NÉMETH ZSOLT
NÉMETH ZSOLT
NÉMETH ZSOLT (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Urak! Külügyminiszter Úr! Köztudomású, hogy mintegy fél évvel a tavaly májusi választások előtt előbb az SZDSZ, majd az MSZP külpolitikusai felmondták a hatpárti külpolitikai konszenzust. Ezzel a lépéssel gyakorlatilag kezdetét vette akkor a választási kampány, s ezzel hiú ábrándnak bizonyult az a meggyőződésünk, hogy alapvető nemzeti érdekek kiemelhetőek a választási küzdelemből.
Mi maradt mára a választási hevületből? Nyugati viszonylatban folytonosság az előző kormánnyal, viszont Kelet felé szakítás az elődök gyakorlatával. Ebben döntő szerep jutott egy új típusú szomszédsági politika meghirdetésének. E szomszédsági politika fő sajátossága: Romániával és Szlovákiával úgynevezett történelmi megbékélésre van szükség, amit alapszerződéseknek kell rögzíteni. 1995 februárjára ennyi maradt az MSZP-SZDSZ kormánykoalíció külpolitikai arzenáljából.
Ezen szomszédsági politika tárgyalása során együtt járt a következő körítéssel: az előző kormány lenacionalistázása, mosolydiplomácia - azaz demonstratív találkozók a szomszédos kormányon lévő testvérpártokkal, Oliviu Germannal, Peter Weisszel és más vezetőkkel, mint Mečiar vagy Melescanu -, az elhíresült replikázás a tízmillió magyar miniszterelnökeként, a Duna TV meghintáztatása, a pozsonyi bocsánatkérési ügy.
Tisztelt Ház! El kell áruljam önöknek: a Fidesz nem érti a kormány fent vázolt szomszédsági politikáját. Tegyük fel a nagy kérdést: cui prodest - kinek használ ez a típusú alapszerződés, szomszédsági politika? Az európai stabilitáson őrködőknek, Magyarországnak, a határon túli magyarságnak - vagy esetleg a szomszédoknak, Romániának vagy Szlovákiának? Vegyük sorba ezeket a lehetőségeket!
I. Európa... Gyakran halljuk kormánykörökből, hogy az alapszerződésekre a Nyugat nyomása miatt van szükség. Az érvelés szerint a Nyugat stabilitást szeretne látni a régióban, nem pedig határ- és kisebbségi vitákat. Azok az országok, amelyek ilyen gondokkal rendelkeznek, ne is álmodjanak az euroatlanti integrációról - hallhattuk most is -, tehát euroatlanti integrációnk feltétele az alapszerződések megkötése - hangzik az okfejtés; Eörsi Mátyás talán egy az egyben ezt mondta el az előbb.
Az iménti beállítás azonban nem felel meg a valóságnak. Több okból sem:
1. Az euroatlanti integrációnak egyelőre nincsenek rögzítve a feltételei. A Nyugat elsősorban valóban stabilitásra törekszik régiónkban.
2. A Nyugat józan és higgadt külpolitikát vár el partnereitől, nem pedig üres mosolydiplomáciát. Ebbe nem fér bele a problémák szőnyeg alá söprése, sem pedig az önfeladás. A stabilitás igényének a nemzeti érdekek képviselete felel meg.
3. A román és a szlovák fél az elmúlt években és a jelen tárgyalások során nem mutat megértést a magyar követelések iránt. Ebben a helyzetben csakis rossz alapszerződéseket lehet kötni. Ezeknek viszont beláthatatlanok a következményei. Irányíthatatlan indulatokat gerjeszthet mind a kisebbségi, mind a többségi népekben - azaz destabilizáló hatásúak a rossz alapszerződések. Az alapszerződések megkötésének kényszere alól Párizs udvarias formában fel is oldozta már Magyarországot és szomszédait, hiszen az EU legutóbbi brüsszeli külügyminiszteri ülésén eldőlt, hogy a kétoldalú szerződések nem képezik az úgynevezett zárókonferencia dokumentumainak a feltételét. Ezzel az európai stabilitási egyezmény grandiózus tervének sorsa megnyugtató módon megoldódott. Most már csak az a kérdés, hogy kire kozmál rá, ha egyáltalán rákozmál valakire. Mindebből következik, hogy anakronisztikus és elfogadhatatlan az a beállítás, hogy euroatlanti integrációnk feltétele az alapszerződések megkötése.
II. Magyarország... Az alapszerződések felkarolása magyar politikai erő részéről nem lehet más, mint kampányfogás. A választási kampány során mind az MSZP, mind az SZDSZ nagy hangsúlyt fektetett a szomszédokkal való úgynevezett történelmi megbékélésre, mondván, hogy Magyarország biztonsági, gazdasági, kisebbségi érdekei egyaránt indokolják a Szlovákiához és Romániához való közeledést. Az új kormánykoalícióból egyesek egyenesen annak legfőbb hivatásaként aposztrofálták a történelmi megbékélést a szomszédokkal. Az alapszerződéseknek eredetileg ezt a célt kellett volna szolgálni.
