DR. CSAPODY MIKLÓS
DR. CSAPODY MIKLÓS
DR. CSAPODY MIKLÓS (MDF): Köszönöm szépen, tisztelt elnök asszony. Kedves Képviselőtársaim! Előre is köszönöm önöknek a figyelmet, hiszen elég nehéz nap után vagyunk, és ennek még nincs vége. Akik itt vannak, azokat ez a kérdés nagyon komolyan foglalkoztatja - azért vagyunk itt még ebben az órában, és gondolom, még hosszú vita előtt is állunk.
Hegyi Gyula képviselőtársam utalt a tüntetésekre, a Dunával, a Dunaszaurusszal kapcsolatos tömegdemonstrációkra, állásfoglalásokra. Én azt hiszem, abba az irányba, amerre az én következtetésem szerint ez az ügy tart, azért sem mehetek el hozzászólásomban, mert a nyolcvanas évek legvégén éppen e Ház előtt nem azért tüntettem, pontosabban éppen az ellen tüntettem, amiről itt most részben szó van, következményeiben és előzményeiben. Pontosabban azt szeretném mondani, hogy ha akkor az ellen tüntettem, az nem valami csökönyösség, a szamár csökönyös következetessége. Ellenkezőleg: ha akkor az ellen foglaltam állást, az egykori egységes ellenzéken belül, következetesen, erkölcsi és természetvédelmi meggondolásokból adódóan, akkor ezt ma sem teszem másként, mert nincsen rá okom.
Ami itt többféle ügyben elhangzott, arra természetesen nem térnék vissza. A közelmúltban egy alapszerződéssel kapcsolatban, az alapszerződések gondolatával kapcsolatban a Fidesz egyik vezetője úgy fogalmazott, hogy szemlátomást a látóhatár peremére került talán a nemzeti értékek fokozatos feladása. Úgy látom, itt nem pusztán arról van szó, hogy a koalíciós kormány egy remélt belpolitikai sikerrel az ígéretek legalább egyikének szeretne megfelelni a szlovák-magyar alapszerződés tekintetében. Ez és a közeledésnek, a jószomszédságnak egy ilyen fajta, Jászi Oszkártól Kádár Jánosig felfogott, mítikus értelme természetesen vitakérdés lehet.
Viszont azt hiszem, a magyar-szlovák alapszerződésnek történő alárendeltségében egy komoly koalíciós probléma is van, nevezetesen az MSZP és az SZDSZ egyik koalíciós problémája. A távoli, békés, külső szemlélőnek legalábbis így tűnik, hiszen nyilvánvaló, hogy az MSZP-s miniszterelnök és a szabaddemokrata közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter, valamint a környezetvédelmi tárca álláspontjai ebben a kérdésben legalábbis nem mindenben látszanak harmonizálni. Nem kárörvendve jegyzem meg, csak döntési helyzet és a többi... - hát, bizony, jobban kellett volna előre rendezni.
A környezetvédelmi bizottság a tavaly november 16-án kelt 7/1994-es állásfoglalásában felkérte a kormányt arra, hogy készítsen a vízpótlás valamennyi lehetséges változatáról egy olyan összefoglalót, amely alkalmas a politikai következmények mérlegelésére is. Annak idején ennek az állásfoglalásnak az előkészítése során egy bizottságon belüli kicsi bizottság alakult. Ennek az előmunkálat-sorozatnak a keretében írtam '94 szeptemberében azt, hogy "Jelenlegi álláspontunk a korábbi, mely szerint a vízpótlást ideiglenes jelleggel, a vegetációs időszakokhoz igazodva a Mosoni-Dunából történő vízkormányzással és ezt kiegészítő szivattyúzással célszerű megoldani. Az elkövetkező téli időszakot - mondtam szeptemberben - ki kell használni arra, hogy a már '93 augusztusában megkezdett, majd abbahagyott, és '94 júliusában újraindított szivattyús vízpótlás tapasztalatai elemzésre kerüljenek, és a jövő évi gyakorlat erre épülhessen. Szükséges ez, mivel nem tisztázott, mit érhetünk el ezzel a vízpótlással, és egyáltalán milyen mennyiségű víz szükséges. A megnyugtató - de szintén csak átmenetinek tekinthető - megoldást azonban csak a kedvezőbb vízmegosztás adhatja. Ezt kell elérni - úgy fejeződik be az idézet -, hogy Hága előtti pozícióinkat ne rontsuk."
