DR. JESZENSZKY GÉZA
DR. JESZENSZKY GÉZA
DR. JESZENSZKY GÉZA (MDF): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Több mint három éve, hogy utoljára külpolitikai vitanap volt ebben az Országgyűlésben. Hálával tartozunk a sorsnak, a gondviselésnek, hogy ez alatt az időszak alatt, amikor szomszédságunkban részben véres háborúk közepette három államszövetség bomlott fel, nekünk sikerült a békét és a nyugalmat megőrizni. A magyarság józansága, türelme nagyban hozzájárult ehhez.
Nem tudjuk, mit hoz számunkra az 1990-ben kezdődött új világtörténelmi korszak, de azt bizton állíthatjuk, hogy szavaink, tetteink és ezek nemzetközi visszhangja hosszú időre meg fogja határozni hazánk sorsát.
Az előző kormány külügyminisztereként, ma ellenzéki politikusként nem vagyok a jelenlegi kormány ellendrukkere.
Azt kívánom, hogy a kormány és ellenzéke, a magyar társadalom erőfeszítései és a jó külpolitika nyomán minél kedvezőbben alakuljon hazánk, a magyar nép sorsa, mind a 15 millióé. Sajnálom, hogy nincsenek jelen a határon túli magyarság képviselői, egy ilyen vitára illett volna őket meghívni.
Antall József 1990. május 22-én elmondott programbeszédében kormánya egyik alapelvének nevezte az európaiságot. Kormánya és személy szerint az ő eredményeit itt nem kell felsorakoztatnom, de úgy hiszem, jó pozícióban adtuk át önöknek a stafétabotot.
A külpolitika másik két kiemelt területén: a regionális kapcsolatokban és a kisebbségvédelemben az új kormány a korábbi célok folytatását ígérte. A színdarab fontosabb, mint a színész, de azért sokat számít, hogy ki és hogyan játszik, s ebben a tekintetben sajnos, sokszor kellett - úgy érzem, jogosan - kritikát mondanunk az új szereposztás fölött.
A kormányváltozás óta a Külügyminisztériumnak csaknem a teljes vezetését leváltották és az újonnan kinevezettek, a zömmel régi skatulyákból előhúzottak többsége azt hiszem, rosszul kerül ki az elődökkel való összehasonlításból. De talán nézzük a legfontosabb kérdést: hogyan folytatta az új kormány az integrációs politikát és ezen belül a NATO-politikát?
Az országban ma általános a csalódottság érzete és ez kiterjed Európára, a nyugatra is. Ezért is valóban kiemelt feladat annak minél egyértelműbb hangsúlyozása, megvilágítása, hogy a válságzónák határán fekvő Magyarország számára nincs más út, mint a Szent István által kijelölt európai út, a nyugathoz tartozás, hogy csak ez teszi lehetővé a magyar tehetség és szorgalom kibontakozását, csak ez nyújthat biztonságot idegen, hódító törekvések ellen.
Csak az európai elvek és gyakorlat érvényre jutása enyhítheti a határainkon túl élő magyarok mostoha sorsát és ez tarthatja meg őket szülőföldjükön. De a sajtóban a kormánynak bizonyítványa magyarázása, önmaga népszerűsítése helyett többet kellene beszélnie - és nem közhelyek ismétlésével - az integrációs politika közvetlen és távlati előnyeiről és az árról is; arról is, hogy mit kell tennünk a csatlakozás, a felvétel érdekében.
Térségünkből elsőként Magyarország, illetve személy szerint Antall József volt a legkövetkezetesebb hirdetője Magyarország kiegyensúlyozott, több lábon álló, ezen belül erős atlanti: a német-francia mellett az angol-amerikai orientációnak. Amit Antall annyi nyugat-európait megelőzve szorgalmazott, az most megvalósulni látszik: egy új transzatlanti paktum, egy amerikai-brit-francia-német tengely van kibontakozóban.
