DR. VARGA LÁSZLÓ
DR. VARGA LÁSZLÓ
DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Távozó Elnök Asszony! Elnök Úr! Tisztelt Ház! A külbiztonságnak szerves része a belbiztonság, amely jelenti egy ország függetlenségét, az alapvető jogok gyakorlását, az esélyegyenlőséget és azt, hogy minden polgár elérje legalább az életnívó alsó határát. Hiába van egy országnak erős hadserege: ha belbiztonsága nincs meg, a helyzete törékeny. A volt Szovjetuniónak volt a világon a legnagyobb gyalogsága, hatalmas tengerészete és légiereje - s amint a szabadság szele elérte a polgárokat, összeomlott. És hiába volt Kuvait lakosságának a világon a legmagasabb egy főre eső jövedelme, az agresszor áldozata lett volna, ha a nyugatiak nem segítik meg.
Hazánknak a negyvenévi megszállás után hatalmas gondjai vannak - bár gazdasági téren még nem látjuk a kivezető utat, de bízunk benne, hogy ezek megoldódnak. Ugyanakkor a volt Jugoszláviában zajló véres háború és az Oroszországban még ki nem alakult erőviszonyok szükségessé teszik NATO-tagságunkat. Ez megszüntetné szorongásunkat, és fejlődésünknek is erőt adna. Sajnos, a NATO-tagságunk az elmúlt két évben az oroszországi események és a vezetők politikai álláspontjának függvénye lett. Ezért azonban nem lehet kizárólag Oroszország vezetőit elmarasztalnunk: ugyanígy oka a Nyugat határozatlan, tétova, sőt mulasztó magatartása is.
Ma már alig van, aki ellenkezne azzal az állásponttal, hogy a volt Jugoszláviában zajló események nem lettek volna ilyen hosszúak - hiszen lassan már a második világháború időtartamát is kitöltik -, amennyiben a Nyugat, az Egyesült Nemzetek Szervezete, a NATO időben közbelépett volna. A NATO volt főtitkára, Wörner úr mondta, hogy a kis kockázat sokkal kevesebb kárral jár, mint a mulasztás. Ez nem csak hogy igaz, ezt mi is tudjuk 1956-ból, amikor nem kívántunk katonai beavatkozást, csak politikai segítséget - de azt sem kaptuk meg.
Oroszország nyugalma, Oroszország demokratikus fejlődése nemcsak Európának, a világnak, hazánknak is érdeke, ugyanakkor szükséges, hogy a szélsőséges politikai agyrémeket, a szovjet birodalom visszaállítását leállítsák. Úgy érzem, ennek a NATO-tagság véget vetne, mert az agressziónak csakis az erő tud ellenállni.
Nagyon örülnénk, hogyha a jelenlegi NATO-főtitkár, Willy Claes nagynevű elődje, Wörner nyomdokába lépne, aki kijelentette, hogy amennyiben a közép- és kelet-európai demokráciák - így Magyarország is - veszélybe kerülnének, nem lennének tétlenek, és nem hagynának bennünket egyedül.
A jelenlegi főtitkár úr az itt sok vitát okozó helyzetről valóban kijelentette, hogy a tagság feltétele a szomszéd országokkal való jó viszony és a kisebbségi kérdések rendezése. Fel kell azonban vetnünk - és úgy érzem, erre kell felelni a Külügyminisztériumnak is - nemzetközi megbeszéléseken: ki okozta ezeket a vitás kérdéseket, és ki az, aki ezeknek a megoldását gátolja.