Nos, tisztelt képviselőtársaim, ez az anyag elkészült, de mérlegelésére már nem kerülhetett sor, mert még ezt megelőzően Horn Gyula miniszterelnök úr Mečiar kormányfővel előzetes megállapodást kötött. Megállapodást, szerződést, szóbeli megegyezést - erre most nem térnék ki -, sajátos módon azzal a politikussal, aki személyében is felelős a Duna eltereléséért, és aki most egy szomszéd ország kormányfőjeként aktív résztvevője a szigetközi vízpótlás alternatíváiról szóló magyarországi vitának.
Ez megint egy újabb, a miniszterelnök úrtól sajnos lassan szokásossá váló kész helyzet megteremtése, az Országgyűlés és a kormánykoalíció pártjainak kész helyzet elé állítása. Ez már nem nevezhető udvariatlan lépésnek, hisz' a két kormánypárt napi koalíciós együttműködését is ez jellemzi. Túl mindezeken, az említett mérlegelés azért sem lehetséges már, mert ez a helyzet bekövetkezett. S nem lehetséges, mert ez a lépés a megoldást egy adott irányba szorította.
Hogy mennyire kész helyzet előálltáról volt szó, a kormányzat egyik minisztériuma 1994. december 14-én, szerdán, a Magyar Hírlapban közzétett egy fizetett hirdetést a Főber Kft. Nemzetközi Ingatlanfejlesztő és Mérnöki Társaságon keresztül, nyilvános előminősítő pályázati felhívást, kivitelező szervezetek részére, a Szigetköz vízpótlásának ideiglenes megoldása kivitelezési munkáinak megvalósítására fővállalkozási szerződés keretében. Nincs még parlamenti döntés, de a kormány 1994. december 14-én közzétesz egy ilyen tendert. Határideje: '94. december 22.
Kérdezem: ki volt az, aki készen állt egy - talán, esetleg éppen a számára meghirdetett - tender elfogadására? Ki az, aki készen áll arra, hogy december 14-én, a Magyar Hírlapot olvasva, eséllyel nyújtson be egy ilyen, nagyon kemény pénzügyi vonatkozású - mondjam azt, hogy lobbyérdekekhez is kapcsolódó - tender elnyerésének reményében egy pályázatot, melynek határideje december 22-e? A pályázat végeredményét nem ismerem. Mindenesetre a kész helyzet - ezt nem csak úgy általában szokták mondani - egy kényszer, egy erkölcsileg nehezen minősíthető kényszerhelyzet, ami más szempontból természetesen érthető és értékelhető is.
Még néhány kérdés talán a Horn-Mečiar találkozó kapcsán. Először is ennek az egyezségnek - egyezségnek fogom nevezni, nem szerződésnek stb., stb. - része az alapszerződés előkészítésének meggyorsítása. Érthető. Az alapszerződés a fennálló határokat garantálná. Természetesen. Milyen határokat garantálna Bős környékén? A szlovák fél ugyanis a Duna elterelésével igenis megsértette a párizsi békeszerződésben rögzített államhatárt, a magyar-szlovák határt, mivel az - kérem, figyeljenek, ha még van türelmük - nemcsak a határ vonalát, hanem a határ jellegét is rögzítette, vagyis e szakaszon a hajózható dunai főmeder középvonala az országhatár, nem más. A hágai döntés előtt erre a kérdésre nem lehet válaszolni. Véleményem szerint az alapszerződést sem lehet megkötni.
(19.00)
Másodszor: a Horn-Mečiar találkozóhoz. Szlovákia álláspontja szerint a Duna újabb elrekesztése, a keresztgát megépítése esetén - a 400 köbméter/másodperc vízmennyiséggel kapcsolatban ez után a találkozó után - esély van arra, hogy igenis megnövelik az átengedett víz mennyiségét. Világos, hiszen a gát megépítése szlovák érdek, mert megnöveli a C-variánshoz tartozó tározótöltések stabilitását is. Ezért ajánlották a költségek viselését is. Ez az egyezség véleményem szerint előnytelen, mert aszimmetrikus, ugyanis a gát megépítése könnyen ellenőrizhető, eltávolítása viszont költséges és nehéz munka, ráadásul szlovák jóváhagyáshoz kötött. 1992 októbere óta az átadott vízmennyiség állandó vita tárgya, és a szlovák fél még a közös méréseket is nem egyszer utólag vitatja. A beruházás vezetője, Julius Binder Mečiar úr Budapestről való hazatérte után egyből azt nyilatkozta, hogy az egyezséget a 400 köbméter/secundummal kapcsolatban máris betartják, miközben a magyar vízügy Rajkánál 150-200 köbméter/secundum vizet mért.
