vélekedik a kormány külpolitikájáról. Számunkra az a fontos, hogy tapasztalatunk szerint mind a hazai közvélemény, mind pedig a nemzetközi közvélemény szintén hasonlóképpen értékeli a kormány külpolitikáját. Ez utóbbit honnan tudom? Budapestre akkreditált nagykövetektől, a nemzetközi politika legkülönbözőbb képviselőitől, képviselőktől miniszterekig egybehangzóan dicsérik a magyar külpolitikát. Önök persze joggal mondhatják, hogy ez csak szokásos diplomáciai udvariasság, de nem erről van szó. Ugyanezek a képviselők vagy nagykövetek nem rejtik véka alá a kormány tevékenységével kapcsolatos egyéb kritikájukat sem, és ez számomra hitelét adja a külpolitikával kapcsolatos dicsérő szavuknak.
Úgy érzem, hogy a tisztesség megköveteli, hogy leszögezzük ezen a mai külpolitikai vitanapon: a külpolitika alapjait az előző kormány rakta le, az 1990-ben megfogalmazott célok azok, amelyek ma is érvényesek. Az persze más kérdés - mint ahogy korábban sem értettem egyet azzal-, hogy a külpolitika céljait egyes pártok vagy pártcsoportok maguknak kisajátították, ez ma sem lenne helyes. Az a meggyőződésem, hogy ez a külpolitika, amely 1990-ben kezdődött, ma is folytatódik, és sokáig folytatódni fog, megítélésem szerint a rendszerváltás értékeit elfogadó összes párthoz kötődött akkor is, és kötődik ma is.
Ennek az 1990-ben lerakott külpolitikának a jellemzői - képviselőtársaim jól ismerik - az a bizonyos hármas prioritás: Magyarország szoros összekapcsolása a fejlett országokkal - szokás ezt euroatlanti integrációnak nevezni -, jószomszédi viszony kialakítása a térség államaival és a határokon túli magyarság jogos törekvéseinek a támogatása. Ez utóbbit egyébként a magyar alkotmány is a mindenkori magyar kormány számára kötelezően előírja.
A mai kormány tehát ugyanezeknek a céloknak a követésére kötelezte magát, ezt teljesíti, és ha valami változás beállt az előző évekhez képest, akkor ez inkább abban foglalható össze, hogy a jelenlegi kormány igyekszik még hatékonyabban érvényesíteni ezeket a célokat. Más érvrendszerrel működik, ha tetszik, más nyelvezetet használ. Ennek az új nyelvezetnek, az új érvrendszernek a jellemzőiről Kovács László miniszter úr sokat beszélt. Én most hadd mondjak csak annyit, hogy a partnerek érdekeivel jobb összhangban próbálja meg a magyar érdekeket érvényesíteni.
Ami az integrációs törekvéseinket illeti: Hiába hivatkozunk a hányattatott magyar történelemre - ami egyébként igaz -, hiába hivatkoznánk a Nyugat morális felelősségére - ami szintén igaz -, ezzel önmagában soha nem lehetünk sem az Európai Unió, sem a NATO tagjai. A magyar külpolitika akkor tudja az integrációs törekvéseinket hatékonyan érvényesíteni, hogyha rátapint azokra a nyugati érdekekre, amelyek őket is érdekeltté teszik abban, hogy Magyarország ezeknek az európai szervezeteknek a tagjává váljék.
Szeretném a figyelmüket felhívni arra, hogy sok ilyen érv van, és azt hiszem, hogy még több ilyen érv található, és a magyar külpolitika e tekintetben akkor lehet sikeres, ha ezeket jól ki is aknázza.
Kétségtelen, némi csalódottság már jelentkezik - több újságcikket lehet erről olvasni -, hogy még mindig nem érte el Magyarország a teljes jogú tagságot sem az Európai Unióban, sem a NATO-ban, de azt hiszem, Kovács László miniszter úr sokat beszélt a magyar külpolitika mozgásterének korlátozott voltáról, és ezektől a körülményektől valóban nem lehet eltekinteni.