Hogy ezt a fenti gondolatmenetet senki nem gondolta komolyan, azt ékesen bizonyítja, hogy ma már csak kevesek próbálják megindokolni, hogy Magyarországnak sui generis miért érdeke az alapszerződés. Azt persze megértem, hogy az MSZP és az SZDSZ számára a történelmi megbékélés már mint kategória is kedves lehetett, hiszen hidat képezett az elmúlt évtizedek megszeretett proletár nemzetköziségéhez. (Zaj a bal oldalon. - Taps a jobb oldalon.)
A kormánykoalíció - bár nem túl hihetően - azt is gyakran hangoztatta, hogy az előző kormány külpolitikája nem csupán ellenséges volt a szomszédokkal, hanem revizionista és túlságosan kisebbségcentrikus is. Magyarországnak tehát kötelessége, hogy megnyugtassa a szomszédokat. Ezt szolgálta volna az alapszerződés, és azon belül hangsúlyosan az úgynevezett határklauzula. De hát a mai külügyminiszter elhíresült győri kijelentése - miszerint fenn kívánjuk tartani a békés határváltoztatás jogát - az addig kritizált MDF-kijelentések mellé sorolta az MSZP-t. Nem beszélve az SZDSZ minapi bejelentéséről, miszerint ők sem támogatják az alapszerződések megkötését. Ki meri ezek után hihetően azt állítani, hogy az alapszerződések lelkes támogatása nem belpolitikai célzattal, a választási kampányra kacsintva alakulhatott ki? Hogy ezek az alapszerződések még mindig itt vannak az asztalunkon, körítésként az úgynevezett történelmi megbékéléssel, ahhoz sokkal kevesebb köze van például az ukrán-magyar alapszerződésnek - ez is elhangzott-, mint e felelőtlen választásikampány-ígéreteknek.
Ma már tehát vitathatatlan, hogy a Románia és Szlovákia felé irányuló ezen mosolydiplomácia elhibázott, eredménytelen és felelőtlen volt. Az is látszik, hogy az országaink és népeink közötti közeledés nem alapszerződésektől, hanem diplomáciai aprómunkától várható. Lényegi előrelépésnek kell bekövetkeznie a magyar népcsoport helyzetében ahhoz, hogy Magyarország részéről bármiféle alapszerződés újra napirendre kerülhessen. Az alapszerződések körül kialakult feszültség ékesen bizonyítja, hogy nem lehet eltekinteni ezen dokumentumok szimbolikus jellegétől. Éppen ezért ilyen szerződést a kialakuló jó kapcsolatok betetőzéseként kell - és lehet - majd megkötni.
Egyébként Magyarországnak belpolitikailag sem érdeke az alapszerződések megkötése. Ma még ugyanis van remény arra, hogy a választási kampányban az MSZP és az SZDSZ által felrúgott hatpárti külpolitikai konszenzus helyreálljon. Az alapszerződések megkötése után félő, hogy ez már nem lesz lehetséges, sőt egy olyan mély szakadék keletkezik a magyar belpolitikában, hogy a kormánypártok és az ellenzéki pártok közötti elemi párbeszéd fog veszélybe kerülni.
(11.10)
E tekintetben érthetetlen, hogy a kormányzat miért nem tett semmit annak érdekében, hogy az ellenzéki pártokat időben bevonja az alapszerződések előkészítésébe. Talán a kormányzat már akkor felmérte az alapszerződések megvalósulásának az esélyeit?
A határon túli magyarság lenne a harmadik kérdés. A szóban forgó alapszerződések megkötése kétségtelenül nekik ártana a legnagyobb mértékben. S ha igaz a fenti okfejtés, akkor Magyarország a maga választási kampányával belesodorta a határon túli magyarokat egy kényszerhelyzetbe. Egy olyan helyzetbe, amit ők csak elfogadhatnak vagy elvethetnek: Magyarország szerződni akar róluk, de nélkülük. Hiába nyilatkozta az RMDSZ a múlt év novemberében, hogy sem a magyar, sem a román tervezet nem elfogadható számára, süket fülekre talált. Horn Gyula azzal, hogy 1995. január 25-én bejelentette, a határon túli magyar szervezeteknek nincs vétójoguk az alapszerződések tárgyában, ezzel az egy kijelentésével zárójelbe tette a határon túli magyarság ötéves önszerveződési folyamatát. Ezzel az egy kijelentéssel Horn Gyula megkérdőjelezte ezeknek a közösségeknek a politikai szubjektivitását és ezeknek a szervezeteknek a legitimitását is. És ugyanezt teszi Pozsony és Bukarest is öt éve. Ezeknek a szervezeteknek és közösségeknek igenis joguk van a belső önrendelkezésre, az önkormányzatra és az autonómiára, nem csupán a többségi nemzetek, hanem Magyarország viszonylatában is. Magyarországnak nem lehet fontosabb követelése a szomszédokkal szemben, mint hogy ismerjék el a magyarság szervezeteit az adott népcsoport legitim képviselőjeként.