Garancia a vízátadásra, sajnos, nincs. Azt hiszem, hogy ilyen megállapodás - akár papírformát nyert-e, tehát lejegyzésre került-e, akár pedig nem - komoly alapul nem szolgálhat ennek a kérdésnek a megítéléséhez, annál is kevésbé, mert ma délután a környezetvédelmi bizottság ülésén éppen Torzsai István miniszteri biztos úr, a Külügyminisztérium képviselője maga ismerte be - mondhatnám azt is, hogy maga ismerte el, de ez azért elég beismerően hangzott -, hogy az, amire a Külügyminisztérium a nemzetközi szakvéleményét alapítja, állítja és alapozza, az nincs leírva.
Mi tehát az alapkérdés? Az, hogy a károk a környezetben csak a vízlépcsőműködés teljes elhagyásával küszöbölhetők-e ki, vagy ezek a károk pótlólagos műszaki megoldásokkal is leszoríthatók-e az elfogadott mértékre. A választ megadni igen nehéz, mert később bekövetkező állapotokról és kockázatokról van szó, tehát ezeket közvetlen eszközökkel semmiképpen sem lehet sem pro, sem kontra bizonyítani. Az előző parlament és - kisebb kitérőkkel - a kormány ugyanebbe az irányba próbált cselekedni, kisebb kitérőkkel az első változat elfogadásával válaszolva. Ugyanis csak ez felel meg az elővigyázatosság elemi követelményének.
Itt jegyzem meg, hogy a vízlépcsőműködés magyarországi következményei csakis károkat jelentenek. A szlovák oldalon létesített vízpótlórendszer, mint pótlólagos műszaki intézkedés, már most is mérhető vízminőségi kérdéseket vet fel - magyarul a víz minősége romlott.
A következő megválaszolatlan kérdés, hogy mit tekintsünk súlyosabbnak, a Szigetköz közvetlen és hirtelen károsodását - melynek felszámolása rendkívüli súlyú és sürgető regionális érdek -, vagy a többszáz milliárd forint értékű ivóvízbázist, a Duna vízminőségének további romlását, illetve hosszú távú gazdasági és politikai kényszereket, amik szintén nagyon súlyos, de hosszabb távú és országos kérdések. Valószínű, hogy egy keresztgátas, fenékküszöbös, dunakilitis vízpótlás bizonyos mértékig eleget tesz a regionális érdekeknek, de ellehetetleníti az országos hosszabb távú érdekek érvényre jutását.
Itt egy percre megint vissza kell utalnom a Horn-Mečiar megbeszélésre, ugyanis az ezen a találkozón megígért 400 köbméter/secundum éppen fele az Európai Közösség szakértői által 1993 decemberében ajánlott mennyiségnek. Ezt az ajánlást a magyar kormány '94 januárjában elfogadta, jelezve ezt Brüsszelnek, miközben Szlovákia elutasító magatartást tanúsított. A korábbi minimum megfelezése és az ellenőrzés hiánya oda vezethet, hogy az egyezségnek csak a magyar fele valósul meg, miközben ez a visszalépés az európai normákhoz képest a hágai perbéli pozícióinkat rontja.
A Duna újabb elrekesztése az eredeti terv szerinti helyen - ezt hangsúlyoznom kell - Magyarország részéről kimeríti az úgynevezett ráutaló magatartás fogalmát, ami elvezethet Szlovákia régóta ismert céljához, a hágai eljárás ilyen kerülő utakon történő megszüntetéséhez, vagyis a fennálló állapot fenntartásához, és mindahhoz, ami ezután következhet.