Én csak egy elemre hívnám fel a figyelmet - amelyet a miniszter úr is említett -, az Európai Unió döntési struktúrája valóban akkor alakult ki, amikor még hat tagállam létrehozta az Európai Közösséget. Ma tizenöt tagot számlál, és kétségtelen, ha ezek az eltérő fejlettségű közép-európai országok bejönnének az Európai Unióba, az a jelenlegi struktúrát kétség kívül szétfeszítené. Tehát nekünk meg kell érteni: az Európai Uniónak végig kell gondolnia azt, hogy miközben a térség tagállamainak csatlakozását már eldöntötte, hogy ezt szervezetileg hogyan tudja megoldani.
Én úgy ítélem meg, hogy miközben az Európai Unió ezen dolgozik - reméljük, hogy '96-ban döntés is fog születni -, a magyar külpolitikának az a lehetősége adott, hogy nyomást gyakoroljon az Európai Unióra a döntés meghozatala érdekében.
Úgy ítélem meg, és erről keveset beszélünk -, hogy a magyar külpolitika ebben a vonatkozásban a térség tagállamai közül a legsikeresebben jár el. Vannak országok, amelyeknek a propagandája talán sikeresebb, mint a magyar, és kétségtelen, hogy jobb lenne, ha a propagandánkon sokat javítanánk, mert néha túl sok rossz hírt mondunk magunkról; míg ugyanakkor egyes országok sikerpropagandája talán egy kicsit túl zajos, már nem is igazán hiteles, mások inkább csak dörömbölnek az ajtón, addig a magyar diplomácia letette az Európai Unió asztalára azt a csomagot, amely a magyar elképzeléseket vázolja.
Nem az fogja az Európai Uniót lépéskényszerbe hozni, ha mi azt ismételgetjük: kérem, tessék bennünket felvenni, hanem ha ilyen elképzelések az Európai Unió asztalán vannak, akkor ez lépéskényszerbe hozza őket, és - nem utolsó szempont - a magyar érdekek nyilván inkább figyelembevételre kerülnek.
Hasonló a helyzet a NATO-val kapcsolatban. A NATO-nak is megvannak a maga érdekei. Nem lehet nem tudomásul venni, hogy nem kizárólag magyar érdekek vannak a NATO-felvétellel kapcsolatban. Itt van például az orosz kérdés. Egyes közép-európai politikusok megfogalmazhatnak kritikákat abban a vonatkozásban, hogyha a magyar kormány tárgyalni kíván az oroszokkal, hogy a magyar NATO-csatlakozás nem veszélyezteti az ő érdekeiket. A másik oldalon azonban az a helyzet, hogy a NATO tisztségviselői, magas rangú politikusok pedig azt mondják, hogy ez helyes lépés, annak leszögezése mellett, hogy orosz vétóra nyilvánvalóan nincs lehetőség. Mindannyiunk közös érdeke, hogy a dialógus fennmaradjon és meggyőzzük akár az oroszokat, akár másokat is, hogy Magyarország NATO-csatlakozásának melyek a szempontjai.
Áttérve most már a szomszédpolitika kérdésére: Gondolom, a vita itt sem az, hogy azok a célok, amelyeket a kormány kitűzött, helyesek, megalapozottak vagy pedig nem azok. A vita valószínűleg abban van, hogy mi a legcélravezetőbb eszköz a jószomszédi politikánk sikere érdekében.