Magyarországnak őket kell helyzetbe hozni, ha nem akarja kifogni a határon túli magyarság szervezeteinek vitorlájából a szelet. És ami ezzel jár, átvállalni tőlük a felelősséget a magyar népcsoport sorsáért. Ugye ezt nem akarjuk?
Ragaszkodunk tehát ahhoz, hogy a határon túli magyarságot érintő bármilyen nemzetközi szerződés megkötéséhez a mindenkori kormányzatnak meg kell szereznie a határon túli magyar népcsoportok legitim szervezeteinek a támogatását. Enélkül ilyen szerződés aláírására nem kerülhet sor. Ellenkező esetben számolnia kell az MSZP-nek azzal, hogy szertefoszlik az a csekély nemzeti legitimitása, amelyet nem könnyen szerzett meg, hiszen az MSZP jogelődje évtizedeken át nem nemzeti külpolitikát folytatott, hanem Moszkva érdekeinek hűséges kiszolgálójaként, gondolkodás nélkül feláldozta a határon túli magyarság érdekeit.
Ez a tendencia csak nagyon lassan és belső, külső nyomásra módosult, mígnem '86-87-ben több ezer erdélyi menekült ügye egyfajta áttörést hozott. Míg a BM még mindig a kiutasításokat osztogatta, addig más hivatalos pártközpontbeli, egyházi és ellenzéki körök megkezdtek egy nemzeti külpolitikát. Ebben az áttörésben történelmi szerep jutott mind a Csaba utcai menekült gyülekezetnek, hivatalos oldalról pedig megemlíteném Szokai Imre és Tabajdi Csaba "Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés" című írását, amely '88. február 13-án a Magyar Nemzetben látott napvilágot.
Tisztelt MSZP-s Képviselőtársaim! A határon túli magyarság végigélte önökkel az MSZP és az MSZMP fentiekben vázolt fejlődését. De sem az elmúlt negyven év nem múlt el nyomtalanul, sem az elmúlt egy év kampányízű akciói sem. Ők most el vannak bizonytalanodva. A határon túli magyarság védekező állást vett fel, és kivárnak. Ez pedig nem mindegy, hogy hogyan fog eldőlni, sem önöknek, de nekünk, ellenzéki, nemzetiségi elkötelezettségű erőknek sem. Nem azért, mert önök miatt aggódunk, hanem azért, mert a határon túlról nézve mi még mindig egy vagyunk: az anyaország, a négy éve újra megtalált viszonyítási pont.
Összegezve: nem lehet tehát külpolitizálni róluk, de nélkülük.
Románia és Szlovákia: használ-e nekik az alapszerződés? Az ember azt várná, ha sem Európának, sem Magyarországnak, sem a határon túli magyar kisebbségeknek nem használ az alapszerződés, akkor legalább a szomszédoknak igen. Ez azonban nincs így. Bár a kormány előszeretettel hivatkozik arra is, hogy mi csak őmiattuk táncolunk, ők kértek fel minket, máskor persze azt mondja a kormány, hogy március 21-e után már csökkenni fog a megegyezési készségük, hiszen nem fognak ilyen jelzéseket kapni a Nyugattól.
Ez a két állítás, uraim, hölgyeim, ellentmond egymásnak, és az utóbbi állítás a reális állítás. A szomszédoknak a belső feszültség fenntartása miatt szüksége van határügyre, kisebbségi ügyre, alapszerződés-hisztire. S ha ez nem lenne, lenne más, de ilyen jót nehezen fognak találni, ezért nem fognak egykönnyen lemondani az alapszerződés lehetőségéről. S van egy másik szempont is: az aláírás a jelenleg hatalmon levő, a többi szereplőhöz viszonyítva mérsékelt erőket elsodorhatná, különösen az után a tapasztalat után, amit az RMDSZ önkormányzati tanácsa jelentett.
A hivatalos szervek ezzel az üggyel ugyanis kiengedték Romániában a palackból a szellemet és most nem tudják visszatuszkolni. Ha ez a folyamat felpördül, akkor már nem Iliescu, hanem Funar, s nem Mečiar, hanem Slota van helyzetben. Tehát meggyőződésem, hogy szomszédainknak sem érdeke, senkinek sem érdeke és senkinek sem használ az alapszerződés. Cui prodest, nulli prodest - senkinek sem használ, de mint láthattuk, sok-sok érdeket sért.
Tisztelt Ház! Akkor pedig miért akar Horn Gyula kormánya alapszerződéseket? Őszintén megmondom, még mindig nem tudom, csak egy kósza ötletem van: azért, mert a Külügyminisztériumának a látszat ellenére nincs koncepciója, illetve koncepciója az alkalmazkodás, a követő külpolitika, az irtózás az önálló kezdeményezéstől, a felemelt kéz külpolitikája.
Egy kis ország esetében ez néha érthető, de általában pont rájuk nézve végzetes is lehet. Itt az ideje egy merőben új koncepció kialakításának, különösen a határon túli magyarság szempontjából. Köszönöm a figyelmüket. (Nagy taps a jobb oldalon.)