A szigetközi vízpótlás szempontjából ennek a találkozónak, a Horn-Mečiar egyezkedésnek talán a legfőbb hibája - azon túl, hogy véleményem szerint a szlovák pozíciókat erősíti - az, hogy egyensúlytalan, hogy nem arányos, hogy aszimmetrikus. Mert amit mi adtunk, az egy keresztgát, amiről elmondhatjuk, hogy ideiglenes. Bár itt már többen utaltak arra, hogy az ideiglenesség mit jelenthet történelmi távlatban, bizonyos itt-tartózkodók idejét illetve. Magyarán és komolyan, minden irónia nélkül: amit most megépítenek ideiglenesen, az isten szerelmére, hol a garancia arra, hogy az valóban ideiglenes lehet. Hol a garancia arra, hogy, ha úgy adódik, akkor majd az lebontásra kerül? Véleményem szerint sehol. Tehát ezt adtuk mi.
Tény az, hogy nem a mi szándékunk fogja eldönteni ezt a kérdést - most sem egyedül kell ebben döntenünk és felelősséget vállalnunk -, hanem a szlovák fél álláspontja. Ugyanis a keresztgát elbontásához az ő engedélyük is szükséges, mint ez már mondtam. Amit ők adtak, az az általuk elterelt - és most nagyon finom voltam - Dunából az eddigieknél valamivel több víznek az ígérete. Az ígérete! Az ígérete! Tetszésük szerint tudják növelni vagy csökkenteni az átadandó vízmennyiséget. Arra is volt már utalás, hogy a szlovák fél a vízátadásról többször mesélt a világnak különféle adatokat, Londonban 95 százalékot, Brüsszelben kétharmadot stb., de sohasem tartotta be egyiket sem. Tisztelettel kérdezem, hogy mi ad hitelt a szlovák miniszterelnök állításának a magyar miniszterelnök úr előtt. Azt hiszem, hogy semmi nem ad hitelt.
Itt egyszerűen arról van szó - még egyszer mondom, az én véleményem az -, hogy elemzőként, kívülről úgy tűnik, hogy egyrészt ez alá kíván rendelődni a magyar-szlovák alapszerződésnek, amely egy reménybeli, véleményem szerint egyetlen eddigi belpolitikai siker volna - az is persze külpolitikai -, és az egésznek van egy olyan oldalsó hozadéka, hogy azért itt megint csak a koalíciós együttműködés háttérmozgásai is feltétlenül jelen vannak.
A hágai eljárás azt jelenti, hogy a világ számára is egyértelművé tettük annak idején, hogy vízlépcső ügyben a mi nézeteink és érdekeink különbözőek, eltérőek a szlovák állásponttól. Mert a szlovákok érdekének a fenékküszöb vagy keresztgát felel meg, ezért csak ehhez vagy nagyon hasonlóhoz fognak hozzájárulni.
Mit mond a hasonlatosságáról a Külügyminisztérium? Azt mondja: a nemzetközi jogi szakértők a Szigetköz vízpótlási problémáit illetően nem foglaltak állást egyetlen konkrét műszaki megoldás mellett vagy azzal szemben sem, és erre a jövőben sem vállalkozhatnak, csupán azt jelezték, hogy minél kevésbé hasonlít egy megoldás a szlovákok által javasolthoz, annál könnyebb azt védeni. Tehát vagy azt a vízpótlást lehet megvalósítani, amit a szlovákok akarnak, vagy azt, ami tőlük függetlenül is létrehozható, illetve működtethető. Ez utóbbi pedig egyedül az eddigiek fényében és az események történetének a tanúsága szerint a szivattyús vízpótlás. A szivattyús vízpótlás valódi hatása azonban a flórára és a faunára alig ítélhető meg, mert 1994 júliusában kezdték el.
Szintén felvetődött ma a vízpótlás lehetséges kilenc változatáról készített Vituki-féle - Vízgazdálkodási Tudományos Intézet - értékelés.
(19.10)
Ez az én véleményem szerint hibás, mert a vizsgált szempontok súlya nem lehet egyenlő, nem lehet ugyanolyan súlyú pontrendszerrel értékelni, másodszor hibás, mert az egyes vízpótlási megoldáshoz rendelt szempontok pontszámmal való értékelése nem mérésen, számításon alapul, mert hogy egyáltalában csak részben alapulhatna ilyenen, hanem teljes mértékben szubjektív, vagyis ha akarom ennyi, ha akarom annyi.
Az egyes megoldáshoz rendelt pontértékek nyilvánvalóan célzatosak, hiszen mindent megtettek a szivattyús vízpótlás leértékelése érdekében, a keresztgát felértékelésére, illetőleg a keresztgát előtérbe tolására.