Mindenekelőtt szeretném leszögezni: rendkívül veszélyesnek tartom azt a vádat, amely néha elhangzik, hogy a kormány a határokon túli magyarság érdekeit nem mérlegeli kellőképpen vagy nem veszi kellőképpen figyelembe. A vád nem is igaz, mert a magyar kormány figyelembe veszi, mérlegeli a határokon túli magyarság érdekeit. Az persze más kérdés, hogy nem hangoskodik vele annyira. De hogy miért veszélyes ez a vád? Azért veszélyes, mert belpolitikai célokat szolgál, miközben nem belföldön ér célba. Ahol célba ér, az a határokon túli magyarság, akik egyébként Magyarországon nem rendelkeznek választójoggal, akik, ha elhiszik ezt a propagandát, akkor könnyen elvesztik hitüket, könnyen elvesztik reményüket, ami azzal járhat, hogy politikai értelemben radikalizálódhatnak. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy ez Magyarországon kinek lehet az érdeke. Megértem, hogy ez érdeke lehet Funarnak és pártjának, érdeke lehet egyes szlovák szélsőségeseknek, de tessék megérteni, ha a kisebbségi helyzet tovább éleződik, akkor az nemcsak az érintett országok integrációs törekvéseit fogja lerontani, hanem az egész térség fog instabilizálódni, ami Magyarország integrációs lehetőségeit is nagymértékben lerontja.
Még egyszer: úgy érzem, ez a vád nemcsak hogy igaztalan, hanem rendkívül veszélyes is, és remélem a jövőben, akik ezt hangoztatják, végiggondolják, hogy Magyarországra nézve és akár a határokon túli magyarságra nézve is milyen negatív következményekkel járhat ennek a hangoztatása.
Mi tehát a leghatékonyabb mód a határokon túli magyarság érdekeinek képviseletére? Megítélésem szerint a magyar külpolitikának határozottan, de visszafogottan és arányérzékkel kell ezekben a kérdésekben eljárnia. El lehet érni némi sikereket is megfelelő politikával. Hadd utaljak itt arra, hogy amikor a román alsóház meghozta azt a hírhedt zászló- és himnusztörvényt, akkor sikerült elérnünk, hogy a nemzetközi közvélemény nyomás alá helyezze őket, és a szenátus végül nem fogadta el ezt a törvényt.
(10.00)
Amikor az RMDSZ-szel szemben a rendkívül agresszív és nemtelen támadások megindultak, akkor is sikerült a nemzetközi közvéleménynek egy jelentékeny részét ebben mozgósítani, és reméljük, hogy ez is célra fog vezetni.
Szeretném felhívni az Országgyűlés figyelmét arra, hogy amikor visszafogottságra és arányérzékre gondolok, végül is milyen példa jár az eszemben. Az elmúlt évek külpolitikáját alapul véve úgy ítélem meg, önmagában az a körülmény, ha a magyar miniszterelnök nem fogadja Hrebenciucot, a román kormány főtitkárát, ennek nincs semmilyen különösebb értéke. De ha ugyanez a miniszterelnök kész fogadni Mečiar szlovák kormányfőt annak érdekében, hogy megkísérelje rendezni a viszonyokat, akkor ennek fényében már értéke van annak is, ha nem fogadja Hrebenciucot, hiszen a világ közvéleménye szemében ezt azt jelenti, hogy itt nem érzelmek, itt nem előítéletek mozognak a háttérben, hanem valóban komoly nyomós okok, amelyekre érdemes felfigyelni.
Ami a hiteles érdekképviseletet illeti, minden frakciónak van képviselője az Európa Tanács parlamenti közgyűlésében. Kérem a frakciókat, hallgassák meg ezeket a képviselőket, meséljék el, hogy amikor az Európa Tanácsban feláll egy török vagy egy görög képviselő, akkor sajnos - ez nagyon szomorú - az egész közgyűlés mosolyog, nem veszik őket komolyan. Pedig higgyék el, képviselőtársaim, nem kevésbé súlyos dologról van szó, mint amikor mi a magyar kisebbségekről beszélünk! Egyszerűen csak az a probléma, hogy ha egy török vagy egy görög képviselő, mondjuk, a csecsen válságról folyó vita kapcsán és a ciprusi helyzetről fog beszélni, akkor ez a politika elértéktelenedik, a hitelét veszti. Tehát nagyon nagy szükség van arra, hogy hitelesen képviseljük a határokon túli magyarság érdekeit, annak érdekében, hogy sikereket is tudjunk elérni.