Nemcsak nemzetközi, európai egyezmények, az Egyesült Nemzetek határozata is világosan kimondja, hogy a kisebbségnek jár a nemzeti öntudatuk megőrzéséhez való jog, kulturális joguk, gazdasági joguk, vallásuk gyakorlása, nyelvük ápolása, jog arra, hogy kulturális és aktív politikai ténykedést fejthessenek ki, a határokon kívüli nemzeti és nyelvi összeköttetésben lévő polgárokkal találkozzanak. Mindez olyan jog, amit, úgy érzem, nem nekünk kell védenünk, hanem ezeknek az országoknak - jelen esetben Szlovákiának és Romániának - kell biztosítani. Hozzá kell fűznöm még valamit. A miniszterelnök úr mondotta, hogy nem akar öndicsérő kijelentést tenni, de az esseni megbeszélésen a kormánynak bizonyos előnyei voltak, és a gyakorlatban bizonyos eredményeket ért el. Hadd említsem meg én is, hogy 1994. július 8-án, az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencián, Bécsben, magyar javaslatra - ne vegyék szerénytelenségnek: az én javaslatomra - ötvenhárom nemzet, a szlovák és román heves ellenállása ellenére elfogadta, hogy minden kormánynak kötelessége a nemzeti kisebbségi jogok gyakorlását elősegíteni, és amelyik kormány ezt megakadályozza, a béke és a demokrácia fejlődését akadályozza meg.
(13.40)
Ugyanezen év szeptember 18-án Koppenhágában az Interparlamentáris Unió konferenciáján 116 nemzet fogadta el ebben az értelemben először, hogy nemcsak az emberi jogok, hanem a nemzeti kisebbségi jogok gyakorlását is minden kormánynak elő kell segíteni, s a lehetőségeket biztosítani kell. Ezt azért hangsúlyozom, hogy nekünk nem védekező állásponton kell lenni, hanem a meggyőző állásponton, igazolandó, hogy ezek azok a kormányok, amelyek nem gyakorolják, illetve nem segítik elő ezeknek az alapvető jogoknak a gyakorlását.
Itt szeretném Bársony András, igen tisztelt képviselőtársam figyelmét fölhívni - mert ő a kisebbségi jogokat nem említi, csak az emberi jogok gyakorlását -, hogy az emberi jogok nem foglalják magukba a kisebbségi jogokat. Éppen ezért az Egyesült Nemzetek egyetemes emberi jogi kiáltványa '48. december 10-én nem foglalkozott még ezzel, s ezért kellett 44 évvel később külön a kisebbségi jogokkal foglalkozni.
Ezeken túl azonban van egy másik fontos része ennek a kérdésnek - amint a bevezetőmben is mondtam: a külbiztonság szerves része a belbiztonság. Tehát ezeknek az államoknak - jelen esetben Szlovákiának és Romániának - a belbiztonságát mi elősegítjük azzal, ha igényeljük, hogy az ott lévő kisebbségek gyakorolják a jogokat. Nem lehet belbiztonsága egy országnak, ha az alapvető jogok gyakorlását meggátolja. Mi nem akarunk kormányt változtatni, azok a kisebbségek nem akarnak hatalmat gyakorolni - csupán egyet akarnak: hogy alapvető jogaikat, a nemzeti kisebbségi jogokat gyakorolják. Ez egyben az alapszerződés problémája is.
Legyen szabad a külügyminiszter úr figyelmét felhívni arra, hogy bár beszámolója színes és érdekes volt, úgy éreztem, valami hiány volt - mégpedig az eredményekben. Inkább mindig védekező állásponton van, mint meggyőzőn.
Nem szeretném, ha öndicséretnek tűnne, de legyen szabad azzal befejezni: Koppenhágában szeptember 18-án kétnapos vita volt arról, hogy belevegyük-e vagy belevegyék-e az emberi jogok mellé a nemzeti kisebbségi jogokat. Tizenegyen voltunk a határozattervező bizottságban: India, Kína, Németország, Norvégia, Libanon, Kenya, Camerun, Kanada és a többiek.
A végső szavazásnál, amikor a kanadai elnök föltette a kérdést - mert India nagyon ellenezte azt a javaslatomat, hogy az emberi jogok mellé vegyük be a nemzeti kisebbségi jogokat - öten tették fel a kezüket. Akkor úgy éreztem, elvesztettem a csatát, amikor azonban ránéztem a kínai delegátusra, ő föltette a kezét.
Én sem tudtam tíz évvel ezelőtt, hogy egy kínai delegáció segítségével fogjuk a nemzeti kisebbségi jogainkat megerősíteni.
Azt remélem, hogy a külügyminiszter úr vitái, beszélgetései, tárgyalásai során könnyebben kapja meg az európai tagok segítségét, mint én a kínai delegátusét. Köszönöm. (Taps.)