A NATO-vonalat azonban az új kormány kezdetben lagymatagon, ráérősen képviselte. Feltűnő az angol-amerikai kapcsolatok alacsony intenzitása, márpedig a NATO-felvételben - azt hiszem, ezt elismerhetjük - a döntő szó Amerikáé. De nemcsak az ütemmel van baj, a várható költségeket időnként riasztó éllel emlegeti hol a külügy-, hol a honvédelmi miniszter, ugyanakkor a szükséges pénzügyi segítség tényleges ígérete - ami elhangzott - nem kapott publicitást vagy talán meg sem hallották az illetékesek?
Ugyanakkor Washingtonból és Brüsszelből, de a világsajtóból is folyamatosan kapjuk - kapják önök is - a figyelmeztetéseket, hogy külföldön észreveszik azt, ami az ellenzéket joggal aggasztja és amit számtalan alkalommal szóvá is tettünk. Nevezetesen, hogy a lengyelek, sőt a románok is nálunk jóval aktívabb NATO-politikát folytatnak, hogy a magyar Honvédelmi Minisztérium vezetésébe visszatértek a katonák. Mit sugall ez?
A polgári ellenőrzés visszaesése már visszatérő téma a külföldi sajtóban. A kormánypárti Mécs Imre, a honvédelmi bizottság elnöke is a nyilvánosság előtt volt kénytelen nemrég hangot adni aggodalmainak afölött, amit ő tapintatosan a NATO és hazánk közötti kommunikációs zavaroknak nevezett. Félek, hogy mindezt nem ellensúlyozza egy megint rögtönzöttnek tűnő, optimista miniszterelnöki bejelentés.
Mások fognak még szólni keleti politikánk gyöngéiről, de a NATO kapcsán is hangsúlyozni szeretném, hogy miközben az új Oroszországgal az előző kormány igen jó viszonyt alakított ki, az európai intézményekbe történő belépésünkkel kapcsolatban is rendkívül ügyeltünk döntési szabadságunk megőrzésére. Nyugati barátainkat is folyamatosan emlékeztettük: Oroszország sohasem olyan erős és sohasem olyan gyenge, mint látszik.
Időnként azonban úgy látom, hogy a kormány szinte maga állít akadályokat gyors NATO és Európai Unió-beli integrációnk elé. A külügyminiszter úr ma is említette ezt a bizonyos befogadási előfeltételt. Hibának tartom, ha olyan benyomást keltünk bárkiben, hogy szomszédsági kapcsolataink ügyében Magyarország vagy az előző kormány elmarasztalható.
Számos alkalommal hívtam fel az önök figyelmét ezekre a veszélyekre, így tavaly október 21-én egy mai napig megválaszolatlan levélben. De tulajdonképpen nem Magyarország és egyes szomszédai között vannak vitás kérdések, hanem az ezekben az országokban élő magyarságnak vannak teljesen indokolt, jogos elvárásai a többségi nemzettel szemben, illetve szenvedő alanya a magyarság a türelmetlen, ellenséges hangulatokat keltő propagandának.
Ez a helyzet igényel változtatást, de sajnos, ezt olyan dokumentumok, mint a KET kisebbségvédelmi dokumentuma, nem teszik meg.
Ennek az az eredménye, hogy a világsajtóban olyan írások jelennek meg, amelyek magyar irredentizmusról beszélnek. Ide vezet, ha a kormány elődjét akarja utólag is lejáratni, és így végül rajta kérnek számon egy olyan szomszédsági szerződést, amit vagy önhibáján kívül nem tud megkötni vagy elköveti azt a súlyos hibát, hogy rossz, mert eredménytelen szerződést köt.
Egyes külpolitikai ellenfeleim korábban engem vádoltak, hogy az európai integráció oltárán feláldozom a szomszédos országokban élő magyar kisebbség érdekeit. Én csak figyelmeztetem önöket, hogy saját nemzeti érdekeinket ne áldozzák fel olcsó, kárászéletű nemzetközi siker érdekében.
Végül: önök kedvelik az összehasonlítást az előző kormánnyal; vállaljuk, de el lehet vitatni, hogy Magyarország nemzetközi megítélése ma jóval rosszabb, mint egy évvel ezelőtt? Köszönöm. (Taps a jobb oldalon.)