Mi tehát a teendő? Az a teendő, hogy ha az európai nemzetközi közvélemény segítségét akarjuk igénybe venni, akkor olyan pontokra kell rámutatnunk, amelyek európai érdekként is megjeleníthetők. Ahogy Magyarországon a léleknek nem fáj a ciprusi kérdés, ugyanúgy - szomorúan, de tudomásul kell vennünk - Európában a magyar kérdés nem fáj. Ezért nem magyar kérdésként kell megfogalmazni a határokon túli kisebbség ügyét, hanem stabilitási kérdésként. És ez az a megközelítése a problémának, amely eredménnyel kecsegtethet, hiszen ha az európai közvélemény stabilitási kérdésként fogja fel a problémát, akkor megvan az esélyünk arra, hogy hatékony nyomással, nem gyors sikereket elérve, de hosszú távon a kisebbségi kérdés rendeződjék. Természetesen a legjobb az lenne, ha nem lenne szükség semmifajta nyomásra, hanem ezek az országok mind gazdaságilag, mind politikailag fejlődnének annyira, hogy elérjék azokat az európai normákat, amelyek azt is jelentik, hogy a kisebbségek ügye rendeződik. Mindenesetre - s itt utalok mindarra, amit Kovács László miniszter úr expozéjában elmondott - Magyarországnak nemcsak a retorika szintjén, hanem őszintén és komolyan kell törekednie arra, hogy jószomszédi kapcsolatokat létrehozzon.
Mindez természetesen átvezet az alapszerződések kérdéséhez. Úgy érzem, a kormány korábban is, itt is hallhattuk, becsületesen megmondta: az alapszerződés nem cél, hanem eszköz. Nincs olyan alapszerződés, amely pótolná a valódi jó kapcsolatokat, ha a politikai jó szándék hiányzik, akkor hiába van alapszerződés. Ezért aztán jó sok vád is éri a kormányt amiatt, hogy akkor miért törekszik alapszerződések létrehozatalára.
Tisztelt Országgyűlés! Ténykérdés, hogy a Nyugat várja tőlünk az alapszerződések megkötését, a Nyugat számára az alapszerződés, ha tetszik, szimbolikusan jelenti a jószomszédi kapcsolatok kialakítását. Aligha hiszem, hogy a magyar külpolitika egy ilyen eléggé elterjedt nyugati véleménnyel szembehelyezkedhet.
Több képviselő kifejtette már bizottsági vitákon: nincs meggyőződve arról, hogy az alapszerződések megkötése feltételét képezné Magyarország európai integrációja sikerének. Én azonban e tekintetben ma még inkább hallgatok Balladur francia miniszterelnökre, aki expressis verbis megfogalmazta, hogy amíg nincs alapszerződés, addig nem lehet álmodni sem Európai Unió-tagságról. Lehet persze, hogy ez a politika még változik, ezt nem lehet kizárni. Az azonban kétségtelen, hogy az alapszerződések - vagy legalábbis egy alapszerződés - megkötésével egy jelentős akadály elhárul az integráció elől. Ezért az a meggyőződésem, hogy a kormányt a legcsekélyebb szemrehányás sem illetheti azért, hogy mindent megpróbál megtenni az alapszerződések létrehozatala érdekében.
Az persze más kérdés - és azt hiszem, ebben nincs vita -, hogy a létrehozandó alapszerződésekben a határokon túli magyarság érdekeit a lehetőségekhez képest a lehető legjobban meg kell védeni. (Dr. Kövér László: Nem a lehetőségekhez képest!) A vita talán abban van - Kövér László beleszólására is reflektálok -, hogy mi történjék akkor, ha nem sikerül a maximális célt elérni. Ha nem sikerül elérni azt a célt, amelyet mi magunk is a legjobbnak tartanánk, hogy az alapszerződésekbe még kisebbségvédő rendelkezések belekerüljenek, szabad-e kompromisszumot kötni. Ez a vita tárgya megítélésem szerint és a tapasztalataim alapján. Nekem az a meggyőződésem, hogy az a körülmény önmagában, ha nem sikerül a lehető legteljesebb mértékben minden eredményt elérnünk, még nem szabad, hogy az alapszerződés megkötésének gátja legyen, hogy önmagában oka legyen annak, hogy ne jöjjön létre az alapszerződés.