A fő probléma azonban az, hogy a Vituki-táblázat műszaki-gazdasági - és csak részben környezetvédelmi - szempontokat vizsgál. A végeredményt, ha valódi lenne, egy újabb táblázatba kellene foglalni, ahol külügyi, nemzetközi jogi, belpolitikai szempontoknak és az ivóvízkészletre gyakorolt hatásoknak is szerepelniök kellene.
További nehézség az, hogy mind a mai napig nem tudjuk pontosan, mekkora a szigetközi kár. Mészáros Gyula képviselőtársam az erdőkkel kapcsolatban utalt erre, nem tudjuk pontosan a kár mértékét, és mi az, amit orvosolni akarunk, s milyen mértékben tudjuk egyáltalában azt orvosolni?
Nem vonható kétségbe, hogy a mentettoldali és a hullámtéri ágrendszerbe juttatott víz ott helyben, ha a vízpótlási megoldással a vízminőség nem romlik, a vízivilág életfeltételeit valóban javítja, de erősen vitatható, hogy a talajvízháztartásra gyakorolt hatása lényegesen jobb helyzetet teremtene.
S a keresztgát ára? Pénzügyekről is volt ma szó. Nézzük időrendben: 1993 áprilisában a KHVM a kormány elé terjesztette az ismert folyamkilométernél építendő keresztgát tervét, ami akkor 40 milliót jelentett volna. A kormány akkor ezt jóváhagyta, később az Országgyűlés dunai ideiglenes bizottságának szlovákiai tárgyalásait követően felfüggesztette a megvalósítást. Ezeken a tárgyalásokon ugyanis egyértelművé vált - magam tanúsíthatom -, hogy a keresztgát szlovák érdek. Ismét csak megerősíteni tudom ezt.
A szlovák fél akkor azt is felajánlotta, hogy saját finanszírozással építi meg. Ez tehát nem egy új ötlet, ezt Julius Binder úr nekünk Papírnickyben és másutt a helyszínen - több jelen levő képviselőtársam is ott volt ezen a bejáráson, illetőleg mások, akik sokat dolgoztak, de ma már nem képviselők, tanúsíthatják, hogy ez egy akkori ötlet, és nem értették, miért mondtuk azt Binder úrnak, hogy nagyon szépen köszönjük, de nekünk olyan gyönyörű természetet és élővizet ne varázsoljon, mint amit betonba öntve láthattunk magunk a helyszínen, de mondhatnám, hogy a tetthelyen. '93 áprilisában tehát 40 millió.
'94 februárjában a kormány javaslatot terjesztett az Országgyűlés elé, ugyancsak az 1843-as folyamkilométernél építendő keresztgátról, ennek megvalósításához, a teljes kiépítéshez 96 millió forint lett volna szükséges, éves üzemeltetésre 10. Az Országgyűlés akkor a fenékgát helyett más műszaki megoldásról döntött.
Harmadszor: Idén januárban a kormány ismét az Országgyűlés elé terjesztette a keresztgát építését, az egyik szakértői háttértanulmány szerint a beruházás összes költsége 398,125 millió forint, a másik tanulmány szerint - kerekítek - 590 millió forint. A környezetvédelmi bizottság mindkét dokumentummal rendelkezik.
Negyedszer: Egy televíziós műsorban nyilatkozott egy illetékes vízügyi igazgató, szerinte a megvalósítás költsége 900 millió forint. Ehhez hozzá kell számítani a lebontás költségét - mert a keresztgát ideiglenes lesz -, és az építésnek ez másfélszerese, tehát összesen 2,25 milliárd forint.
Az utolsó adat: A vízügyi szakemberek szerint nem kizárt az sem, hogy egy árvíz elviszi az egészet, az ideiglenes gátat úgy, ahogy van, s akkor újra kell építeni, vagyis előfordulhat, hogy már az idén legalább 1,8 milliárd forint lesz a keresztgát költségvetési terve.
A keresztgátas megoldás véleményem szerint a Cvariáns működőképességét támasztja alá, azt igazolja, azt szolgálja, elfogadásával a vízlépcsőműködés gondolatát fogadjuk el.
Jelenleg a vízlépcső okozta károkért és potenciális károkért, amelyek fennállnak, veszélyük létezik, a szlovák felet terheli a felelősség. A keresztgáttal és Dunakiliti részleges üzembe helyezésével a felelősségben mi is osztozni fogunk.
