DR. FÜR LAJOS
DR. FÜR LAJOS
DR. FÜR LAJOS (MDF): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Európában ma már alig van felelősen gondolkodó politikus, aki ne tudná: a kontinensünk népességének egynyolcadát kitevő, mintegy százmilliós kisebbségek ügyének rendezése a századvég egyik alapgondja. Kérdéseik megoldása nemcsak a demokrácia próbaköve, de a földrész biztonságának is szerves része.
Az európai képbe illeszkedő magyar kisebbségek megmaradása azonban számunkra létkérdés is. Nem lehet eltúlozni: a helyzet, a helyzetünk, tisztelt képviselőtársaim, valóban drámai. Mégpedig kettős vonatkozásban is az: akár a kisebbségi magyarok valóságos helyzetét, akár a megoldás esélyeit nézzük is.
Helyzetüket illetően talán nem is a rendszeresen fölemlegetett, így közismertebb, jogi, igazgatási, művelődési, anyagi feltételek hiánya, elégtelen volta a legfőbb gond. Sokkal lehangolóbbak a számszerű adatok. Hisz a tények azt mutatják, hogy a trianoni békediktátum óta eltelt háromnegyed évszázad alatt a magyar kisebbségnek 1920-ban még 3,3 milliónyi lélekszáma a szomszédos országok hivatalos statisztikái szerint 1990-re 2,8 millióra apadt, vagyis közel egyötöddel fogyott, miközben - idő hiányában mellőzve a részadatok felsorolását - a velük együtt élő többségi népeké, az erdélyi, vajdasági népeké, két-háromszorosan, sőt a délvidéki szerbeké ötszörösen megnövekedett. A mérleg magyar hiánya, viszonyított hiánya három és fél millió lélek.
A végeredmény megdöbbentő. Nem félek kimondani, tisztelt képviselőtársaim, hogy a középkori katalánok, a törökországi örmények és a zsidóság újabbkori holocaustján kívül aligha található példa az európai népek írott történetében, hogy az etnikai türelmetlenség a szükséges kisebbségvédelem hiányában rövid idő alatt ilyen pusztítást tudott volna okozni kisebbségi népcsoportokban.
De a helyzet, mint mondtam, drámai a megoldási esélyek tekintetében is. Tudjuk, hogy a létező szocializmus első két évtizedében a nagyhatalmi és testvéri internacionalizmus akaratából egyszerűen kiiktatták a magyar kisebbségek ügyét. Szó szerint leírták őket, tilalmas volt róluk még beszélni is. A '70-es és '80-as évek egynémely vezetői pedig azt a képtelen, szemforgatóan cinikus érvet eszelték ki, hogy a bajok fölemlegetésével csakis nekik - mármint a bajba jutott magyar kisebbségeknek - árthatunk.
Aztán jött a rendszerváltozás. És annak négy éven át kormányzó ereje, személy szerint maga a kormányfő, nemcsak lélekben vállalta magára a 15 milliós magyarság gondjait, de tett is értük idehaza, tett értük a kétoldalú magyar-magyar, magyar és nem magyar kapcsolatokban. Aligha vitatható érdemeket szerzett a hazai kisebbségvédelmi törvény megalkotásával; szüntelenül értük is dolgozott a diplomáciában, a nemzetközi élet szinte valamennyi fórumán.
Nem lehet kétséges: gondolkodásának és politikájának egyik alapelemét az egyetemes magyarságért viselt felelősség alkotta.
Azután változott a választók akarata - s az új országvezetés gyors sikereket ígért a jószomszédi kapcsolatok megteremtésében is. Azóta persze kiderült, hogy a szinte valamennyi más jellegű és nagyhangú ígérgetés kortesfogás volt csupán - teljesíteni közülük szinte semmit sem sikerült.
Mindössze egyetlen ígéretükhöz próbálnak ragaszkodni: a jószomszédi kapcsolatok gyors megteremtéséhez. Az érvelés látszólag realista most is.
Jószomszédi kapcsolatok nélkül - mondják - nem léphetünk be, nem fogadnak be bennünket az integrálódó Európa szervezeteibe. Félreértés ne essék, tisztelt Ház, ki ne akarná a jószomszédságot, a Duna-táji népek valóságos megbékélését? Ki nem szeretné, ha megszűnnének a századokon át pusztító torzsalkodások; ha véget érne az egymás rovására történő előnyszerzés téves és rossz gyakorlata; ha megszakadna végre az útvesztések és csapdaállítások egymással is összefüggő, szakadatlan láncolata? És ki ne akarná, hogy a térség - benne Magyarország - mielőbb illeszkedni tudna az általános európai normák rendszerébe; hogy mielőbb teljes jogú tagja legyünk az annyira vágyott, megbékélt, integrálódott és biztonságos Európának? De nem mindenáron! Nem bármi áron - mert ehhez nincs is szükség érdekeink föladására!
Tudom, nem hozzánk fog igazodni Európa, hanem fordítva. De tudnia kell azt is minden felelős politikusnak - beszédemet ezzel kezdtem -, hogy a kisebbségi ügyek rendezése ma már éppúgy feltétele a jól működő demokráciáknak, mint ahogy fontos pillére a biztonságos Európának.
A lélekszámra vonatkozó döbbenetes adatok viszont kétséget kizáróan tanúsítják, hogy csak a kisebbségi magyarok által is kért jogi, nyelvi, oktatási, közművelődési és önkormányzati garanciák megadása esetén lesznek képesek ők maguk a hanyatlás vészjósló folyamatát megállítani. Aki könnyedén, ilyen-olyan okokra hivatkozva lemond a garanciák kiköveteléséről, az - akarja, nem akarja - több mint hárommillió magyar föláldozását segíti elő. Cinkosa és részese lesz a korábban elkezdődött kulturális genocídium esetleges bevégzésének. Röviden szólva: a létünk ellen fordul, önpusztító politikát folytat. Aki erre az útra lép, vállalnia kell a történelem előtti felelősséget.
Duray Miklós mondotta néhány nappal ezelőtt, Székelyudvarhelyen, Orbán Balázsról szólván: "Tudnunk kell, legalább nekünk, hogy nem szétszakítottságunk a tragédia, nem ez a fő baj - hiszen ilyen már volt. Az igazi baj annak a hamis, de gyilkos meggyőződésnek a terjedése, hogy a kialakult helyzetünk megváltoztathatatlan. Talán a szülőföldünk sem lesz már olyan drága nekünk, mint eddig, mert úgy fogjuk érezni, hogy elvesztettük azt az értéket, amelyet ma még őrzünk: a szülőföld televényéből táplálkozó, lélekbe zárt hazát."
A politika, tudjuk, a lehetőségek és követelmények közötti okos egyensúlyozás nem könnyű tudománya. Kötelező tehát a számunkra: kisebbségi ügyekben úgy kell politizálnunk, pártállástól függetlenül, aszerint kell - vagy kellene - gondolkodnunk, hogy ez a lélekbe zárt haza ne vesszen el a Kárpát-medencében élő egyetlen magyar és egyetlen Duna-táji nem magyar számára sem.
(10.20)
És fordítva: egyetlen magyar és egyetlen nem magyar se vesszen el a lélekbe zárt hazánk számára. (Taps.)