E mögött a vélemény mögött az a gondolat áll, tisztelt Országgyűlés, hogy a kompromisszumos alapszerződésnek csak egyetlen alternatívája van. Ez az alternatíva nem a tökéletes alapszerződés, hanem a semmilyen alapszerződés. A kompromisszumos megoldás egyedüli alternatívája az, hogy semmilyen eredményt nem sikerül elérnünk, és én nem hiszem, hogy ez akár a határokon túli magyarság érdekét szolgálná. Egy első lépés, amely nem jelentéktelen; ennek megtétele, úgy érzem, komolyan segítené a kisebbségi kérdés rendezését, és hosszú távon megteremtené a lehetőségét annak, hogy a térség egésze sikerrel integrálódjék az euroatlanti szervezetekbe.
Az alapszerződésekkel kapcsolatban egy utolsó gondolat: Magyarországnak szerencséje van abban a vonatkozásban, hogy már vannak olyan országok, amelyekkel kötött alapszerződést, mégpedig kisebbségvédő alapszerződéseket is. Miniszter úr utalt rá: Szlovéniával egészen kifogástalan az alapszerződés; a Horvátországgal előkészítés alatt álló alapszerződés szintén kifogástalan; az ukrajnai alapszerződés is megfelelő. A szomszédaink, akik még nem kötöttek alapszerződést, nekik nincsenek még ilyen alapszerződéseik, következésképpen Magyarország joggal hivatkozhat azokra a precedensekre, amelyeket létrehozott, ezért a nemzetközi közvélemény előtt sikerrel képviselhetjük azt, hogy mi ezeket etalonnak tekintjük és ezek alá nem kívánunk menni.
Tisztelt Országgyűlés! Befejezésképpen egy gondolat a hatpárti konszenzus meglétéről vagy meg nem létéről.
Nekem olyan illúzióm természetesen nincs, hogy bármelyik ellenzéki képviselő itt feláll és azt mondja, hogy a kormány külpolitikája makulátlan, gyönyörű és meg vagyunk vele elégedve. Azt hiszem, ez nem is férne össze a parlamenti demokrácia elvével. Azt is megértem és el tudom fogadni, hogyha az itt elhangzottakhoz képest, annak egy elemével nincs egyetértés a Házban, akkor kiderül, hogy a külpolitika nem minden eleme élvezi a hatpárti konszenzust - azt hiszem, ez is elfogadható, és ez is összhangban van a parlamenti demokráciával. Nagyon kevés olyan ország van, ahol a külpolitika minden elemét osztják a parlamenti pártok.
Nekem csak egy kérésem van: a kormánykoalíció azt feltételezi az ellenzéki képviselőkről, hogy amikor megfogalmazzák aggályaikat, amikor megfogalmazzák figyelmeztetéseiket, ezt abból a megfontolásból teszik, mert ugyanúgy aggódnak mind Magyarország külpolitikai sikerei, mind pedig a határokon túli magyarság érdekei iránt, mint ahogy mi tesszük.
Azt kérjük, hogy ez legyen fordítva is: mi is kérjük ezt a jóhiszeműséget; és ennek a mai vitanapnak arról kellene szólnia, hogy mi az a külpolitika, amely a leghatékonyabban szolgálja egyszerre - és ezt a szót szeretném aláhúzni: egyszerre - Magyarország integrációs törekvéseit, a jószomszédi kapcsolatok kialakítását és a határokon túli magyarság érdekeinek képviseletét. Ha a vita erről fog szólni - ha megengedik még ezt a mondatot -, akkor a külügyi bizottság elnökeként is tudom garantálni, hogy mind a kormánytöbbség, mind pedig a kormány minden jó szándékú és hasznosítható gondolatot a döntései során érvényesíteni fog.
(10.10)
Azzal köszönöm meg figyelmüket, hogy a fentiek, az iméntiek tekintetében nagy várakozással tekintek a mai vitanap elé. Köszönöm. (Taps.)