Ez a hágai döntés előtt elfogadhatatlan. A megoldás - mert az is felmerült, nem hangzott el megoldás, persze vízügyi bölcs én sem vagyok - azért követhető az adatokból, hogy a mosoni vízkivételnél érkező 40-45 köbméter/secundum vízmennyiséget - amit a szlovákok is állítólag bizonyosra garantálnak, mindenesetre ez valószínűbb, hogy meglesz, mint a 400 - kell megfelelően elosztani, s a vegetációs periódusban - hangsúlyozom, a vegetációs periódusban - ezt kell kiegészíteni az elektromos üzemi szivattyúk által az Öreg-Dunából biztosított vízzel.
Ez véleményem szerint megfelel az országos érdeknek, figyelembe veszi a regionális érdekeket, valamint tükrözi eddigi álláspontunkat is. Véleményünk szerint a dunakiliti duzzasztómű részleges üzembe helyezése ellentmond a '92. évi XL. számú, a szerződés megszüntetését kimondó törvénynek.
Végezetül legyen szabad idéznem a Heti Világgazdaság egyik friss írását: "A hágai pert nem lehet megnyerni, legfeljebb nem kell túl sok kártérítést fizetnünk. Hol nyíltan, hol kódolva ez a meglehetősen cinikus nézet hangzik el tavaly nyár óta a szocialista politikusoktól. A főleg szocialista berkekben tapasztalható beletörődés, a politikai klíma változása azoknak a vízügyi szakembereknek a pozícióit erősíti, akik mindmáig jó elképzelésnek tartják a vízlépcsőt.
Tőlük aligha várható más, mint hogy e jó koncepció megvalósítása felé törekedjenek. Erre pedig az nyit számukra teret, hogy a hágai perbe csak azzal a feltétellel mentek bele a cseh-szlovákok, ha Magyarország nem kéri a bíróság ideiglenes intézkedését a Duna, a közös határfolyó vízének megosztására.
Ebben a kérdésben vállalták, majd megállapodik a két ország. Ami látszólag vízügyi kérdés, valójában azonban kitűnően alkalmas hágai pozíciónk gyengítésére."
Ígérem, hogy a lapszemlét nem folytatom, más idézetem nem lesz. Én a magam részéről - azt hiszem - világosan kifejtettem azt, hogy ezt az előterjesztést támogatni nem tudom, Nem pusztán olyan formainak tekinthető okokból, mint hogy le van-e írva a megegyezés, nincs leírva, hanem azért, mert garancia nincs sehol, se távol, se közel, sehol a szemhatáron garancia. Másrészt pedig ez a megegyezés a 400 köbméterről, ez a könnyelmű szlovák kijelentés egy kicsit olyan, mint a miniszterelnök úrnak - a miénkről van szó - "...már elnézést kérek" formájú bocsánatkérése a szlovákoktól.
Azt hiszem, itt, emögött egy olyan probléma, egy olyan mély kormányzástechnikai és koalícióspolitikai probléma húzódik meg, amit szerintem nem a parlament előtt kellene rendezni, nem a mi feladatunk. Ez viszont egy lecsapódása ennek a vízügyi, vízpótlásos kérdésnek. Azt hiszem, az a javaslat, amelyről ma a környezetvédelmi bizottságban tárgyaltunk, tehát hogy a parlament ezekkel a kérdésekkel egyrészt nem foglalkozik, másrészt pedig a magyar kormány felelős ezekért, lényegileg elfogadható. Másrészt pedig, ami innen éppúgy hiányzik, mint véleményem szerint az alapszerződésekből, a garancia eleme. Az egyik serpenyőben egy rendkívüli súlyú, igen könnyen ellenőrizhető kérdés van, míg a másikban egy senki által - főleg a Nyugat által - igazából ellenőrizni nem is kívánt, csak a magyar érdeket szolgáló elem van. Úgyhogy azt hiszem, ez valóban külpolitika, valóban magyar-magyar politika, hiszen tudjuk, kik élnek a Duna északi partján is, éppen ez kíván fokozott felelősséget annak érdekében, hogy ebben a kérdésben, ami víz és élet, ami természet és jó szomszédság kérdése, ne a belpolitikai elemek játéka érvényesüljön.
Köszönöm a figyelmet. (Taps az MDF padsoraiban.)
